Puska Veronika (Nibela): Nincsen rózsa tövis nélkül

A herceg öccse megrázkódott, mint aki épp rajtam készül kiszenvedni, aztán két elhaló nyögés közepette azt hörögte, Csipkerózsa.

– Már te is?! – szűrtem ki a fogam között. Azt már nem vártam meg, izzadtan, dolgát végezve szétterüljön rajtam, egyetlen határozott mozdulattal lelöktem magamról. Rúgni volt kedvem, csak hanyatt fekve az nem olyan egyszerű. Magamra kapkodtam a ruháimat, aztán megvetően a földre köptem. Tőlünk pár lépésre őrök toporogtak, egyikük minket bámult. Mélyen, a lehető legmegvetőbb, legarrogánsabb módon a szemébe néztem, mire lesunyta a fejét, megköszörülte a torkát és gyorsan hátat fordított nekünk.

– Most meg hová mész? – könyökölt fel a nemesi sarj. Csendben maradtam, a csizmám másik felének holléte jobban érdekelt a vartyogásánál. – Kérdeztem valamit.

Hangjába valamivel több határozottságot csepegtetett, mire unottan kiegyenesedtem:

– És akkor mi van? Hódolnom kéne előtted, csak mert Knéz hercegének születtél? Meg se érdemeltél. Te is csak annak a tyúknak a nyomában jársz.

– Hálás lehetsz, hogy összeadtam magam veled. Amúgy is, mi a fenének magyarázkodom én neked?

A neked szót úgy ejtette, mintha lotyót akarna helyette mondani. Végig se gondoltam, mit teszek, egyszerűen ágyékon rúgtam. Összekuporodott és jajgatott, de ahhoz se volt ereje, az őrséget szólítsa. Az a kettő fegyveres, aki nem is olyan rég a gyertyát tartotta nekünk, háttal állt, és az istennek se fordultak volna meg. Bizonyára azt hitték, újrakezdtük a játszadozást: őurasága akkor is így jajgatott.

– Ezért… meg foglak ölni…! – préselte ki nagy nehezen magából.

Lehajoltam hozzá, és a fülébe sziszegtem:

– Kétlem. Senki se merne kezet emelni Csipkerózsa húgára.

Amennyire állapota engedte, a szemét meregette. Úgy van, helyes, essen le, kivel henteregtél! Ideje volt a távozás hímes mezejére lépnem. Még a végén idejekorán összeszedi magát, riasztja az embereit, és fogságba ejt. Nem tudom, ki indította útjára azt a tévhitet, én ismerem a módot a testvérem kiszabadításához, sokkal rosszabbat érdemel egy öltaposásnál.

Vállam köré kanyarítottam a köpenyemet és belevetettem magam az erdőbe. Megszokásból félrevezető kerülőket tettem, hogyha a nyomomba szegődtek, veszítsenek szem elől. Menet közben csalódottságomból harag kerekedett. Ugyan lelek-e élő lelket ezen a ványadt világon, aki képes elfeledkezni Csipkerózsáról?

Mérgem menedékemig, egy három oldalról védett, páfránnyal dúsan benőtt szájú barlangocskáig űzött, amit másodmagammal osztottam meg.

– Miért kell akkora feneket keríteni egy boszorkány átkának? – kiáltottam fel köszönés helyett.

– Mert mondjuk az az átok valóra vált? – kérdezett vissza a számtalanszor levegőbe kiáltott panaszra egyetlen barátom, Komócsin, akiről nehezen tudtam eldönteni, hogy bölcsességét együgyűséggel leplezi, vagy valójában buta, mint a föld, csak vannak kivételes pillanatai. Annál, akinek az a legkedvesebb szórakozása, hogy nyúlkakit gyűjt, befesti színesre és eladja ékszerként a piacon, ez nem is olyan egyértelmű.

– És amikor még nem élt az átok, miért kellett folyton készülni rá? Miért lett tele félelemmel és bizalmatlansággal az élet, miért kellett mindennek Csipkerózsa vagy az ő védelme körül forognia? A férfiak, jöjjenek bármely földrészről, miért az ő nevét rebegik, ha velem hálnak? Legalább egyszer az életben egyikük értem repesne!

– Ez volna a rejtély, hímről hímre szállsz? – töprengett társnőm fennhangon, eleresztettem a fülem mellett. Akkor meg azt firtatta: – Legalább bemutatkozol nekik, mielőtt letolják a nadrágjukat, hogy tudják, kit kéne emlegetniük?

– Kéne?

Szemét az égre emelte, folytattam:

– Azt csinálok, amit akarok, se erkölcseimért, se épségemért senki nem aggódik. Amikor beütött Csipkével a baj, megvesztek miatta, és amikor én elszöktem, napokig fel sem tűnt a hiányom. Való ez így? A figyelem, ami akár az enyém is lehetett volna, miért csak neki jutott?

Fájdalmas kifakadásomra Komócsin felemelt egy frissen elkészített, vörösre pingált ovális nyúlszart és a tenyerembe tette:

– Nem azt mondtad, neked meg sem kellett volna születned?

– Becsúsztam, és az merőben más – javítottam ki. – A kétségbeesés vagy megöli az embert, vagy egymás karjába űzi.

– Anyád később meghalt – mutatott rá egy olyan tényre, amitől mindig megsajdult a szívem.

– Meg, és erről is Csipkerózsa tehet. Ha nem forgott volna minden a féltése körül, anyám még mindig élne.

Komócsin jobbnak látta nem bolygatni a kedvem. Két hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nővérem nevét újra a számra vegyem:

– És erről is Csipkerózsa tehet! – vittem oda a vödröt, amibe frissen belehánytam. Komócsin fintorogva elfordult, és kitessékelt a barlangból.

– Nem igazán értem, mi köze a rosszullétedhez ahhoz, kidobtad a taccsot.

– Ha nincs a kultusza, nem jönnek ide mindenféle undorítóan jóképű, de végtelenül ostoba ficsúrok! Ha nincsenek a ficsúrok, akkor nem fekszem le velük és akkor most nem lennék terhes!

Komócsin összecsapta a kezét, és a fejét ingatta:

– Ugyanabban a kórságban szenvedsz, mint ebben a birodalomban mindenki: Csipkerózsa határozza meg éjjeled-nappalod, és rá haragszol, ahelyett hogy a nyavalya gyökerét, a banyát átkoznád.

Mondott valamit, és hunyorogva a szeme közé néztem, honnét támadt ez az ötlete. Ártatlanul mosolygott, és máris úgy mustrálta az alakom, mintha menten felfúvódhatna a hasam, benne egy gyerekkel.

– Hiába lesel, nem hagyom, hogy megszülessen.

Komócsin szeme megrebbent.

– Miért nem?

– Soroljam? Eddig is pusmogtak rólam, fehérmájú vagyok, most meg aztán megesett szajha lenne belőlem. Az ilyesmi nagy figyelemmel járna, idő kérdése, mikor lát meg engem olyan, aki tudja, ki vagyok igazából, és még a végén eszébe jut hazacipelni atyámhoz. Ezt a kockázatot nem vállalhatom, a gyereknek mennie kell. Meg amúgy is: mihez kezdhetnék vele?

Gyermekátkomnál rémisztőbbnek találtam a lehetőséget, hazamenjek. Apámat legutóbb kórosan lefogyva, tébolyult tekintettel, fésületlen hajjal láttam többhetes ruhában, gondozatlan, szakállá terebélyesedett borostával. Mosdatlanul ült egy atkákkal és penésszel teli, trónnak nevezett építményen, és a nővérem nevén hívott, mert az enyémet elfelejtette:

– Csipkerózsa, lányom, miért nem tudtál parancsolni a vérzésednek?

Ökölbe zárult a kezem, és közel jártam ahhoz, szétüssek valamit. Aznap az én holdam virágzott ki, nem a nővéremé. Bál járt nekem nem szemrehányás. A banya a testvérem első vérzéséhez kötötte az átkát, nincs ember, aki gátat szabhatna a test törvényeinek! Apám bezzeg az óhajtotta, és amikor minden próbálkozása kudarcba fulladt, káromolta a természet ritmusát. Bár örült volna nekem, és bár tartottunk volna gyászt Csipkerózsáét, de nővérem bűvköre messzire elért. Első gyermeknek lenni ragály, megfertőzi a szülők eszét. Ez a képzet eszembe juttatta nyiladozó másállapotomat és döntésre sarkallt:

– Ennek a babának mennie kell!

– És, mégis hogyan gondoltál megszabadulni tőle? – tudakolta Komócsin. – Főzetet iszol, amitől aztán görcseid támadnak, és félő, úgy megcsavarnak, hogy sose egyenesedsz ki belőle? Vagy nehezeket fogsz emelni, esetleg izzó vaspálcát dugsz magadba, kiégesd a fattyút? Vigyázz, az a te lelkedet is kiégeti, és kettőt kaparok el egy helyett!

– Ezek mind ósdi módszerek – legyintettem.

– Akkor már csak egy út maradt: el kell menned Semyazához.

Megráztam a fejem.

– Az kizárt dolog.

– Semyaza tudós nő. Javasasszony.

– Más szóval tőről metszett boszorkány. A házát dombba építette, a fészerében repülő seprűt tart, és troll vigyázza.

Minden porcikám tiltakozott, hogy felkeressem, ám egy egyszerű füvesasszony a halálba kúrált volna. Ha biztosra akarok menni, banyát kell fogadnom.

Félúton jártam a fészke felé, amikor rájöttem, nincs mivel fizetnem. A boszorkányok nem élnek érmékkel. Terménnyel se szolgálhattam, mivel Komócsinnal sose termesztettünk semmit. Állatot se tartottunk, hogy levágjak neki egyet. Meglehet, véremet tálba kell eresztenem, otthagyni Semyazának, hogy megidézze vele a Sátánt. A vért mindjük elfogadta, annak örültek a legjobban.

A banya lakhelyét szándékosan hátulról közelítettem meg. Felkészültem arra, ha úgy találom, rosszkor jöttem, elinaljak. A faluban torz növényekkel, kiszáradt fára aggatott aszalt koponyákkal, meg károgó varjúval riogattak, és félszemű fekete macskával, ami arra vár, belém marjon. Semyaza egyikkel se szolgált, megtaláltam viszont a fészerét. Lélegzetemet visszatartottam és betoltam az ajtaját. Meg se nyikkant a zsanér, pillantásom egyből a seprűjére esett.

Azzal aztán senki emberfia nem tudott volna seperni. Rendes asszony a sarokba állítja, ő elfektette a földön. Fémből készült az egész, elejére furcsa kallantyúkat, fogantyúkat tettek, a vége, ahol a ciroknak vagy összekötözött gallyaknak kellett volna lennie acélosan szerteágazott. Hümmentettem, ez se volt olyan érdekes, mint mondták. Megfordultam, hogy kimenjek, de majdnem kiugrottam a bőrömből. Semyaza trollja észrevétlenül mögém lopakodott, és most fölém görbült. Némasága jobban megrémisztett, mintha hörgött volna, és a testéből áradó idegen bűztől felállt a tarkómon a szőr. A fejét előbb jobbra majd balra forgatta, kicsit le is hajolt, a hasamat nagyon megbámulta, aztán, mint aki elégedett a látvánnyal, elhúzódott tőlem. Elkerekedett a szemem, mert lépte nyomán elhajlott a fű, de rögtön vissza is állt egyenesbe.

Valaki vacogott, rájöttem, én vagyok az. Összekoccantak a fogaim, maradék bátorságom is elillant.

A banya dombjának oldala nyitva állt. Érkezésemkor, esküdni mertem volna rá, csukva volt. Semyaza az ajtófélfának támaszkodott és engem figyelt. A gyomromat lehúzó kövek közül párat leemeltek. Sosem találkoztam előtte boszorkánnyal. Szidtam őket, mint bárki más, regefolyamokat szültem szörnyűséges vagy szajhás kinézetükről, ám Semyaza minden mesémet tönkrezúzta. Egymagasságú volt velem, arca hajadoné, hátát érő hosszú haja mégis idősek galambszürke színében játszott. Homlokát vékony aranypánt övezte, napsárga ruhájának övébe keskeny pálcát dugott. Egyedül a bőre sárgásbarna színét nem tudtam hova tenni, mifelénk senkinek se volt ilyen. Bogárfekete szeme óvatosan felmért engem, és mikor végzett, tekintete megpihent az arcomon.

– Az erdőből jöttél. Komócsinnal laksz a Remete-lakásban.

Hallgattam. Álltam, halkan szuszogtam, és vártam, mit húz még ki belőlem.

– Elmondod, miért jöttetek, vagy ki kell, hogy találjam?

Szemöldököm a magasba ugrott. Egyedül jöttem, mégis többedmagamhoz beszélt. Egyszeriben megvilágosodtam. Tudja! Megremegett a szám széle:

– Vedd el!

Kérdőn félrebillentette a fejét. Egy lépéssel közelebb araszoltam és megismételtem:

– Vedd el! Ha kell, megiszom a fák tejét, egy éven át szolgállak, csak szabadíts meg tőle!

Elkomorodott.

– A gyermek áldás, ezt tanítják nektek.

– Áldás annak, akinek frigyben jön. Vedd el, jó lesz neked!

– Miből gondolod, ha neked nem kell, nekem majd fog?

– Hát nem ezt csináljátok? Ellopjátok az anyák magzatait.

– Csak megnézzük őket, nincs-e valami bajuk – javított ki.

– Hát akik egyik nap babával fekszenek, másnak meg nélküle kelnek és csurom vér az ágyuk?

– Vetélés a neve, és örüljenek neki, nem szülnek szörnyet. Az a természet műve, nem a miénk.

Otthagyott engem az udvaron, utánamentem a dombba. Lenge szellő fújdogált odabenn, pedig odakint levél se moccant. Kicsi lámpások pislogtak a falra akasztva, mindet sötét üveglap mögé rejtették. Semyaza fáradtan beleült egy bőrpárnákkal kibélelt, lábán forgó székbe, én meg bárgyún álltam, mert sosem láttam olyat.

– Ha jót akarsz magadnak, menj el, és sohase gyere ide vissza. Ha még öt percen túl is itt talállak, szólnom kell rólad a satannak.

Hideglelősen megborzongtam.

– Igaz hát. A Sátánt imádjátok.

Semyaza horkanó hangot hallatott, aztán rájöttem, nevet.

– Na, ha ezt hallaná! Így is nagyképű, nem kell biztatni – dünnyögte az orra alatt. Szép, tiszta kezével egy üveglapot vett a kezébe és simogatni kezdte. Az üveglapon látomások táncoltak, némelyiken magamat láttam, a fészer ajtajában. Semyaza sorra lesimogatta ezeket az álmokat az üvegről, míg végül üres lett az egész.

– Így ni. Te még mindig itt vagy?

Ott bizony. Megérintettem a csuklóját. Összerezzent. Kezét a hasamra vontam és mélyen a szemébe néztem:

– Szabadíts meg tőle. Kérlek. Még vért is hajlandó vagyok adni neked.

A vér hallatán némileg több érdeklődést mutatott irántam. Puha, meleg kezével megfogta a csuklóm és tenyeremet bedugta az üvegfal egyik kis rekeszébe. Összeszorítottam a szemem. Azt vártam, tőből lemetszi a kézfejem, de csak kis szúrást éreztem az ujjamon. Elengedett, elhátráltam a faltól. Rovások szaladgáltak rajta.

– Ti így írtok?

– Tudsz olvasni? – sandított rám Semyaza.

– Azt jobban, mint róni. Apám ragaszkodott hozzá, hogy legalább a nevemet papírra tudjam vetni.

A rovások megtorpantak, és vörössel egy különös, csoportba foglalt ábrát rajzolt ki. A boszorkány arcán felismerés suhant át, és meglepetten végigmért:

– Itt az áll, elsőfokú rokonságban állsz Csipkerózsával.

Grimaszoltam.

– A nővérem.

Arca felragyogott:

– Ó, ez mindjárt más megvilágításba helyezi a dolgokat!

– Alleluja! Ollog niis! – kiáltotta valaki, pedig csak ketten voltunk a dombban. Az üvegfal mögött pislákoló gyertyák fellobogtak, ragyogásuk beborított mindent. Káprázat került Semyaza arca elé, ami az erdőnkben ügető Knéz herceget mutatta lovasai kíséretében.

– Picsába! – szaladt ki Semyaza száján. – Mit keres ez itt?

Beharaptam az ajkam, egyik lábamról a másikra álltam.

– Engem. Rájöhetett ki vagyok, és hol talál meg.

– Mi közöd hozzá?

– Ő a gyermekem apja.

Mögöttem az ajtó halk dübedéssel bezárult. A félelem gúzsba kötött. Bent rekedtem a boszorkánnyal!

– Figyelj, ha elveszed a gyerekem – hadartam –, ráveszem a herceget, menjen el!

– Nem lehet.

– Ha meglát, nem jön tovább! – erősködtem.

Semyaza szembefordult velem:

– Nem érted. Először is nincs rá engedélyem, hogy abortáljam a magzatod. Másodszorra a herceg miatt elindult a védelmi protokoll, arra pedig nincs hozzáférésem, hogy leállítsam. Harmadszorra, most, hogy megismertelek, és kiderült, terhes vagy, szólnom kell az Új Éva Programnak, nincs már szükségünk Csipkerózsára. Te kellesz nekünk.

Abortálni. Protokoll. Program. Zúgott a fejem a sok idegen szótól. Hangos alleluja zavarta meg fejtörésemet, és cselekvésre sarkallta Semyazát. Bátorítóan megszorította a vállamat, amitől összecsuklottam, akár egy rongybaba. Lágy mosollyal üvegkoporsóba helyezett, és azt suttogta, nem lesz semmi baj. Hittem neki. Végre valaki velem törődött, és nem a nővéremmel.