Pál Kitti: Gelidus humor

A hó-kutatás mindig is a leginkább kigúnyolt foglalkozások közé tartozott. A gyerekek vidáman élcelődtek a szerencsétlen, mínusz fokokban ácsorgó, elszánt tudósokon. Kifigurázták hatalmas, ormótlan távcsőszerű nagyítójukat, amit sisakjukra erősítve viseltek. Minden idők legkevésbé megbecsült hivatása, minden idők valószínűleg legkevesebb fizetésével. Mégis, mindezek ellenére a társadalom néhány kiváló polgára feláldozta életét ezen nem mindennapi hivatás oltárán. Ők a hó-kutatók, el nem ismert hősök, akik köztünk élnek.

Ferenc Tóbiás – tizenkettedik ezen a néven – szintén egy volt, ezen mindenre elszánt emberek közül. Tanulmányait a Négy Évszak Főiskola – Téltudományi Karán végezte, kiemelkedő eredménnyel. „A zúzmarák felemelkedése és hanyatlása” című szakdolgozata megrengette a téltudomány alapköveit. Értekezésében a jég fogalmát egy teljesen új, forradalmi, már-már megbotránkoztató módon feszegette. Oly radikálisan, hogy két pártra szakította vele a tudósvilágot. A konzervatívok őrültnek tartották, viszont az újítók irányvonala bálványozta zsenialitását. Azonban minden kutatás ellenére, a megrendíthetetlen igazságot a jég valós természetéről máig nem sikerült kideríteni.

Egy szó, mint száz, Ferenc Tóbiás – annak ellenére, hogy minden bizonnyal a porszívó-ügynöki hivatásban is ugyanennyire sikeressé vált volna – úgy döntött, hogy hó-kutatásra adja a fejét. Életét egyetlen célnak szentelte, mégpedig, hogy találjon két teljesen ugyanolyan hópelyhet. Ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a variációk száma nem végtelen, mint ahogy azt Holle professzorasszony tanította Hó-tan alapjaiból. Meggyőződése volt, hogy a természet ismétli önmagát. A hókristályok tanulmányozása komoly, embert próbáló feladat. Ferenc Tóbiás rendületlenül, ám mindennemű eredmény nélkül vizsgálta az újhavat, a porhavat, a nedves havat, a csonthavat, a kérges havat, a tömött havat, a préselt havat, az úszóhavat, de még a hódarát is. Szomorúan konstatálta, hogy a hókristályok legalább annyira különböznek, mint amennyire hasonlítanak egymásra. Ennek ellenére a lelkesedése egy percre sem csökkent, kitartóan nézegette hatalmas nagyítójának üvegén át a pelyheket. Nem törődött arcának pirosságával, szemének kékségével, ajkának remegésével, tagjainak elfagyásával, csak állt a hóesésben, mint egy jégszobor.

Ez így ment éveken keresztül, míg egyszer, egy májusi napon váratlanul kesztyűs kezére hullott két pihe. Szórakozottan vette először a bal oldalit górcső alá – rögeszmésen mindig mindent balról kezdett –, mely egy kombinált lapocskákból álló csillag volt, Ferenc Tóbiás kedvenc hópihefajtája. Olyan szeretettel vizsgálta a hópelyhet, mint ahogy más lekváros kenyeret ken gyermekének. Majd szép szeme világát a másik példányra vetette. Egész testében megremegett, a vizsgálat két alanya tökéletesen megegyezett. Először nem akarta elhinni, hiszen mekkora lehet annak az esélye, hogy egy percen belül két teljesen egyforma pehely hulljon a kezére? Majd miután újra és újra leellenőrizte, az agya is kénytelen volt elismerni azt a tényt, ami miatt a szíve már percek óta tombolt. Szája mosolyra gördült volna, ha nem lett volna arcára fagyva az elszántság.

Élete álma valósággá vált! Látta maga előtt, ahogy a két ugyanolyan falevelet kereső tavasz-kutatók irigykedve figyelik sikerét. Látta, a róla mintázott hóembereket, amiket a hó-rajongó gyerekek építettek. A gondolat, hogy még a Yetinél is híresebb lesz, elbódította. Öröme határtalanul tört elő. Rohant egyenesen a kutatóintézetbe, kirántotta az ajtót. Berontott az éppen értekező tanács üléstermébe. Büszkén mutatta kesztyűjét, amin nem maradt más, csak két teljesen ugyanolyan vízcsepp.