Mickey Long: Dühítő dallamok

 „Ványad már a kopár szik sarja

lábam egy barnamedve marja.

de csitt, hallga az éji csendet!

Bordáimon mancs alkot rendet

visítanék óriásit, de csak halkan

mert a medve leharapja a far...pofám.”

Lowel de la Granko töprengve mustrálta az utolsó versszakot, érezte, hogy valami nem stimmel. Nézte a szótagokat, hogy vajon jambikus, dalnikus, vagy éppen kozmikus ütemben hangzanának-e jobban, de nem tudott rájönni a hibára. Elővette a lantját, és megpróbálta megzenésíteni költeményét. Sajnos csak két akkordot tudott lefogni, az E–mollt és a C–dúrt, és néha ezeket kombinálta. Bánta, hogy idős mentorát hamar, alig az ismerkedésük után magával ragadta a Kaszásnak öltözött heveny alkoholmérgezés. Még emlékezett az öreg utolsó szavaira, amikor halálos ágyán mellé térdelt.

„– Szállj le a heréimről, te hülye!" – sikoltotta fejhangon az utolsó áriáját, majd kiszenvedett.

Lowel ugyanúgy nem értette ezt sem, mint amikor a négynegyedes hangzatfelbontás mágiájáról, vagy a visszapengetéses álomról mesélt neki. Megpróbált új dallamot kicsikarni a hangszeréből, először a felső, magányosan álló ideget megpengetve, majd lehúzva az akkordot. Néha ötletszerűen elengedett néhány húrt. Nem is sejtette, hogy máshol, máskor, néhány kivénhedt filmsztár tömegeket mozgat majd meg ezzel az egyszerű trükkel.

De neki most csak egy nyuszi lett a közönsége, aki a zene hatására közelebb merészkedett, és szeretetéhesen bámult rá gombszemével. Lowel majdnem ugyanúgy nézett rá.

Kicsivel később a lángok vidáman pattogtak az egykedvűen forgó nyúlkoma alatt. Habár valószínűleg a testében végighúzódó, hegyes bot is gátolta problémája figyelembevételében.

A bárd jóízűen elmajszolta a tapsifülest, majd az avarból kényelmes fekhelyet készítve magának elszenderedett. Álmában a palotában járt, ahol megnyerte az idei dalnokversenyt. Ábrándjában nem zavarta az a tény, hogy csak néhány hónapja vette először kezébe mestere lantját. Ha a megboldogult tanítója hallotta volna szívbemarkoló akkordjait… bár a kutya akkor szűkölve kaparta az ajtót.

A reggel fagyosan és nedvesen érkezett, mint egy olcsó kurtizán. Lowel felcihelődött és továbbindult. Útját hamarosan sebes folyású patak állta, a kőhíd előtt pedig alacsony, köpcös férfi tette ugyanezt.

– Nemes lovag! – szólította meg messziről Lowel. – Veled kell hát megküzdenem, hogy által jussak eme hídon?

– Nem, én csak a hídőr vagyok... – rázta meg fejét a tömzsi útonálló, aki nem értette az egészet, hiszen a mai napra igencsak hídőrösen öltözött fel. Még a kék zekéjét is felvette, hogy erősítse a megjelenését. – Egy ezüstöt kérek...

– Ha! – kaccantot Lowel, majd rájött, hogy ez kevés. – Ha-ha! – duplázott rá, és harcra készen lekanyarintotta hátáról a lantot.

– Én csak egy ezüstöt kérek – motyogta megszeppenve vékony hangján a köpcös. – Ez a királyi adó, a törvény mögöttem áll!

A lantos körbenézett, de mivel nem látott senkit, ezen felbuzdulva közelebb lépett, és mestere kedvenc, visszalengetős, tölgyfabetétes trükkjét használta. Csípőből elfordult, majd a hangszert visszalengetve akkora sallert osztott le a meglepett hídőrnek, hogy a patak adta a másikat.

– Nem vagy ellenfél számomra – állapította meg Lowel, lenézve a köpcösre.

– Nem, én csak a hídőr vagyok… – hallatszott a bugyborékolós felelet.

A bárd fütyörészve továbbhaladt a macskaköves hídon, és gondolatai már a költeményén jártak. De az ihlet úgy haladt el mellette, mintha sosem ismerték volna egymást. Ami, végül, igaz is volt.

Lowel annyira belemerült a gondolkodásba, amennyire csak az tud, akinek semmi más dolga sincs, miközben a szótagszámot ízlelgette. Érezte, hogy egy kicsit változtatni kellene rajta, és valami frappáns befejezés illene a mű végére. Amíg ezen töprengett, nem vette észre, hogy a lábai előtt hever a nagybetűs LEHETŐSÉG.

A feketeruhás, csimbókos hajú öregasszony keresztben feküdt az úton, és várta, hogy az éjjeli, isteni sugallat beteljesüljön: Jön egy ifjú, kinek a tudást átadva, megváltoztathatja a borús fellegekkel szegélyezett jövőt. Ajkaddal érintsd meg az utat, ahol jár, majd mikor jő, hagyd, hogy felsegítsen. S mire lemegy a nap, meg kell tanítanod a háromnegyedes rituáléra…

Noha lehet, hogy a borús fellegeket a hajnalban befalt, töménytelen mennyiségű sólet okozta, az anyóka mégis úgy érezte, hogy ennyit meg kell tennie a világért.

– Elnézést… – mormogta Lowel, és szórakozottan átlépte a nénét.

Az öregasszony, aki amúgy szakképzett bárdista volt, ismert minden fogást, ami a jambikus, dalnikus, kozmikus, sőt a mindenikus rigmusokhoz kellett, elkerekedő szemekkel nézett a fütyörészve továbbhaladó lantos után. Majd nagy nehezen feltápászkodott a földről, és megtapogatta fájós derekát.

– Legalább megpróbáltam – sóhajtotta úgy, ahogy csak azok tudnak, akiknek valami csikarja a gyomrát.

A sötét fellegek pedig kiszabadultak… de a vénasszony ügyet sem vetett rá, csak meglebbentette a rokolyáját.

Lowel mit sem sejtve arról, hogy a szebb jövőt egyetlen mozdulattal átlépte, vidáman dúdolgatva továbbhaladt. Úgy sejtette, alkonyatra eléri a városhatárt jelképező faragott kőkaput. Ami ugyanolyan volt, mint bármelyik a világon. Talán azzal az apró különbséggel, hogy kereken tíz tonnát nyomott, magassága négy és fél méterig szárnyalt, és ezernyi kicsiny faragvány díszítette. Szóval, majdnem ugyanolyan volt, mint bármelyik.

Tudta, hogy a vágya egyszer valóra válik, csak azzal nem volt tisztában, hogy hónapokba, évekbe vagy évtizedekbe kerül. Ez utóbbi miatt aggódott egy kicsit, mert maximum harminc tavasza volt hátra, még a legjobb jóindulattal számolva is. Hiszen Kirlandián az átlagéletkor ötven év körül volt. Sőt, ha valaki vette a fáradtságot, és utánajárt volna, akkor rájöhetett, hogy egészen pontosan negyvennyolc év, három hónap és hét nap. De ennyire pontosan, senkit sem érdekelt…

Az volt az álma, hogy a versenyt megnyerve mindenki mosolyog rá, felemeli a kezét, integet, és a tömeg örömteli éljenzésben tör ki. Észre sem vette, hogy az út kellős közepén megállt, és behunyt szemmel eljátszotta a diadalittas jelenetet.

A postakocsi hatalmas nyerítéssel fékezett mellette, a lovak néhány pillanat múlva követték. A bakon ülő kalapos, hegyesfülű manó grandiózusat köpött az utat szegélyező fűre. Egy pillanatra mindenki elbambult a felcsillanó szivárványon.

– Hééhóó! – fordult a zöldruhás kobold Lowel felé. – A hócipőm is kivan már a stopposokkal, mázlid van, hogy mégis megálltam!

A szekér kivárt egy kicsit, majd elkezdte legelni a környező bokrokat, a lovak pedig tanácstalanul nézegettek körbe, mintha maguk sem tudnák, mit illene ilyenkor tenniük. Az idő őket igazolta: tényleg nem tudták.

– Jé, egy törpe?! – hökkent meg Lowel, aki idáig csak a gyermekkorban hallott mesékből ismerte a kisembereket.

– Törpe ám a jó anyukád! – csattant fel a kocsis, és leugrott a bakról. Megállt a lantos előtt, kihúzta magát az összes egyméteres magasságában, vagyis inkább mélységében, és összevont szemöldökkel, szigorúan nézett fel. – Kobold!

– Jé, egy vaksi törpe…

A teljesen környezetvédelembe öltözött emberke nagyot sóhajtott, majd herén fejelte a kicsit nehézfelfogásúnak mutatkozó muzsikust.

Lowelt felkészületlenül érte a csapás, legalábbis idáig nem gondolt arra, hogy a nemesebbik szervét védenie kellene egy olyan vasalapú ötvözettel, ami kis tömegszázalékban szenet is tartalmaz. Az igazat megvallva, most sem erre gondolt, hiszen ötlete nagyrészében a törpe édesanyja, és egy csődör is szerepelt. A kobold fütyörészve visszament a szekeréhez, és nagy műgonddal felrakta cilinderét.

Amíg a bárd a földön vonaglott, az út melletti bokorból kibukkant a csimbókos hajú öregasszony, akit nem hagyott nyugodni, hogy ilyen könnyedén átléptek fölötte. Átfutott az agyán, hogy valamit félreértett az éjszakai látomással kapcsolatban, és voltaképpen neki kell felsegítenie a világ megmentőjét.

Egy röpke pillanatig figyelte az egyre gyorsuló ütemben forgolódó testet, majd ugyanolyan gyorsan elkapta, mint amikor a tűzhelyen fortyogó levesből kikapta a tojásokat. Sajnos nemcsak ugyanolyan gyorsan, hanem ugyanúgy is…

Lowel két lábra pattant, majd három oktávval magasabban és húsz decibellel hangosabban szólalt meg. Ami azért is volt említésre méltó dolog, mert az eddigi rikoltozása is a költözés megfontolására kényszerítette a közelben tanyázó denevércsaládot.

– Kutyaharapást szőrivel… – mondta a kobold, és sercintett, de most senkit sem érdekelt a felvillanó szivárvány.

– Kutya is van?! – guvadt ki a bárd szeme, miközben ijedten körbenézett.

– Jé, egy törpe?! – hökkent meg az öregasszony, majd komótosan leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse az apró termetű kocsist.

Az csak akkurátusan levette a fejfedőjét, elhelyezte a földön, lesepert róla néhány nem létező porszemet, majd megfordulva, teljes erőből homlokon fejelte az anyókát.

– Kobold! – kiabálta a tökmag a lassított felvételben eldőlő néne után. – Nem igaz, hogy senki sem látja rajtam, hogy nem törpe vagyok!

A görnyedten álló Lowel első gondolata a káröröm volt, sőt a második is. A segítségnyújtás halvány eszménye türelmesen várakozott a sor vége felé, majd udvariasan maga elé engedte a szánalmat.

– Meg kell tanulnod a rituálét, mielőtt lemegy a nap! – rikácsolta a galagonyabokrok közé hanyatlott vénasszony, és göcsörtös ujjával a bárd felé mutatott. – Ez a sorsod, a világnak tartozol vele!

Ebben a pillanatban felbukkant az országúton egy köpcös alak, aki a kék zekéjén most már Hídőr feliratú kitűzőt is hordott.

– Nekem pedig egy ezüsttel… – szuszogta sípolva. Olyan nehezen vette a levegőt, mint aki futott idáig. Sőt, valószínűleg így is tett az első néhány méteren, majd a levegővétel nehézkessé válásával egyenes arányban lassított le a komótos lépésekre. – Mindenkinek tartozik! Addig nem tágítok, amíg nem rendezi a számlát!

Lowel de la Granko elkerekedő szemmel nézte a köpcöst, aki a mondat végét már sikította. A földön heverésző öregasszony megmeredt a világ megmentését gátló, váratlan akadálytól. A feje körül szétlapított galagonyabokorral és a kitartott ujjával kísértetiesen hasonlított egy másik univerzum szabadság-szimbólumára. Bár ha jobban megnézzük, azonosságuk megszakadt ott, hogy a jelképek nem szoktak hosszasan káromkodni.

– Ha te most itt vagy… – jutott a lantos eszébe egy mentőötlet –, akkor ki van a hídnál?

– Alkonyatkor már csak a haramiák járnak arra – legyintett a zömök kékség –, ők pedig átalányt fizetnek.

Lowel gondolatai gyorsan száguldoztak, figyelmen kívül hagyták a sebességkorlátozásokat, amik még gyermekkora egyszerű neveltetéséből fakadtak.

– Nézd csak, ki van itt? – mutatott a hídőr háta mögött egykedvűen álló koboldra.

Amaz összeráncolt homlokkal fordult hátra.

– Jé, egy törpe?!

Lowel kéjesen lehunyta pilláit, és halvány mosollyal a szája sarkában várta a csattanást. Néhány pillanat múlva meghallotta a semmivel össze nem téveszthető hangot, amikor egy kemény kobak találkozik egy lágyabb, bőrnadrágba bújtatott testrésszel. Majd, mint aki jól végezte dolgát, kinyitotta a szemét, és a vénasszonyra nézett.

– Hogy is mondtad? – érdeklődte kedvesen. – Mit kell megtanulnom?

A távoli hegyek felett felsejlett a hold elmosódott sziluettje, ami jószomszédként pörlekedni kezdett a lagymatagon világító nappal. Végül a sárga korong úgy döntött, hogy lejárt a munkaideje, és még az istenek sem kényszeríthetik túlórára.

– Most már semmit… – hallatszott rezignáltan a válasz, és még sokáig visszhangzott a végtelen sötétségbe burkolózott tájon.