A komor
gerendaház pókhálós ablakában tucatnyi légy vergődött. A szabadságot remélték,
de a mocskos üveg útjukat állta. A sarokban pók gubbasztott. A szúette
székekből áradó évtizedes dohszag megülte az amúgy is áporodott levegőt.
Középen egy rozoga fiókos asztal várt új birtokosára. A fal mellett
fegyverállvány winchesterekkel, az asztal sarka mellett réz köpőcsésze
árválkodott. Az új seriff ezt látta a résnyire nyitott ajtón benézve.
Barrett
Johnson lekapta Stetson-kalapját szőke üstökéről, és a combjához csapkodta. Ez
már-már szokásává vált, mielőtt belépett valahová. Odabent az asztalt
megkerülve ujjával beleszántott a lerakódott porba. Undorodva törölte a kezét a
nadrágjába. Vadonatúj coltja a csípőjét verdeste. A fegyvert még sohasem
sütötték el, és az újdonsült seriff irtózott a gondolattól, hogy erre valaha
sor kerülhet.
Sötét ruhás
alak döcögött utána.
– Remélem,
elnyerte tetszését az épület! Sokáig szolgálta az elődjét, biztosan Ön is jól
fogja itt érezni magát. – Uriah Stern tiszteletes kenetteljes hangja ingerelte
Johnsont.
A joviális,
kövérkés lelkipásztor büszke tekintettel pillantott végig a kis helyiségen,
majd közelebb jött, és karját a mellkasa előtt összefonva megállt a seriff
előtt.
– Már nagyon
vártuk! Hayes admirális biztatóan nyilatkozott önről – mosolygott.
Kopaszodó
fejbúbjára fésült maradék fekete hajával, a whiskey mértéktelen élvezetétől
szederjes arcával mókás törpére emlékeztette Barrettet.
– Köszönöm – szólalt
meg vontatottan a seriff. – Nem is gondoltam, hogy ilyen kedélyes fogadtatásban
lesz részem. – Gondolatban felfortyant, hogy igazán kitakaríthattak volna a
tiszteletére, de megállta, hogy ne tegye szóvá. Nem akarta, hogy rögtön az első
napján piperkőcnek gondolják.
Benézett a
fegyverkamrába is, ahol karabélyokat és egy kis ládát talált, rajta Dinamit
felirattal. El sem tudta képzelni, hogy miért tárolt ilyen veszélyes
robbanószert az elődje az épületben. Megborzongott. Érzéseit palástolva
határozott mozdulattal becsukta a kamra ajtaját.
– Örülünk,
hogy végre itt van. – Stern elégedetten dörzsölgette a kézfejét. – Bud, hozd be
a seriff csomagjait! – kiáltott az ajtó felé, majd Johnsonhoz fordult: – Ez a
mesztic fiú a megtérítésre várók csoportjából önként vállalkozott, hogy a
segítségére lesz. Bud a rend és becsület védelmének kívánja szentelni az
életét. Bármire lenne szüksége, forduljon csak hozzá!
Az ajtón
cingár, tizenöt körüli rézbőrű fiú húzkodta be Johnson hatalmas kofferját.
Szemlesütve megállt, és meghajtotta magát feléjük.
– Üdvözlöm
Sweetwaterben, uram! – Tekintetét mereven az asztal egyik pontjára szegezte. –
Parancsol még valamit az úr? – kérdezte a lelkésztől a padlót fürkészve.
– Tiszteletes
úr, mondd így fiam, Tiszteletes úr! – dorgálta Stern kacarászva. – Mostantól a
seriff parancsol neked. – Legyintett, majd nyájasan tovább magyarázott
Barrettnek: – Sok dolgom lesz még ezekkel a vademberekkel. Most magára hagyom,
rendezkedjen be nyugodtan. A fiú mindenben engedelmeskedik majd. Este pedig
várom vacsorára, hogy megbeszéljük, miként tudnánk Sweetwatert felvirágoztatni.
Most már ön is itt van, és ez módfelett boldogsággal tölt el.
Vidáman
kisétált az ajtón.
Johnson
végigmérte az előtte ácsorgó fiút. Haj- és bőrszínén kívül teljesen átlagos
gyereknek tűnt.
– Melyik
törzshöz tartozol?
– Egyikhez
sem, de apám komancs volt. A városban lakom.
Barrett
kezében kalapjával elgondolkodva megvakarta a feje búbját.
– Kérlek, hozz
nekem vizet meg valami rongyot, Bud! És szappant is, ha találsz! Megfürödnék.
Aztán takaríts ki!
A fiú
bólintott, sarkon fordult és eloldalgott.
Johnson nagyot
szippantott az állott levegőből, majd sziszegve kifújta. Elindult, hogy felderítse
az elhagyatott épületet, ami ezentúl az otthona lesz. A fegyverkamrával kezdte.
A kisváros
nyomasztó hangulata napok múlva sem változott. Az utcákon legtöbbször csak
párosodó, kóbor kutyákat, egy-egy postakocsit és néhány átutazót lehetett
látni. A seriffnek nem akadt sok dolga. A tiszteletesnél tett látogatások és a
kocsmai vizitek jelentették az egyetlen kapcsolatát az emberekkel.
Esténként
kilovagolt, hogy felderítse a terepet, de a csörgőkígyókat leszámítva semmi
zavarót nem észlelt. Olyan volt a hely, mint egy hátrahagyott, üres díszlet. A
virágzó Texas közepén Sweetwaterből mintha mindenki menekült volna, az itt
maradt lakosok pedig fásultan jöttek-mentek az utcákon. Legjobban a csend
zavarta. Emberi hangot elvétve lehetett hallani.
Felfedezte,
hogy a kocsmáros vizezi a whiskeyt, de ez szemlátomást senkit sem zavart. Az
örömlányok közül egyik sem keltette fel férfiúi érdeklődését. Unott, bárgyú
fehérnépeknek tűntek. Esténként, ha nem éppen a tiszteletesnél ült, a
szobájában olvasgatott.
A hivatalból
nyíló lakásra az irodához hasonlóan dohszag és mocsok telepedett, de Bud
segítségével pár nap alatt megszabadult a kosz nagy részétől. Elődje nem tűnt
nagy igényűnek. A falakat egy indián szőttesen kívül semmi sem díszítette. A
hálóban az ágy mellett csak egy ócska asztal, mosdóállvány és néhány láda állt.
A könyveit kénytelen-kelletlen a padlón tartotta.
Látta, hogy
Bud érdeklődve figyeli. Egyik nap, hirtelen ötlettől vezérelve kezébe nyomta
egyik fiatalkori kedves könyvét, amit még az édesanyjától kapott. A könyvek
jelentették neki a menedéket hirtelen haragú, kíméletlen apja elől, aki a
katonai hivatást választotta számára. Johnson világéletében gyűlölte, ha
parancsot kellett teljesíteni. A seriff posztot is azért pályázta meg, hogy
kiszabaduljon abból a közegből. Szerencsére azonnal felvették.
A fiú
megilletődve lapozott bele a kötetbe.
– Tudsz
egyáltalán olvasni? – kérdezte tőle.
– Igen, tudok
– felelte büszkén Bud, leült a sarokba, és már bele is mélyedt a betűk
rengetegébe.
Sötétedésig
ott kuporgott, csak akkor állt fel, amikor a sorok összemosódtak.
– Köszönöm,
uram! Most mennem kell.
– Vidd csak
magaddal! Majd holnap visszahozod.
– Nem tehetem,
uram – felelte Bud dacosan. – Nem vihetek el innen semmit.
Johnson
csodálkozva fogadta a kijelentést, de nem firtatta.
– Most, hogy
ilyen kiváló seriffünk van, már hírül adhatjuk, hogy várjuk a betelepülőket. Az
indiánok is békések. Sweetwater egészen kellemes hely, nem igaz, Keynes? –
Stern tiszteletes negédes mosollyal a mellette ülő fotográfushoz fordult.
Keynes, mint
aki álmából riadt fel, hirtelen megrázkódott és felkapta a fejét. Tompa
tekintete megtelt élettel, és az asztalra csapott.
– Így van!
Kellenek ide az új emberek! Itt rohadunk Texasban, ebben a hajdan virágzó kisvárosban,
és még egy rendes kuplerájunk sincs! – Bocsánatkérőn a révedezni látszó Sternre
pillantott. – Aztán meg iskolát, sőt, új templomot fogunk építeni! Tűrhetetlen,
hogy még mindig nem javították ki a viharkárokat! Szerencse, hogy a
vademberekkel nincs gondunk. Távol tartják magukat a várostól, az a néhány meg,
amelyik bejár ide, egészen tiszta és rendes. Kár, hogy csupa sületlenségben
hisznek, de Stern majd kineveli belőlük a babonaságot.
– Ezt nem
értem. Miért nem járnak be a városba a komancsok?
– Valami ősi
hiedelem miatt kerülik a környéket.
– Miféle
hiedelem?
Keynes
zavartan pipára gyújtott, koszos körmével idegesen kocogtatta a poharát, aztán
kibökte:
– Úgy
gondolják, átok ül a helyen. Itt lakik a Shewandoo, egy rosszindulatú szellem,
aki elrabolja a lelküket, ha idemerészkednek. – A fényképész köhögni kezdett,
aztán hátradőlt, és fáradtan lehunyta a szemét.
– Ostobaság! –
vette át a szót Stern tiszteletes. – Így akarják lejáratni a hitünket. Persze,
nekik a mi Istenünk a gonosz és az összeférhetetlen. Kitalálták ezt a
Shewandoo-t, ami a fehérek Krisztusát jelképezi, aki el akarja csábítani őket
primitív vallásuktól. – A tiszteletes résnyire húzta a szemét. – Én igazán
türelmes vagyok velük – mordult föl, majd közelebb hajolt Johnsonhoz, és
halkabban folytatta: – Sajnos, a vademberek között sok hálátlan is akad!
Ajánlom, hogy legyen résen! Egy hónappal ezelőtt ellopták az öreg Goody George
tehenét, aztán később, az éjszaka leple alatt szétszórták a csontjait a
főtéren.
– Erről miért
nem beszélt nekem korábban? – vonta fel a szemöldökét Barrett. Leplezte
rémületét, hogy esetleges konfliktus során határozottan kell majd fellépnie, és
ki tudja, talán még az új colt is elsülhet. Mindennél jobban irtózott a vér
látványától. Azért akart Sweetwaterbe jönni, mert itt nyugalmas az élet a
híradások szerint.
– Nem
tartottam olyan fontosnak – szabadkozott a lelkész. – Különben is, amióta
megérkezett, nem történt nagyobb kihágás. Mindössze csak azt akarom mondani,
hogy nem árt az óvatosság! – Fontoskodóan megvakarta az orrát, és
félrepillantott.
A seriff
bosszankodva forgatta üres poharát. Felállt, odament a pulthoz, és intett a
kocsmárosnak, aki kifejezéstelen tekintettel fordult el tőle.
Mi a csuda van
ezzel?
Újra intett
neki, de a férfi bambán keresztülnézett rajta, majd gépiesen tenni-venni
kezdett az üvegek között.
– Kérek még
egy whiskey-t! – kiáltotta a seriff, de ezúttal sem kapott választ.
Johnson
mérgében megragadta a vállát.
– Maga talán
süket, vagy… – Döbbenten hőkölt hátra az üveges tekintet láttán.
– Lám, lám –
csóválta meg a fejét a lelkész, mialatt gyöngéden félrelökdöste a kocsmárost,
és maga töltött egy újabb italt a rend fiatal őrének –, ez is az indiánok miatt
van. Ez a szegény Jerry sem tud ellenállni a füveiknek – bökött a réveteg
kocsmáros felé. – Sokan elmennek a vademberekhez, és csereberélnek velük.
Legtöbbször kábító gombákat és főzeteket vesznek a sámánoktól.
– Miért?
– Mert nehezen
viselik a magányt. Egyre rosszabb a helyzet ebben a városban, ezért is mondom,
hogy sürgősen tenni kell valamit! Képzelje csak el, milyen lenne, ha megint
pezsegne itt az élet! – álmodozón sóhajtozott a köpcös reverendás.
Johnson
felhörpintette az italát, és a tekintete megakadt a pult mögötti falon sorakozó
fotográfiákon. A megsárgult szélű képek a kocsmárost és a vendégeket
ábrázolták. Szebb idők járhattak akkoriban. A képen egy nagydarab néger
játszott a sarokban álló zongorán, az asztaloknál cowboyok pókereztek. Az
örömlányok is jóval fiatalabbnak tűntek, és az arcuk majd kicsattant az
egészségtől. De a szemük körül különös melankólia derengett.
A seriff
figyelmesebben megnézte a részleteket, és egyszer csak úgy látta, mintha a
képen lévő egyik férfi szája megmozdulna, és a kezével figyelmeztetően
integetne.
Barrettet
kiverte a hideg verejték. Megrázta a fejét, és megint a képre bámult. Ezúttal a
kocsmáros is megváltoztatta a helyét. A zongora mellett állt, és könyörgő
tekintettel nézett vissza a seriffre.
Nem iszom
többet. Istenem, meg fogok bolondulni!
Szédült, és
hányinger fogta el.
– Rosszul érzi
magát? – kérdezte aggodalmaskodón Stern tiszteletes.
– Csak… ki
kell szellőztetnem a fejemet. A viszontlátásra! Kérem, mentsen ki Keynes előtt.
Maga sem
tudta, hogyan jutott ki a szalonból. A friss levegőre érve mélyet lélegzett, és
határozott léptekkel elindult hazafelé. Átkozódott, hogy miért is kellett éppen
ebbe az istenhátamögötti, kísérteties kisvárosba jönnie.
Babonás
indiánok, tenyérbemászó képű lelkész, mákonyélvező városlakók… Hogy a fene esne
az egészbe!
Félúton
észrevette, hogy követik.
Sietősre
fogta, de az árnyékként utána szegődött ember hozzá hasonlóan gyorsított a
tempón. A lépteit nem hallotta, mégis érezte a jelenlétét. Azt is tudta, hogy
egyre közelebb ér. Néha megtorpant, visszafordult, de nem látott senkit.
Felkaptatott
az irodához vezető néhány lépcsőfokon, és kalapját hanyagul az asztalra dobva a
helyiségbe lépett.
Az ajtó
kinyílt, és a sebesen közeledő, hangtalan lény előtte termett.
A fejét sötét
csuklya alá rejtette, csak szúrós, fekete szeme és vérvörös ajka látszott ki. A
fekete köpeny törékeny testet takart, de látni engedte, hogy viselője szinte
reszket az izgatottságtól.
– Segítenie
kell! – szólalt meg az idegen elfúló hangon.
Ez csak egy
lány!
– Ki maga, és
mit akar?
Az ismeretlen
zavart pillantást vetett a seriff övén csüngő revolverre, de bátorságát
összeszedve közelebb lépett.
– A nevem Cat
Listener. Kérem! Segítenie kell! Csak maga tudja meggyőzni őt. Hallgat magára!
Eszelős
tekintetét körbehordozta a szobán. Hátravetette a csuklyát, és felbukkant
éjfekete haja, amit hosszú, színes fonatok díszítettek. A férfi felé nyújtotta
a kezét. A kézfején vörös-fekete sávok és kivehetetlen formák rajzolódtak ki,
amik a fekete ruha szegélye alatt folytatták útjukat a lány testén. A nyakán is
kivehetőek voltak a színes ábrák. Úgy tűnt a teljes bőrfelületét beborítja a
különös motívum.
Johnson
megbűvölten nézte a felé nyúló kezet. Tekintete találkozott a mélytüzű, fekete
szemmel. Érezte, nem tudja levenni róla a pillantását. Cat folytatta:
– Velem kell
jönnie! Meg kell akadályoznia Budot abban, hogy végzetes hibát kövessen el!
– Bud? –
Barrett kezdett felébredni a révedésből.
– Bud a
féltestvérem. Robbantani akar a templomban, hogy a maguk istene eltakarodjon
innen. Amióta betették ide a lábukat, átok telepedett erre a helyre!
– Úgy
hallottam, a magukfajta nem szívesen jön ebbe a városba – morogta a seriff.
– Engem
öreganyám, White Dove varázslata véd. Nem félek a Shewandoo-tól, nem tud ártani
nekem! Csakhogy az öcsém… Forrófejű, és meg akarja mutatni a többieknek, már
készen áll arra, hogy befogadja a törzs és férfivá avassák.
– Nem hiszek a
maguk babonáiban. Viszont, amit az imént mondott, az súlyos bűncselekmény! Hol
van most Bud?
– Ellopta a
dinamitot a maga fegyverkamrájából takarítás közben. Már biztosan a templom
körül jár, sietnünk kell!
– Ostoba
kölyök! – csapott az asztalra dühösen Barrett, majd a lányhoz fordult. – Miért
viseli ennyire a szívén a fehérek sorsát?
– Már mondtam,
a fehér ember csak arra vár, hogy hibázzunk. Nem kell neki más ürügy, elég, ha
megsértjük az istenét. Egyébként az öcsémet jobban féltem. Megszabadult a
védelmező varázslattól, mert amíg rajta van, nem engedelmeskednek neki a fehér
ember fegyverei. Ahhoz, hogy a dinamit felrobbanjon, el kellett veszítenie a
védelmet, így viszont a Shewandoo bármikor elkaphatja.
Cat egy
pillanatra a seriff kezéhez ért az ujjával, és halkan mormolni kezdett. Johnson
érezte, hogy a testét forróság járja át. Amikor döbbenten a lányra nézett,
észrevette, hogy vörösen izzik a szeme, és a bőrét díszítő tetoválások életre
kelnek: ide-oda mozognak, élénk színekben pompáznak. Némelyik átkúszott a
seriff ujjára, és az ő bőrén kezdett volna továbbterjeszkedni. Barrett
borzongva próbálta elrántani a kezét, de képtelen volt.
– Mit művel? –
dörrent rá.
– Csak
segíteni akarok. Engedje, hogy beborítsam a védővarázslatommal, akkor a gonosz
szellem nem árthat magának! Persze, csak ideiglenesen. A szertartást
időről-időre újra el kell végezni, és csak a rezervátumban tudom teljes védelem
alá vonni.
– Elég ebből!
– Johnson iszonyatos erőfeszítéssel elvonta a kezét, és kituszkolta az ajtón a
dühösen sziszegő teremtést.
A férfi
felvette és meggyújtotta a küszöb mellett álló lámpást. Az éjszakában csak a
baglyok vészjósló huhogását hozta feléjük a szél. Cat sápadtan, komor
tekintettel tűrte, hogy a seriff maga után húzza a templom felé.
Csinos ki
boszorkány, meg kell hagyni! Csak ne lenne bolond! – gondolta Johnson, miközben
lopva a lányra pillantott.
Az imaházhoz
érve a seriff neszezésre figyelt fel a tornác mellett. Odaugrott, és meglátta
Budot, amint a robbanószerrel szöszmötöl. Kirúgta a dinamitot a fiú kezéből,
aki dühtől fuldokolva nekirontott. Johnson elhajolt a felé lendülő ököl elől,
majd egy jól irányzott csapással leterítette a kamaszt. Aztán a gallérjánál
fogva megragadta és megrázta.
– Eresszen! –
nyöszörögte Bud.
– Ez jól
megcsináltad! – mordult rá Johnson. – Azt hiszed, ez csak annyiból áll, hogy
meggyújtod és, elrohansz? A dinamittal való robbantás nem tréfadolog. Meg
akarsz halni?
Barrettnek csak
halvány, könyvekből szerzett ismeretei voltak a robbanószerek működéséről, de
amit mondott, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elbizonytalanítsa Budot.
– Irány a
fogda!
– Maga ezt nem
értheti! A Shewandoo csak akkor takarodik el innen, ha felégetjük a fészkét!
– Még
szerencse, hogy a nővérednek több esze van – csóválta meg a fejét a seriff, és
pofon vágta a dühöngő fiút.
Cat közelebb
lépett.
– Kérem,
engedje el! Amikor magához fordultam, azt gondoltam, majd jobb belátásra bírja.
A népemtől súlyos büntetésre számíthatna, ha megtudnák. – Hangja lágyan szólt,
tekintetét igézően Barrettébe fúrta. – Hadd menjünk haza!
– Nézd,
kölyök, én kedvellek – fordult Johnson a fiúhoz, majd bocsánatkérően a lányra
nézett –, de a törvény az törvény.
– Kérem, ha
jót akar Budnak, engedje el! Védtelen. El kell végeznem rajta a szertartást!
– Nem! –
kiáltott Bud a nővérére. – Azzal legyengíted magad, és te is sebezhetővé válsz!
Johnson
felfortyant:
– Már mondtam,
hogy engem ilyen ostoba babonával nem lehet becsapni!
A kölyök
elővett a zsebéből egy képet és átnyújtotta a seriffnek. A megsárgult fotó egy
idős indián asszonyt ábrázolt, aki egy ló mellett állt és a kezében
virágcsokrot tartott.
– Nézze! –
mutatott határozottan a képre. – Ez is a Shewandoo műve! Ott van mindenütt!
Johnson
elképedve meredt a fotográfiára, a lámpást is följebb emelte, hogy jobban
megfigyelhesse a részleteket. Az öregasszony szája mozgott, és olybá tűnt, a
kezében tartott virágcsokorral mutogat valamerre. A seriff megfordította a
képet, a hátoldalán ez állt: Caldwell Keynes műhelye.
Boszorkányság!
– Ez a
nagyanyátok? – kérdezte tőlük.
A testvérek
bólintottak.
– Évekkel
ezelőtt szembeszállt a Shewandooval, de nyoma veszett – suttogta a lány maga
elé.
– Most
menjenek haza! – sziszegte a seriff a foga között. – A végére járok ennek a
dolognak. Bud, reggel légy az irodámban!
Johnson
eltette a dinamitot, a mellényzsebébe csúsztatta a képet és megindult Keynes
háza felé. A szeme sarkából még látta, ahogy a két indián gyors léptekkel
távolodik a főutcán. Vitatkoztak, de Cat ellentmondást nem tűrően haladt előre.
Amikor visszanézett, a szeme vörösen izzott, és az arcán élesen kirajzolódtak a
tetoválások. Groteszk vigyorba rándult a szája.
Ördögfattyak!
Mi van, ha éppen ez a lány a Shewandoo? Mi van, ha csapdába akarnak csalni? Te
jó ég, teljesen elment az eszem! Még hogy Shewandoo! A csudába, hogy
engedhettem elmenni a kölyköt? Meghülyültem, vagy mi… De az a kép… Lehet, hogy
elkábítottak. Hát persze! Valami indián méreggel… Hozzámért a lány. Igaza volt
Sternnek... Vademberek!
Egy pillanatra
megállt, és azon morfondírozott, hogy mégis inkább a tiszteleteshez kellene
menni. Aztán úgy döntött, marad az eredeti tervnél. Keynes műhelye közelebb
volt.
Kopogtatott a
fotográfus ajtaján, de nem kapott választ. Belépett és körbenézett. A falakat
sok száz remekmű borította, pillanatképek Sweetwater korábbi életéből. Lovaikat
itató cowboyok, táncoló örömlányok, farmerek, akik legszebb ruhájukban
igyekeznek a vasárnapi misére, a malomnál rosszalkodó gyerekek, árut pakoló
inasok a bolt előtt. Meglepő volt, hogy a város zsúfoltnak és élettel telinek
tűnt a fotókon, de még meglepőbb, hogy maguk a képek éltek. Az izmok dagadva
feszültek a segédek karján, a lépcsőről leeső gyermek térdéből csordogáló vér
egyre nagyobb tócsába gyűlt, az egyik ló a farkával csapkodott.
A seriff
megdörzsölte a szemét, majd letörölte a homlokán gyöngyöző jéghideg verejtéket.
Még soha életében nem érezte magát ennyire nyomorultul. Most már nem csak a
mozgást érzékelte a képeken, hanem hangokat is hallott, igaz, nagyon távolról
jöttek.
Csoszogó
léptek zaja, majd halk kattanás ütötte meg a fülét.
– Milyen
szerencsés véletlen! – szólt egy ismerős férfihang.
Hangos
pukkanást hallott, amint megfordult. Fény vakította el.
Amikor
felocsúdott, kábán pislogott maga elé. Elő akarta húzni a fegyverét, de nem
bírta megmozdítani a kezét. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán.
Kívülről látta magát, ahogy a földön fekszik. Iszonyatosan fájt az egész teste,
mintha satuba szorították volna. Egy kép fogságába került, ami az előhívószoba
előtt kifeszített madzagra csíptetve lógott.
– Nagyszerű!
Ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok! – Keynes csúfondáros vigyorral
toppant elé.
A seriff szívébe
jeges rémület kúszott. A következő pillanatban megrökönyödve bámulta, ahogy a
teste feltápászkodik, összefüggéstelen mozdulatokat téve botorkálni kezd. A
magas szőke néhai Barrett Johnson üveges tekintettel révedt a semmibe. Keynes
szájából sűrű, ocsmány füst tört fel, egy darabig a két alak körül gomolygott,
majd beszökött a seriff orrán. Az addig bizonytalanul mozgó test összerándult.
A seriff szeme vörösen izzani kezdett, majd elhalványult.
Kézbe véve a
képet elégedetten csettintett. Eközben Keynes összecsuklott a háta mögött,
szájából nyál csordult és bamba arcot vágva motyogott maga elé.
Eressz ki
innen! Segítség!
A seriff
durván felröhögött. A fotográfiát a falra tűzte a többi közé. Ujjával
végigsimított a képbe zárt Barrett alakján, aki ettől úgy érezte, mintha a
pokol lángjai égetnék. A Shewandoo rákacsintott:
– Tetszik a
gyűjteményem? – Stern kenetteljes hangja eltéveszthetetlen volt. A test
megköszörülte a torkát, majd Barrett Johnson baritonján folytatta: – Sajnálom,
hogy túl korán végeznem kellett veled, pedig bíztam benne, hogy szerzel nekem
friss lelkeket. Sokat! De már mindegy, most az a fontos, hogy a legjobb
zsákmányt éppen általad fogom megszerezni!
Bud! Istenem,
a kölyök most teljesen védtelen!
– Bud? Ó, nem.
Szó sincs róla. Ő csak az előétel lesz! – kacagott a Shewandoo, és megnyalta a
száját. – A kis boszorkány az igazi csemege.
Johnson
szorongva, tehetetlenül nézte, ahogy a testébe költözött rém belerúg a sarokban
kuporgó Keynesbe, majd elképesztő sebességgel a két fiatal indián után
iramodik.
A kintről
behallatszó bagolyhuhogás elnémult. A gyenge holdfény a falon sorakozó képekre
vetült, és mintha minden szereplő egy pontra koncentrálna, tekintetüket a
fotószalon nyikorogva ide-oda lengő ajtajára függesztették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése