Kristálysólyom: Darvak

1

Darvak készülődtek az éjszakára az Alföld egy eldugott szegletében. Landolás után lassú, óvatos léptekkel keresték a legmegfelelőbb pihenőhelyet. Több ezer társuk volt még úton; zengett tőlük a környék. Hódolóik távolról, távcsövekkel figyelték őket, és tátott szájjal bámultak valamennyi fejük fölött elsuhanó csapatot.

Nem úgy a négyfős család, akik legörnyedve sétáltak a pusztán befelé: apa, anya és két gyermek. Kézről kézre adták a tucatnyi levonóval zsúfolt távcsövet, a gyerekeket úgy kellett csitítani álmélkodásukban. Az apa mutatóujját szájára szorította, majd a legközelebbi darucsapat felé mutatott, jelezvén, hogy odalopakodik.

Ötéves lánya perceken át méltatlankodott, amiért anyja nem engedte utána.

– Apa régóta csinálja, mi zajt csapnánk – mondta a nő.

A férfi méterről méterre, szinte lábujjhegyen közeledett a négy daru felé. Jobbját hátra tartotta, balját előre, oldalt fordult, hogy minél kisebb felületet mutasson. Alig húsz méterre a darvaktól megállt, leguggolt. Visszanézett családjára, aztán a darvakra. Hárman lassan, de éberen indultak biztosabb hely felé, amikor észrevették a betolakodót, egyikük azonban megdermedt, vörös gyűrűs szemét egyenesen a férfira meresztette. Az várt néhány másodpercet, majd továbbindult.

A daru az emberrel szinkronban távolodott, de minél többször torpantak meg, annál jobban csökkent közöttük a távolság. Jó fél óráig táncoltak így, majd egymástól bő két méterre lecövekeltek. Az ember ismét oldalt fordult. Így nézték egymást pár percig, majd a férfi halkan így szólt:

– Üdvözöllek a hatodik pihenőnapodon.

A daru pupillája összeszűkült, fejét kissé megemelte, majd leengedte.

– Nem bántalak. – A férfi pár centiméterrel közelebb ment, a madár azonban megijedt és elreppent előle.

Noémi, a kislány ujjongva fogadta édesapját, amikor az visszatért.

– Majdnem megölelted! – kiáltotta.

– De csak majdnem.

– Eddig ez volt a legközelebb – így az asszony. – Ha holnap is sikerülne őket elkapnunk, hátha közelebb mehetnél.

– Apa, minket mikor viszel már magaddal? – kérdezte fia.

– Amikor eljön az ideje – mosolygott a gyermekre.  – Téged valószínű már jövőre is vihetlek. Az lesz a tizenötödik szülinapi ajándékod.

A fiú türelmetlenül emelte égre a fejét.

– Tele van velük minden – mondta. – Most is egy csomóan húztak el felettünk. Apa, én már készen állok rá!

– Nem, Nándi. Majd ha tizenöt éves leszel.  – A családfő elsétált mellettük, visszament a kocsihoz, beszállt, és... felriadt álmából.

Néhány másodperc alatt tudatosult benne, hogy csak álmodott. Az órára pillantott. Délután öt volt. Lassan indulnia kell. Kibogozta magát a széttúrt ágyneműből, és felült. Mint a kirakós darabjait, próbálta összeszedni a gondolatait, és a hónapok óta visszatérő emlékfoszlányokat egységgé rendezni. Hiába. Amint telt az idő, egyre távolabbinak tűnt az álom, mígnem csak annyit tudott felidézni, hogy újra arra a napra utazott vissza éjjel, amikor elveszítette a családját. Közben készülődött: magára vette a tegnapi ruháit, néhány hanyag mozdulattal a hajába túrt, teát főzött, közben a konyhaablakból bámulta a vöröslő égboltot.

Norbi felkapta a levonós távcsövet, ellenőrizte, megvan-e még a hátizsákjában a tegnapi szendvics maradéka, vállára akasztotta a táskát, majd a buszmegálló felé indult. Útközben félszemmel a felhajtón kosztól szürkülő kocsira pillantott. Nóri Noémival beszélgetett a hátsó ülésen, Nándi az ablaküvegnek nyomta arcát, úgy kémlelte az égboltot. Norbi nagyot pislogott, és a látomás távozásával ő is elhagyta a házat.

2

Hét óra lett, mire megérkezett. Húszpercnyi gyalogút választotta el a mezőtől, ahol a darvak tömegesen pihentek. Kikerülte az embercsapatokat, mélyen besétált a területre, a földre huppant és várt. Ide-oda forgatta fejét: oda tették a pokrócot, amikor hangyabolyba ültek, és amott talált Nándi egy kis mezei gyíkot, akit Gyurinak nevezett el. Talán pont azon a helyen, ahol most ült, fogant meg a Noémi öt évvel ezelőtt. Fájt ide visszajárni. Valami hívta, erőltette mégis, hiszen a bűntudatot itt szelídíthetik múlttá az emlékek, csak itt tanulhatja meg, hogyan lásson szépnek valamit, ami egyáltalán nem az. Akár a darvakat a párjuk iránti hűség, ide kötötte őt is az emlékezés.

A darvak épp előtte landoltak, már a hálóhelyük felé sétáltak. Norbitól nem messze érkezett egy kisebb darucsapat, és észrevette, hogy egyikük bár látja őt, ahelyett, hogy riadtan jelezne a többieknek, kíváncsian figyeli. Norbi óvatosan, ahogyan egy évvel ezelőtt, oldalt fordult a madárnak, majd elindult felé. A magányos daru érdeklődve figyelte. Amint elérte azt a távolságot, ahonnan már a legapróbb mozdulatra is megugrik a madár, leült. A daru nem tágított.

Hagytak időt egymásnak. Majdnem negyed óráig bámulták a másikat meredten, és azon töprengtek, mitévők legyenek. Ahogy a férfi ott ült, próbált a daru fejével gondolkodni, szeretett volna mozdulataiból olvasni, de minekutána a madár nem moccant, fogalma sem volt róla, mit tegyen. Várt és várt, aztán hirtelen:

– Apa! – Kislánya szaladt felé, trappolása azonnal elijesztette az állatot.

A férfi csalódottan fordult Noémi felé. Nyelt egyet, úgy kérdezte:

– Mi történt?

– Anya megint rohamot kapott.

Norbi felpattant, lányával az ölében kocogott vissza a családjához. Messziről még látta Nórit, de mire visszaért, már eltűnt ő is, Noémi is. Akárcsak a darvak.

Ezután többször is újra próbálkozott, de néhány fényképen kívül nem futotta másra sem az ő, sem a madarak idejéből. Miután elpakolt, elidőzött a tájon. Tekintete elveszett a végtelen mezőn: a levegő puha, illatos takaró, az égbolt a fantázia csarnoka. Norbi hirtelen elálmosodott, pedig nem akart hazamenni. Lefeküdni a franciaágyba, egyedül. Résnyire hagyni a gyerekszoba ajtaját, mikor tudja, hogy senki nem kéri majd, űzze el a szörnyeket az ágy alól. A hideg párnába csókolni félálomban. Szólongatni azokat, akik már soha nem felelnek. Mégis hazament, mert haza kellett mennie. Oda tartozott, ott volt az ő helye. Hiába is kívánkozott ide, a darvakhoz.

3

Másnap alig tíz percet várt, mire egy kisebb csapat leszállt elé. Nem tudta biztosan, vajon ugyanazt a madarat látja-e, de ismét talált egyet, aki úgy tűnt, kevésbé tart tőle. A daru társai ezúttal nem repültek el, csak messzebb sétáltak. Amikor Norbi közel ért hozzá, újra leült, és figyelni kezdett.

A madár meg-megigazgatta tollruháját, hol a férfire, hol társaira pillantott. Mivel Norbi úgy hitte, ezek a bizalom első jelei, megszólította:

– Üdvözöllek a hetedik pihenőnapodon.

A madár tűhegynyi pupillával, be-behúzott nyakkal reagált.

– Nem bántalak – folytatta a férfi.

A daru megemelte bal lábát, bizonytalanul pillantott társaira, de maradt.

Norbi rövid ideig csendben figyelt, pedig bensőjét majd’ szétvetette az izgalom. Eddig egyszer sikerült ilyen közel jutnia egy állathoz, ám amint megszólította, elrepült. Közel húsz éve epekedett ezért a percért.

– Te vagy az első, aki figyel rám – mondta a madárnak. – Érted, amit mondok? – kérdezte a madarat.

Az halk, reszkető hangot hallatott. Norbi hitetlenkedve kuncogott:

– Hát, mintha tényleg értenél...

A madár ugyanúgy válaszolt, de válaszát egy mélyebb, hosszabb hanggal egészítette ki.

– Tudod, nagyon régóta nem beszélgettem senkivel... volt családom nekem is, mint neked. Csak hát, semmi sem tart örökké...

A daru letette a lábát, majd Norbi felé fordult.

– Vesszek meg, ha ezt értem – hőkölt Norbi. – Te tényleg nem félsz tőlem! – Kinyújtotta kezét, ám ekkor a darvak elreppentek. – Korán volt... megint.

Lassan hazaindult. Épp akkor húzott el a feje felett egy nagy csapat, amikor felszállt a buszra. Hangosan, zajosan suhantak el, olyan alacsonyan, hogy meg tudta különböztetni a fiatal példányokat az idősebb, nagyobb madaraktól. Akkor látott ilyet legutóbb, amikor hanyatt feküdtek a mezőn Nórival és a kis Nándival. Nyolc évvel ezelőtt. Nándi szinte a madarakhoz emelkedett örömében.

*

Otthon égett a villany a konyhában. Először azt hitte, Nóri az, csak pár másodperc után ismerte fel testvérét, Orsit. Mosogatott. Amint meghallotta öccsét, ráköszönt.

– Mindjárt befejezem – mondta a nő. – Sokan voltak ma kint? – Norbi tudta, hogy testvére a darvakra gondol.

– Viszonylag.

– És, hányat szelídítettél meg? – Mosolyogva fordult felé, kezét törölgette.

– Egyet se. – A mondat a kelleténél borúsabb hangvétellel szökött ki a száján, s hogy ellensúlyozza, próbálta viszonozni Orsi mosolyát.

– Meglesz az majd, ne félj! Egyébként, hogy vagy?

– Köszi. Megvagyok.

– Megiszunk egy sört? Vagy lehet üdítő is, csak mozogjunk ki kicsit innen! Mit szólsz?

– Fáradt vagyok.

– Naa, csak egy kicsit! Jót tenne, hidd el!

– Nem tudom, Orsi... Sajnálom, de... – Felkapta a fejét a dübörgésre. A nagyszobából jött. Nándi rontott ki, kezében ólomkatona és egy műanyagrepülő. Egyenesen átrohant Orsin.

– Még mindig látod őket? Szeded a gyógyszereket?

– Szedem, persze. Az összes baromságot, mégis állandóan látom őket. – Ingerülten indult a nappali felé. – Látod, pont ezért nem tudok kimenni. Így is félőrült vagyok, de ha kint, valamelyik presszóban vagy nyilvános helyen látnám őket, hát tuti diliházba zárnának. – Röviden hallgattak. Nem kívánkoztak ki szavak belőlük. Aztán Norbi így szólt:

– Köszi, hogy rendet raktál.

– Természetes. Amúgy főztem teát, meg sütöttem csirkét. Enned kéne. Pláne a gyógyszerek miatt. Akarod, hogy itt aludjak?

– Nem, tényleg, nem szükséges. Köszi mindent. Majd megeszem.

– Vacsizunk együtt? Csak, hogy megnyugodjak.

Norbi sóhajtott. Nem ellenkező és nem dühös sóhaj volt ez, csak fáradt. Olyankor tör elő az emberből, amikor lélekben, legbelül sem vágyik másra, csak magányra, pihenésre. Orsi érezte ezt, de utálta, hogy szenvedni látja a testvérét, ezért amikor alkalma adódott rá, igyekezett kiűzni a gyászt testvére életéből.

Norbi végül így felelt a vacsorainvitációra:

– Persze.

Leültek a konyhaasztalhoz. A férfi egykedvűen csócsálta az ételt. Isteni volt, de alig tudta leerőltetni a falatokat a torkán. Viszont meg akarta nyugtatni Orsit, és ez erősebb volt nála. Megivott egy nagy bögre teát is. Nővére ezúttal elmosolyodott.

– Biztos nem akarod, hogy maradjak? – kérdezte még.

– Biztos, a francba, egyedül akarok lenni, na.

– Ahogy gondolod. De tudod, ha a mezőre akarsz menni is, akár nálunk is alhatnál, közelebb vagyunk hozzá. Vagy legalább szólj, és kiviszlek kocsival, tényleg, nem gond. Jövő kedden?

– Ahogy mindig – bólintott beletörődötten.

Orsi testvére vállára tette kezét:

– Elhiszem, hogy fáj. De idővel enyhül, majd meglátod.

– Igen... Tényleg hálás vagyok, tudod? De most még... Nem megy... Ha lesz elég erőm újra kocsiba ülni, és veled menni a rétre, fogok szólni, hidd el! – váltott lágyabb hangra.

– Rendben. Akkor jó éjt. Hívj, ha kell valami! – Adott egy puszit Norbinak, majd elment.

4

Másnap délután bő fél óráig táncolt a daruval, mire a madár megnyugodott, és ő leülhetett tőle nem messze.

– Üdvözöllek a nyolcadik pihenőnapodon – mondta. – Ők a te kis családod, igaz? – elpillantott a madár mellett a másik három felé. Azok feszülten, távolról figyelték őket. A bátor daru egész úgy mozdult, mintha megrázta volna a fejét.

– Jézusom, miféle gyógyszerekkel tömnek... – Norbi a fejét csóválta. Megrezzent, hátrafordult, mert mozgást vélt hallani. Nem volt mögötte senki. – Lassan elveszítem a józan eszemet. Megengeded, hogy közelebb menjek? Hm? – Lassan, nagyon lassan felemelte a kezét, és kinyújtotta a madár felé. Az meglepetten nézte őt, de nem riadt el – ellenben társaival, akik rögvest elszálltak. Norbi fél métert tudott haladni, a daru odébb lépett. Ismét csökkent köztük a távolság. A madár úgy állt ott, mint egy látomás: a teste mozdulatlan volt, pihéit óvatosan babrálta a szél. A pihe-puha látvány szinte szürreálisnak hatott a merev, pikkelyszerűen borított lábakon, nem beszélve az erős, kemény csőrről, ami a tollak közül kiugorva, tűként szúrta át a levegőben keringő porszemcsék szövetét. Az állat tekintete az idő teltével lágyulni látszott, de az is lehet, hogy csak Norbi képzelte oda. Talán az egészet csak képzelte: a táncot, a hangokat, a darvat. Itt állt előtte ez a rendkívül félénk madár, nem riasztotta el, és amíg őt figyelte, családja hangja éppcsak visszhangzott a tudatában. Mintha a daru meghallotta volna a gondolatait: oldalra fordította fejét, és egyenesen Norbi szemébe nézett. Égette a bőrét az izzó, vörös tekintet, de a lényét meleg járta át: a daru jelenlétével valóságot szőtt a gyász keservébe, és magához láncolta Norbi lelkét. Pedig a férfi kimondhatatlanul vágyott a halálra.

5

Így ment ez aztán napokig: Norbi öt óra tájt felvette a hátizsákot, bepakolta a távcsövet, a fényképezőt és egy szendvicset, amit sosem fogyasztott el. A darucsapat ezúttal kissé távolabb, mélyebben a mezőn ereszkedett alá, Norbi rögvest észrevette őket. Csak ekkor figyelt fel a madár nyakán a szürkés-fehér tollak közül kikandikáló, kék pihére.

– Áhítat – mondta. – Ez lesz a neved.

A madár halk duruzzsal felelt. Norbi ismét emelte a kezét, hátha legalább ennyit engedne neki az állat, ám alighogy mozdult, a madár odébb ugrott. Visszaeresztette karját, és leült. Mögötte a nap lassan, méltóságteljesen vonult le az égi színpadról, narancsos árnyalattal ölelte át a madarakat. Más volt a daru vörös szeme. Norbi vért látott benne, fájdalmat, haragot, tiltakozást. Valami nyugtalanság vette őket körül, nem tudta, mi az. Aznap nem volt kedve beszélni sem. Épp hazaindult volna, amikor a daru az ég felé emelte csőrét, és harsány hangot hallatott. Norbi megdermedt, attól tartott, ha megmozdul, megtöri a varázst. Valahonnan, messziről válaszolt egy másik madár, aztán egy harmadik, negyedik, ötödik, végül a környező csapatok óriási hangzavarral búcsúztatták el a nappalt, s köszöntötték az éjszakát. Norbinak ekkor jutott eszébe: alig egy hétig lehetnek már itt. Menni készülnek, biztosan. Azt beszélik, mikor induljanak. De ő itt marad. Nem lesz miért kijárni a mezőre, nem lesz miért felkelni sem. Norbi e pillanatban teljesen fölöslegesnek érezte az eddigi erőfeszítéseit. Eltávolodott a csapattól, és hosszú, nagyon hosszú sétára indult a buszmegálló felé. Alig bírta emelni a lábait. Mintha valami húzta volna a földbe, mintha láthatatlan kezek ragadták volna meg, és cibálták, vonták volna a föld alá. Minden mély, sötét színbe burkolózott, és egyszeriben barátságtalan, komor lett a táj.

Hátul, a buszon látta Nórit a gyerekekkel. Eléjük ült. Amikor a busz lassított, jobb lábát bokából behajlította, és a levegőt taposta. Észre se vette. A családja halkan beszélgetett, végül elcsitult mögötte. Elaludtak – gondolta. És akkor váratlanul nagyot fékeztek: Norbi karjával tartotta meg magát, Nóriék felriadtak. Kinézett az ablakon, előttük egy halálra rémült őz állt az úton. Épp tovább indult, amikor oldalról beléjük rohant egy másik autó, csak az ablaküveg törését, a karosszéria recsegését, és másodpernyi nyikkanást hallott. Aztán csend. Nem hallani ilyen csendet akkor se, ha az ember az erdőben, vagy egy barlangban éjszakázik, nem hallani ilyet hangszigetelt szobában sem, mert nincsenek se zajok, se gondolatok, melyek átsuhannának az ember agyán. Norbi a testén kívül járt. Először a szagokat érezte: benzin, fém és vér szagát, a saját izzadtságának szagát, a halál szagát. Hátrafordult. Nóri a becsapódáskor testével próbálta védeni a gyerekeket, ezért karjai szilánkosra törtek, s bár a fején épp csak csordogált a vér, a mellkasa nem mozgott. Noémi, akit az ütést elsőként ért oldalról, mint a gyurma, felismerhetetlen masszává tömörödött a benyomuló fém alkatrészek és üvegszilánkok alatt, úgy olvadt anyja ölébe, hogy szinte eggyé vált vele. Nándi a másik oldalon kirepült a kinyíló ajtón, lába valahogyan felcsúszott, és a biztonsági övbe akadt teste mozdulatlanul lógott a földön. Norbi ekkor balra nézett, és megpillantotta alig tőle félméternyire a Suzuki sofőrjét. Ők ketten élték csak túl az ütközést. Norbi a vállához kapott, ki akart szállni, de balra nem nyílt az ajtó, a jobb oldal pedig lehetetlenül távolinak tűnt. Egész bal oldala fájt, eltört a combcsontja és kificamodott a válla. Nekifeszült a jobb oldali ajtónak, ki akarta vetni magát, s amikor kitört, leesett a busz üléséről. Elaludt.

Mindig is éjszakázó típusnak tartotta magát, most mégis elaludt a buszon. Kilenc előtt. Feltápászkodott a padlóról, visszavetette magát az ülésbe, de nem nézett hátra. Halottak voltak csak mögötte.

6

Következő este csalódottan, mérgesen bandukolt a mezőn. Egyáltalán nem ügyelt rá, hogy óvatos legyen. Legbelül el akarta ijeszteni a darvakat, leginkább azt, amelyikhez közel került, mert így könnyebbnek tűnt megválni tőle, mint tudni, hogy talán soha többé nem fogja őt látni. A megszokott helyén lehuppant a földre. A madár meglepetten nézett rá, ám nem riadt el. Lassan két hete ismerkedtek egymással, és valahogyan kicsírázott az a minimális bizalom, ami megnyugtatta őt, ha Norbit látta.

– Pár napunk van már csak – mondta Norbi. – Ha lennének szárnyaim, veletek repülnék, ehelyett duzzogok, mind egy hülye gyerek. – Norbi félrenézett. Maga se gondolta volna, de szégyellte magát. Egy madár előtt. – Teljesen hülye vagyok.

A daru megemelte szárnyait, széttárta őket, és a levegőbe csapott párat. Mellét kitolta, lába el-elemelkedett a földről, lebegett egy helyben a naplemente színes vászna előtt. Norbi eltátotta a száját. Ebben a mozdulatban egyszerre volt jelen az esetlenség a földön és a könnyedség a levegőben. A nehéz, éjszakákba nyúló repülések és a léptek, melyek sose tudnák megmenteni a madarat, ha a földön támadnának rá. Tanítani akarja őt a daru, hogyan kell repülni? Vagy csak henceg, hogy tudassa, ő, a szabadság, az örökkévalóság jelképe azt csinál, amit akar, és akkor kacérkodik az emberekkel, amikor csak kedve tartja? Vagy egyszerűen repülőizmait erősítette, jelezvén az indulás közeledtét? Valószínűleg ez volt az oka, a férfit azonban rabul ejtette a kacér madár gondolata, és ettől még dühösebb lett. Rá akart kiáltani az állatra, mégsem tette, annyira gyönyörű látványt nyújtott, ahogy fel-felemelkedett, habkönnyen, kecsesen, szebben, mint a balerinák.

Hamarosan elcsendesedett benne a harag, és akkor próbált újra közelebb kerülni Áhítathoz. Néhány centit sikerült. Újra emelte a kezét, és újra kudarcot vallott. Nem engedte a daru, hogy megérintse őt. Hogyan is érinthetne meg ember egy ilyen fenséges lényt? Valamit, ami a halál és az élet között létezik, és egy emberöltő alatt többször is átível a világon? Hogyan érinthetné meg az ember az érinthetetlent?

A darvak aznap is hangos szóval zárták a nappalt. Már sötét volt, amikor Norbi elindult. Egy órával később ért haza, de a buszon hónapok óta először, álmatlan álomba merült. Megzavarodott ettől, de könnyebbnek is érezte magát. Már bánta, hogy olyan haragosan érkezett a mezőre. Holnap jobb lesz, érzi. Holnap már lesz ereje megkezdeni a búcsúzást. Mielőtt lefeküdt volna, kézbe akarta venni a távcsőt. Nem tudta, miért. Kivette a táskájából, és egyesével végignézte a levonókat: csillogó szőrű pónik között vigyorogtak ravaszul a színes szörnyecskék, királylányokkal harcoltak a szuperhősök. Az idő és a fogások ostromától alakja torz állatok, meseszereplők egész armadája kapaszkodott az alig ragacsos, itt-ott fityegő papíron a távcső göröngyeibe. Norbi visszacsúsztatta a kukkert a táskájába, és kivette a fényképezőgépet, hogy újranézze a mai képeket. Ha eladhatta volna a lelkét azért, hogy a darvakkal tarthasson, bizony most habozás nélkül rábólintott volna. Amint kiemelte a fényképezőgépet a táskájából, a keze meglepően puha, szokatlan anyagra simult: tenyérnyi toll bújt elő a káoszból. Elképzelni sem tudta, hogyan került hozzá. Ennyire közel sosem került a daruhoz, és biztosan emlékezett rá, hogy amikor az izmait próbálgatta, egyetlen pihéje sem vált el a toktól. Kitette a tollat az ágyára, lezuhanyozott, majd lefeküdt.

7

Másnap Nórival érkezett a mezőre. Norbi kezébe temette arcát, úgy motyogott:

– Tűnj el, tűnj el, meghaltál, kérlek, hagyj… – Balra pillantott, és Nóri nem volt már mellette. A daru állt ott, egymaga. Kényelmesen, nyugodtan piszkálta, igazgatta tollait. Rá-ránézett Norbira. Neki oldalra sem kellett fordulnia, könnyedén odasétált hozzá, és tőle fél méterre leült. A madár felé nyújtotta fejét, és szokatlan hangokkal próbált a férfi tudtára adni valamit. Fel-felemelte csőrét. Norbi gondolt egyet, és kinyújtotta jobb kezét: óvatosan kezdte a mozdulatot, ahogy eddig is. Has magasságba emelte kezét, de a daru nem moccant. Aztán bordáit is elhagyta karjával, de a madár nem tágított. Végül vállmagasságba emelt, nyújtott kézzel ült a daru előtt. Tenyerét felfelé fordította, invitálta az állatot: ne félj, nem bántalak! A madár nyakát nyújtogatta, ám teste nem moccant. Ugyanolyan távol állt az embertől, mégis kíváncsian nézett rá. Majdnem elérte Norbi kézfejét, amikor váratlanul oldalra fordult, hogy újra Norbi szemébe nézhessen.

– Engedd el – csendült Norbi fejében a szó. Előbb a saját, aztán Nóri, Noémi és Nándi hangján, egyre hangosabban hallotta: engedd el! És Norbi lelke közeledett a daru felé, törzse ösztönösen előre dőlt, mintha megbűvölték volna, keze mozdulatlan, nem látott mást, csak a daru vérvörös szemét, tűhegynyi fekete pupilláját, és egyre több ember hangját hallotta: engedd el!

Megijedt, visszarántotta kezét. A daru is hátrált két lépést, egyformán meglepetten, értetlenül pillantottak a másikra.

– Képzelődöm… – lihegett Norbi. – Képzelődöm… – Felállt, de nem ment el. S ekkor olyan dolog történt, amit ha más mond, sose hitte volna el: a daru közeledni kezdett felé. Óvatos, lassú, kimért léptekkel sétált, ám Norbi úgy megrettent ettől, hogy hátrálnia kellett. Addig-meddig toporogtak, mígnem a férfi elesett. Felnyögött. A daru csak sétált, sétált felé, mögötte a lemenő nap megtörte kontúrja vonalát, és amikor már egész közel ért, Norbi egy elmosódott emberi alakot látott maga előtt. Hatalmasra nyílt a szeme, hanyatt vetette magát, és akkor a daru megállt. Újra madár formájában állt ott.

– Micso...? – Norbi hirtelen, gyorsan nyúlt a madár felé, és ezzel ismét elijesztette. A daru elrepült, hátra se nézett.

8

Orsi este felhívta őt. Norbi megnyugtatta őt, hogy jól van, minden rendben, a darumadárral alakuló kapcsolatáról egy szót sem szólt. Orsi vélhetően az egészet a gyógyszerekre fogná, és ő fölöslegesen keltene benne aggodalmat. Szedte az antidepresszánsokat és az altatókat, ahogy máskor is, és havonta járt az orvoshoz. Ha Orsi megtudná, hogy hirtelen a darvak beszélni kezdenek hozzá, ráadásul emberi alakokat lát bennük, biztosan elköltöztetné őt magukhoz, és Norbi ezt nem akarta. Őszintén szeretett volna már kikecmeregni a gyászból, ezért úgy döntött, egyedül a pszichiáterével fog beszélni az esetről, aki viszont jelenleg távol volt egy családi ügy miatt. A következő találkozóig Norbinak még majdnem két hetet kellett várnia. Persze felhívhatta volna egy korábbi időpont reményében, ám nem akart a szakember terhére lenni. Túljut ezen. Egyedül. Különben is, mire eljut az orvosához, a darvak már messze lesznek, és erre az egészre csak egy nehéz időszakként fog emlékezni.

Másnap, amikor megérkezett a mezőre, újabb meglepetés várta: ezúttal mind a négy madár vele maradt. Messziről ugyan, de őt figyelték.

– Hány napot vagytok még itt? – kérdezte Norbi. A madarak persze nem válaszoltak, benne mégis sejtelem ébredt: – Biztos nem többet már háromnál. Ma kevesebben jöttetek. Hamarabb elfogytatok a fejem fölül, mint máskor.

A darvak kíváncsian pillantottak rá. Áhítat elöl állt, lépett kettőt a férfi felé. Norbi kicsit megrettent, de nem hátrált meg. Ezúttal nem. Darvak hangja rezzent a szélben. A négyből ketten oldalt fordultak, fejüket lehajtották, majd felemelték, kis eltéréssel lépkedtek egymás mellett. Norbi bambán bámulta a táncot. A bizonytalan, ütemtelen léptek egységgé forrtak a percek múltán, hamarosan teljes összhangban lépkedtek a madarak. Áhítat, ahogyan Norbi, csak figyelt, a legkisebb daru szárnyait próbálgatta: őt jobban érdekelte az indulás. A tánc kiteljesedni látszott, s amikor már tökéletes volt a szinkron, a darvak megálltak, égre emelték fejüket, és hangos krúgatással koronázták meg az estét. Norbi ekkor Áhítatra nézett: a daru, akárcsak társai, ütemesen emelgette fejét, lépéseit kimérte, rendszerezte mozgását. Bár nem pillantott Norbira, az biztos volt benne, hogy neki táncol: az ifjabb daru rá se hederített Áhítatra, a másik kettő pedig egymásra koncentrált. Norbi nevetségesnek érezte a gondolatot, de félig guggoló pózba emelkedett, és megkísérelte utánozni Áhítat mozgását. Annak üteme egy pillanatra megakadt, de rögvest visszatért a ciklushoz: fel-le, fel-le, levegőtlen, határozott léptek, meg-megdöntött test. Norbi nehezen tudta követni a madarat, de néhány perc alatt ráérzett. Törzsét előre döntötte, felemelte, lépteit összerendezte, aztán sikerült: immár együtt táncolt a daruval.

Pár percig lépdeltek egymás mellett, végül Norbi megállt. Légzése zilált, tekintete fátyolos volt, de mosolygott. Egyenesen a darura nézett, aki kis csúsztatással maga is mozdulatlanná meredt. Fejét Norbira emelte, majd becsatlakozott két társához, s mint a karmesterek, útjára engedte az esti szerenádot.

*

Amikor lefeküdt, részegnek érezte magát. Könnyedén felsóhajtott, és kinyújtotta kezét az ágyon: még mindig ott pihent a toll, amit néhány nappal ezelőtt talált a hátizsákjában. Megsimította, majd felvette. Forgatta, megszagolta, bőréhez érintette. Nem tudott másra gondolni, csak Áhítatra, a vöröslő szempárra, a hangokra, melyek mintha megszabadították volna a fájdalomtól. Engedd el! – mondták azóta is. A baleset óta először, Norbi őszintén hitt benne, hogy képes lesz túllépni a gyászon. És nem győzte kivárni a következő napot.

9

Másnap este még kevesebb daru érkezett. A koncert sem tűnt olyan lármásnak, a korábban egy órán is túlérő vonulás háromnegyed óra alatt lecsengett. Norbi leült, és ezúttal ő várt. Nem látta még a csapatát, de biztos volt benne, hogy hamarosan megérkeznek. Kivette a tollat a hátizsákjából, letette maga mellé a levonós távcsövet és a fényképezőgépet. A csapat hamarosan megérkezett. Norbi felmutatta nekik a tollat, majd így szólt:

– Ezt egyikőtök nekem adta. De nekem nem ez kell. Nekem ti kelletek.

A madarak figyeltek.

– Vissza fogtok jönni? Jövőre, ugyanitt? Visszajöttök?

Áhítat csirpelő hanggal felelt. Norbit valahogyan rossz érzés fogta el.

– Nem fogtok ide visszajönni, igaz? Miattam nem…

Ismét Áhítatra nézett, és próbálta megfejteni a madár gondolatait. Ha nem jönnek vissza, akkor mégis miért invitálta őt táncra? Miért mutogatta előtte a szárnyait, miért engedte őt ennyire közel magához? Érezte rajta a fájdalmat? És ha kiemelte a szakadékból, ugyan miért emelte ki, ha utána úgyis visszalöki? Norbi lehajtotta a fejét. Suttogást hallott. Ahogyan pár napja, ezúttal is Nóri kezdte, melyhez aztán csatlakoztak a gyerekek. Eleinte kibogozhatatlannak tűnt, később azonban tisztult a beszéd: egyszer majd… Velünk jöhetsz… Velünk leszel… Együtt leszünk… Várj még… Élj még…

Norbi nem hitt a fülének. A darvakra meredt. Azok szürke alakként tetszelegtek a félhomályban.

– Ti vagytok? Ezek ti vagytok?

Nem hangzott válasz. Sötétedett. Norbi itt akart maradni: lefeküdni a fűbe a madarak mellé, felhúzott térdekkel összegömbölyödni és aludni. De szokatlanul hideg volt. Ő nem hozott se pulóvert, se hosszú nadrágot.

Csak még egy kicsit… – gondolta – Csak még egy kicsit… – Elbóbiskolt, álmában Nóriékat látta. Nem szóltak, nem intettek felé, csak nézték őt. Mintha vigyáztak volna rá.

Arra ébredt fel, hogy vacog. Elnézett jobbra, majd balra, de a darvakat már nem látta. Összeszedte a holmiját, a tollat azonban itt hagyta. Nem akart magával vinni még egy darabot a múltból, ami később fájdalmat okozhat.

10

Másnap délelőtt váltott néhány rövid szót az orvosával, csakhogy biztosítsa róla, nincsen baj.

– Minden rendben – mondta. – Jól vagyok.

– Ha jól sejtem, a madarak mostanában hagyják itt Magyarországot – felelte a pszichiáter. – Biztos minden rendben? Tud még várni néhány napot?

– Persze, semmi gond, ne aggódjon. Szedem a pirulákat is, ahogy kérte.

– Se többet, se kevesebbet, igaz?

– Nem, persze, hogy nem. Figyelek. Köszönöm, Katalin.

– Nincs mit. Akkor hétfőn.

– Hétfőn.

Összepakolt, a derekára kötött egy pulóvert, és hosszú vászonnadrágot vett. Kint akart maradni, Csak ezt a néhány megmaradt estét tölthesse együtt a darvakkal.

Amint a buszon ült, azon töprengett, vajon miért pont most? Évtizedek óta vágyott rá, hogy megszelídíthessen egy vadállatot, legfőképpen darvat, és soha, soha nem került még fele annyira sem közel hozzájuk, mint idén. Talán tényleg ők a halál és az élet összekötői – elmélkedett. – Talán létezik mítosz, ami valóság lehet. Vagy csak én vagyok… összetörve... Érzik? Hogy összetörtem?

A nap alábukni látszott a horizonton, összekeverte az este színeit. Nedves levegőt lehelt a föld, pára lebegett a lankák fölött. Messze hangzott a darvak hangja. Kevés ember járt már kint, a fő szezon lecsengett. Az utolsó napok csak a természet igazi szerelmeseit vonzották. Nem maradt több meghirdetett darules a programon. Őszbe hajlott lassan a nyár, a zöldellő mezők átadták a színpadot a szarvasok bőgésének, az őzek vakkogásának.

Norbi tétovázás nélkül ment oda a csapatához – az ő saját darucsapatához. Azok kíváncsian vették őt körbe. Mintha csak várták volna, hogy mondjon valamit.

– Megengeditek, hogy veletek töltsem még ezt az éjszakát? Holnap talán már nem is találkozunk… – Végignézett rajtuk – Táncoltok nekem? Megmutatjátok megint, hogyan kell?

A darvak szinte élettelenül álltak előtte. Ahogy a fény visszahúzódott, a táj szürke lepelbe burkolózott, és összemaszatolta a természet vonalait. A darucsapatok elvesztek a fűben; sötétkék felhők gabalyodtak bele az éjjeli égbolt fekete hajkoronájába. Aztán az éjszaka kinyitotta holdszemét, és megkezdte ellenőrző őrjáratát: előbb a hegycsúcsokat mustrálta, majd tekintete a dombokra vándorolt. Elbújtatta a prédaállatokat a lombosokban, és kiugrasztotta a baglyokat hálóhelyükről.

Norbi még mindig a darvakat bámulta, és azok őt viszont. Aztán Áhítat megindult felé. Amikor elég közel ért, kinyújtotta nyakát, és várt. Kis időbe telt, mire Norbi rájött, hogy mit akar. Kinyújtotta a kezét, várta, mikor riad el a madár, ám ezúttal egész más történt: Áhítat egyenesen Norbi tenyerébe helyezte a fejét, majd kissé elfordult – és a karjába vájta a csőrét. Szétszakadt a felsőrész, vér buggyant ki a pamut alól.

Norbi ösztönösen behúzta a kezét, és keresett valamit, amivel elállíthatja a vérzést. A holdfény egész lent járt már, és szikrákat szórt az ég. Magányos kuvikfütty zendült a távolban.

A darvak körbeállták Norbit, és ezúttal a második állt elé, ugyanúgy, ahogy korábban Áhítat. Norbi újra behúzta a kezét, és komolyan elgondolkodott rajta, hogy futnia kéne.

– Mégis mit akartok? – kérdezte. Akkor az előtte álló madár eget rengető hangot eresztett ki tüdejéből, amihez mind többen csatlakoztak. Zengett a levegő, remegtek az árnyékok.

A daru lepillantott Norbi lábszárára, majd átvágta a nadrágját, és végigmetszette a bőrét. Norbi felkiáltott a fájdalomtól. Csúszni kezdett, felállt, és bukdácsolva indult az út felé, azonban a legkisebb daru nekirepült, és amíg ő vele harcolt, a másik lábát is megvágták. Térdre rogyott. A vágások pontosan az ütőereket érték, rövid idő alatt olyan vörössé vált a fű, akár a darvak szeme. Norbi arcából kiszökött a szín. Sután, esetlenül próbálta kivonszolni magát a mezőről, de túl gyorsan veszített vért. Hamarosan falfehéren, elerőtlenedve adta meg magát a végzetnek. Hanyatt dőlt. Nóri, Nándi és Noémi ismét megszólaltak: hamarosan… együtt…

Norbi behunyta szemét. Újra szólt a kuvik, és a negyedik, sorban utolsó darumadár mellé állt. Lenézett a halálosan kimerült emberre. A daruhoz csatlakozott két társa, végül Áhítat is. A kék tollat acélkékre festette a nyakán a hold fénye.

– Ne félj! – Csendült a szó a halott családtagok hangján. – Mindjárt vége.

Az utolsó vágás tompán, szinte észrevehetetlenül próbálta ébrenlétre ösztökélni Norbi fáradó szervezetét. Az ösztön átfordította a testét, hátha négykézlábra tud még emelkedni, hogy elmenjen innen, azonban nem maradt annyi ereje sem. Kinyújtotta jobbját. Ott volt a toll, amit hátrahagyott. Megfogta. Vörösre festette a vére, és amikor ez megtörtént, Norbi a földre hanyatlott. Nem látott, nem hallott semmit, csak a vér és a halál szagát érezte. Utolsó erejével beleüvöltötte kínját az éjszakába. A hangja elvékonyodott, eltorzult, végül egyesült a darvak hangjával. Hamarosan már nem is ember, hanem darumadár hangját hallotta. Árnyék suhant el mellette, s magával vitte őt a homályba. Fény villant.

A föld hirtelen túl közelinek, a teste elképesztően könnyűnek tűnt. Norbi lenézett. Pikkelyes lábakat látott, karjait oldalra tárva hatalmas teret ölelt át. És ott állt előtte három darumadár. Egyikük sem viselte a különös, kékes pihét, ami Áhítatot megkülönböztette a többiektől. Belemélyesztette csőrét tollruhájába, kereste azt a tollat. Megtalálta. Csak ekkor vette észre a férfitestet, ami ijesztően gyengén, tartás nélkül roskadt a fűbe, szinte beleolvadt.

– Mi történt? – A kérdés azonban csak a fejében hangzott el. Ismeretlen hang jött ki a torkán, melyre szintén ismeretlen hang felelt. Rápillantott a vele szemben álló madárra. A daru lágy tekintete bizonyosságként érte őt: Nóri állt előtte, és a két gyerek. Igen. Végre újra a családjával volt. A darucsapat elsétált a véres területről, hátra se néztek. Az embertetemet másnap este, pár mélyre merészkedő fiatal találta meg.