Reichenberger Rajmund: Boszorkánybeavatás

A rendőrségi kihallgatószoba egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy Justin azt elképzelte. Nem mintha az lett volna minden vágya, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerüljön, csak egyszerűen a filmekben nem ilyennek látta, ezért nem is ilyennek képzelte el a valóságban.

A neoncsövek közül egyik sem vibrált vagy villódzott, pusztán a folyamatos zümmögő hangjukat lehetett hallani. A szoba egyik falában sem volt dupla üveg, ami mögül a nyomozók őt nézhették volna. Az egyszerű, laminált padlós, szürke falú szoba közepén egy fa asztal foglalt helyet, mint amilyen az osztálytermekben is van a tanároknak, a két oldalán egy-egy szék. Meglepő módon még Justin széke is párnázott és kényelmes volt, csupán csak a szoba egyik sarkában fixen őrá irányuló kamera utalt arra, hogy hol is van. Ebben a nyomasztó, nyugtalanító helyiségben várt már a fiú bő fél órája, csupán egy alsónadrágban és a vállára terített barna, szúrós pokrócban, mikor besétált az ajtón egy öltönyös, bajszos, középkorú nyomozó. A kezében két bögre kávé, és a lassan becsukódó ajtó előtt állva nézett szúrósan a kamaszra.

– Justin, tudod, hogy miért vagy itt?

A fiú feltekintett és véres, meggyötört, sebes arca árulkodott arról, hogy pokoli éjszakája volt, majd lassan bólintott egyet. A rendőr nyugodt léptekkel a fiúval szemben lévő székhez sétált, letette a bögréket az asztalra, majd komótosan kihúzta az előtte lévő széket és leült rá. Minden mozdulatával nyugalmat sugárzott, és érezni lehetett rajta, hogy már a műszakja vége felé járhatott az idő. A fiú elé csúsztatta az egyik bögrét, majd a következőt mondta.

– Szeretném, ha mindent pontosan elmondanál a ma estével kapcsolatban.

– Gondolom a körülményekből, ahogyan rám találtak rájöttek, hogy önvédelem volt, így azt hiszem a szüleim nélkül is mindent elmondhatok.

A nyomozó bólintott egyet, majd kérdően a fiúra nézett.

– Szóval?

– Ígérje meg, hogy végighallgat, még akkor is, ha semmi értelme nem lesz elsőre annak, amit mondok.

Justin kezei önkéntelenül is olyan mozdulatot tettek, amikor az ember valami komolyat próbál meg elmagyarázni, és ehhez még a homloka is összegyűrődött. A tapasztalt nyomozó az ilyen apró jelekből olvasott, és ezekből az apró jelekből tudta, hogy a fiú igazat fogja elmondani.

– Mitől tartasz?

– Hogy őrültnek fognak nézni, és nem hisznek majd nekem.

– Több őrültséget láttam már, mint te valaha is fogsz. Kezdj bele, különben még holnap is itt ülünk!

A szavak nyugtató hatással voltak Justinra, így bele is kezdett a történetbe, ami idáig vezetett.

– Minden azzal kezdődött, hogy Kevin és a szülei a szomszéd házba költöztek. Végzős élsportolóként és csapatkapitányként elég népszerű vagyok, de ne értsen félre, nem az a bunkó paraszt vagyok, aki bántja a kisebbeket. Talán pont emiatt is kedvelnek annyira, mert szinte minden sztereotípiának az ellentéte vagyok.

– Szóval, jóban voltatok Kevinnel?

– Igen, én vittem minden reggel suliba. Tudja, a népszerűséggel jár, hogy sok lánnyal volt már dolgom. Némelyiküket csak a kocsim érdekelte, vagy az eredményeim, vagy a pénzem, de néha úgy érzem, hogy még a haverjaim is leginkább csak ezért vannak velem. Ezért volt ő más. Őt ÉN érdekeltem.

A nyomozó hátra dőlt a székben, kortyolt egyet a kávéjából, és közben arra gondolt, hogy ez az éjszaka sosem fog véget érni.

– Ne érts félre, tudom, hogy nehéz erről beszélned, de előreugorhatnánk a történetben addig, hogyan kerültél a tóparti házukba?

– Fontos, hogy megértsen mindent. Hogy megértse miért voltam ott csak én, Kevin és az ő szülei, hogy hogyan kerültem pont így, ide. – Miközben ezt mondta lenézett, ezzel egyértelműen arra célozva, hogy egy alsónadrágban ül a rendőrőrsön.

– Folytasd! – Szólt belenyugvóan a rendőr.

– Azt hittem ő lesz a legjobb barátom, akivel az ember együtt öregszik meg. Teljesen megbíztam benne. Azt hiszem ezért nem tűnt fel egészen a végéig semmi. Amikor elhívott, hogy a nyaralójukban ünnepeljem meg vele és a szüleivel a tizenhetedik születésnapját, akkor csak azt hittem ilyen szigorúak a szülei, nem akarják, hogy igyon, vagy bajba kerüljön. Így kerültem oda.

– És ott?

– Először olyan volt, mintha valami hülye családi filmbe csöppentem volna. A szülei kipakoltak a kocsiból, majd nekiláttak vacsorát főzni, mi meg lementünk a tóhoz úszni. Én meg elfelejtettem a fürdőgatyát. Ezért is az alsó. Kevin valahogy kicsempészett pár sört, és a következő amire emlékszem, hogy a pincében vagyok a plafonhoz láncolva.

A nyomozó előredőlt, és megfogta a fiú kezét, mire ő felnézett.

– Ha akarod, tarthatunk egy kis szünetet.

– Nem kell, csak túl akarok lenni már ezen az egészen, és minél hamarabb elfelejteni.

– Azt már most megmondhatom neked, azok alapján, amit eddig tudok, hogy ezt sosem fogod tudni teljesen elfelejteni.

– Csak haza akarok menni.

– Befejezhetjük máskor is, ha úgy érzed, hogy…

– Nem! Azt akarom, hogy még ma este vége legyen!

A rendőr pont erre a válaszra számított, hiszen az ajánlata is pusztán egy üres gesztus volt.

– Rendben, akkor folytasd!

Justin nagyot nyelt, mélyen a nyomozó szemébe nézett, és a szavakat bár határozottan akarta mondani, azok olyan nehezen jöttek ki a megfeszült, és összeszorult torkán, hogy csak motyogásnak hallatszottak.

– Meg akartak ölni. Kevinnek kellett volna leszúrnia, hogy feláldozzon engem, így vált volna teljes értékű boszorkánnyá, vagy mi. Legalábbis azt hiszem ezt akarták. Kecskevérrel voltak mind kifestve, fura szimbólumok borították mindnyájuk csupasz testét.

– Hogy menekültél meg?

– Kevin nem tudott leszúrni. Azt mondta szeret engem. Ezért felnézett a plafonra, a lánc meg egyszerűen kiszakadt belőle. Az apja azt mondta, hogy túl sokat láttam, ezért ha ő most nem öl meg ő fog, és ki akarta csavarni Kevin kezéből a kést, de ő nem engedte, és az beleszúródott az apjába. Az anyjának ekkor karmai nőttek. Tudom, hogy hangzik, de esküszöm így volt.

– Ilyen szintű stressz hatására az emberek emlékei rövid idő alatt is deformálódhatnak. Talán most teljesen biztos vagy ebben, de hidd el, csak a sokkhatás miatt emlékszel így. Folytasd!

A fiú a rendőr szemébe nézett, mintha kutatna valami után, a nyomozó pedig arra gondolt, hogy bár Justin igazat mond, de egy jó pszichiáterre szüksége lesz majd. A fiú pedig pár pillanat múlva a gőzölgő kávéjába meredve folytatta a történetét.

– Kevin anyja nekem akart ugrani, és a karmaival végezni velem, de Kevin elém állt, így őt találta el. Kevin feje az enyémnek csapódott, azt hiszem akkor tört el az orrom. Miss Ann próbálta a fia vérző nyakán elnyomni a sebet, de a karmaival inkább csak mélyítette azt. Dühösen nézett rám, és mély, szinte nem is emberi hangon azt üvöltötte, hogy ez az én hibám. Sírás és düh keveredett hangjában, amikor próbált újra rám rontani, de nekem sikerült a láncot a nyaka köré csapnom, és egy rántással eltörnöm azt. Ezután nem tudom meddig, de csak ott álltam, és remegtem.

A nyomozó látván, hogy a fiú kezei annyira remegnek, hogy a bögréjéből majdnem kilöttyen a kávé, újra nyugtatóan megfogta a fiú kezét, mire Justin ismét a nyomozó szemébe nézett.

– Végeztünk Justin.

Ekkor a fiú apja akkora hévvel rontott be a kihallgatóba, hogy annak ajtaját majdnem kitépte a helyéről.

– Hogy meri úgy kihallgatni, hogy nem volt jelen más felnőtt?

– Uram kérem, nyugodjon meg. Justint mint áldozat hallgattuk ki, és egyébként is már végeztünk. Hazamehetnek.

Ezzel Justint felsegítette apja a székből, és a vállánál átkarolva kisétáltak az őrsről, aminek parkolójában a fiút szorosan átölelte az anyja, majd beszálltak a kocsijukba. Mindezt végignézte a nyomozó és társa, aki eddig egy másik szobából figyelte a kihallgató felvételét.

– Sikerült kiderítened valamit a gyilkos családról?

– Nemrég költöztek ide, a szülők minimálbérből éltek, a fiuk visszahúzódó, művészlélek. Tipikusan az a gyerek, akit a nagyobbak szívatnak, majd egy szép napon fegyverrel sétál be a suliba lemészárolni ott mindenkit.

– Akkor azt hiszem, ezzel szerencsénk volt.

A hatalmas városi terepjáróban útban hazafelé a család csendben ült, majd ezt a már-már kényelmetlen hallgatást az apa törte meg.

– Büszke vagyok rád fiam.

– Hoztunk neked egy ajándékot is, amiért ilyen jól teljesítettél – szólt az anya olyan hangon, amilyen megnyugtató szeretetteljesen csak egy anya tud szólni fiához.

Ezzel a nő hátrafordult az anyósülésből, és egy fekete papírba csomagolt dobozt nyújtott át. Justin szája mosolyra húzódott, és türelmetlenül letépte a selyempapírt az egyszerű fadobozról. Kinyitva azt, egy bőrmarkolatú csontpengét pillantott meg. Szemei elkerekedtek, és mosolya ámulattá alakult.

– Ó, ez, ez iszonyat király! Imádlak titeket, ti vagytok a legjobb szülők a világon! Nem is sejtettem, hogy erre készültök.

– Amikor anyáddal odamentünk a nyaralóba, nem csak pusztán a terepet akartuk elrendezni, hogy a történeted teljesen hihető legyen.

– Nem bizony, hiszen minden új boszorkánynak jár egy igazi áldozati tőr, az első meggyilkolt ártatlanjából.

– Ez Kevinből van? – kérdezte a fiú meglepődötten, de egyáltalán nem elszörnyülködve.

– Az egyik bordájából, gondoltam, hogy tetszeni fog. – Majd az anya megsimogatta fia fejét, mire ő rámosolygott.

– Egyébként ha korábban elmondjátok, hogy milyen király erőkhöz jutok, már nyolc évesen kinyírtam volna egy gyereket. Elképesztő volt, szinte láttam annak a zsarunak a gondolatait. Tudtam mit kell mondanom, hogyan viselkednem, hogy mindent elhiggyen – hadarta Justin, olyan örömmel a hangjában, mint egy gyerek karácsonykor.

– Meg kellett várnunk, míg eléred a valódi tizennyolcadik évedet.

– Ó, persze, el is felejtettem már, mert annyira hozzászoktam ehhez a hülye álcához – rázta meg a fejét, miközben az újdonsült tőrét nézegette, és simogatta. Az apja látta rajta, hogy gondolatai igazából máshol járnak.

– Amiatt meg ne bánkódj, hogy nem ünnepelted meg a haverjaiddal, holnap úgyis költözünk. Az új város biztos tetszeni fog. Tele lesz naiv, fehér kerítéses barmokkal, akik még csak nem is zárják be éjszakára a házaikat.

– Az öcséd majd egy igazi svédasztalról válogathat.