Könyvajánló - Dörnyei Kálmán: Kaland nélkül

A Kaland nélkül a második regényem, melyet 2001-ben írtam. Idén elkészült az angol nyelvű fordítása. Jelenleg is elszántan bombázzuk vele az angol és amerikai ügynökségeket-kiadókat.

Összefoglaló:

Négy kalandozó ül egy asztal körül Karavan, a Mongor Birodalom dekadens fővárosának kétes hírű fogadójában, a Sárga Kígyóban. Behemor, a berserker barbár, Csibor, a goblin pap, Zaislo, az alkoholista kocsmai verekedő és Yabbagabb, a harcos-varázsló pszionicista vadtehetség. Nyugodt társalgásukat semmi sem zavarhatja meg. A fertőző ragály, a négyük és a többi vendég elpusztítására felsorakozó hadsereg, a titokzatos gyilkosságok, az áldozatokból összedobált kupac egyre növekvő mérete, az élőholt szörnyetegek, s az érkező démonfejedelem, kevesek ahhoz, hogy miattuk félbehagyják békés borozgatásukat.

Kedvenc rajongói levelem a regénnyel kapcsolatban:

„Minden szempontból tökéletes! Ami csak egy jó fantasyhoz kell (kocsma, bor, tűz, harcosok, mágusok, druidák, papok, elfek, törpék, goblin, barbár, farkasember, vámpír, gólem, csapda, varázslások, harcok, rejtélyes gyilkosságok, démonidézés, drágakövek és még sorolhatnám), az mind benne van, a cselekmény végig a maximumon pörög, hihetetlenül izgalmas, az ember egyszerűen falja a lapokat! Mindez annak ellenére (vagy talán éppen annak köszönhetően), hogy az egész történet helyszíne egyetlen fogadó területére, ideje pedig egyetlen éjszakára korlátozódik. 

Ja, és hát a humor! Nagyszerűen adagolt, telibetalált poénok, se több se kevesebb, mint amennyi kell, a cselekményt nem hátráltatja, sokkal inkább színesíti! 

Mivel tökéletes RPG-alapanyag, már tervezem is elmesélni egyszer „a fiúknak”. :) 

Az biztos, hogy ezek után Dörnyei többi regényét is be fogom szerezni!”

Idézetek:

„Hát vedd tudomásul, hogy soha többet nem teszek semmilyen hülye fogadalmat, s ezt az utolsót se fogom betartani. A fogadalmak arra valók, hogy nyugodt lélekkel megszegjük őket, ha már voltunk olyan ostobák, hogy meghoztuk azokat. Elég gátat szab az élet, felesleges, hogy mesterséges falak emelésével tovább tetézzük.”

Csibor, a goblin pap

„Nekem már hetvennyolc kalandom kezdődött úgy, hogy egy fekete csuhás varázsló jelent meg a kocsmában, és megbízott valamilyen küldetéssel – mondta Yabbagabb. – Igaz a hetvennyolc esetből csak négy volt olyan, mikor teleportálással érkezett a varázsló.”

Yabbagabb, a harcos-varázsló pszionicista vadtehetség

„Vámpírlord vagyok! Ez a szánalmas emberféreg tönkretette életcélomat, Bruddzaih, az ősvámpír feltámasztását.”

„– Ki a szart érdekel!? – sóhajtott mérgesen és fáradtan Zaislo. – Ennyi állatságot összehordani! Fogd be a pofád, és eriggy a pokolba! Rühellem az olyan lényeket, akik jobban kedvelik a vért a bornál!”

Tölgytövi Zaislo, az alkoholista kocsmai verekedő

„Nem rossz dolog egyedül kalandozni. Éjszaka egyedül barangolni az erdőben, lombos fák alatt, mikor esti szellő simogatja arcodat, csöndes, melankolikus hanggal zizegnek a levelek, gondolkodásra késztetnek a fekete égbolt misztikus alakzatai. Csak magad vagy és a természet, csak a tudatod tölti be a teret, te vagy a világ és saját magad kovácsa, s csak saját magadra számíthatsz. Nyers erő, állóképesség, ügyesség, gyorsaság, ravaszság… másra nincs szükséged. Ha egyedül barangolsz a sötét erdőben, másnak látod a világot, máshogyan gondolkodsz, kicserélődsz, más emberré válsz. Ha békére vágysz, lelki nyugalomra lelsz, ha nyomasztó tespedtségtől sorvadsz, lázadó szellem száll meg, ha feledni akarsz, felejtesz, ha emlékezni, emlékezel. Ha sírni akarsz, úgy, hogy senki se lásson, veled együtt sírnak a fák, ha nevetni akarsz, veled együtt mosolyog a hold. Ha erdő fái között halsz meg, boldogan leled halálod.”

Behemor, a barbár

Dörnyei Kálmán 2017. november

"– Paratölgyerdő feketemágusa… – kezdte Yabbagabb –… rettentően elvetemült, átkozottul aljas egy gazember volt… egy szörnyeteg! Gonosz tettei,  ármánykodásai félelemben tartották Paratölgyerdő lakóit. Maga volt az átok. Léptei nyomán kiszáradt a fű, közeledtére elhervadtak a virágok, megsárgult leveleiket hullajtották a fák. A természet kiszipolyozásából nyerte gonosz erejét; minden egyes varázslata, melyet önző és sötét praktikáihoz felhasznált, erdők-mezők és az ott élő lények, állatok, apró-pici szörnyecskék pusztulásához vezetett.

– Micsoda mocskos egy szemét állat volt ez a mágus! – szakította félbe Zaislo Yabbagabb beszédét, és a képébe röhögött. Az alkoholista kocsmai verekedő számára nem itt kezdődött a gonoszság.

Yabbagabb legyintett.

– Na, szóval! Csak keresztül akartam vágni az erdőn, hogy idejében odaérjek az areni játékokra, de az erdei népek szomorú sorsa annyira elkeserített, hogy nem tudtam nemet mondani, felajánlottam segítségemet. Megígértem nekik, hogy elbeszélgetek az erdő gonosz urával, és megpróbálom jobb belátásra téríteni.

– Örülök, hogy van még olyan lény, akit foglalkoztat a környezet védelme – mondta Csibor. – Az ember megjelenése óta jelentős változások mentek végbe az őstermészet arculatában. Fontos, hogy ne haljon ki belőlünk a felelősségtudat. Örülök, hogy megpróbáltad jobb belátásra téríteni a mágust, ahelyett hogy megölted volna. Nyilván beszéltél neki arról, hogy kötelességünk gátat vetni a természet pusztításának, meg kell védeni a kiveszőben lévő növény– és állatfajokat, a gyönyörű és nélkülözhetetlen tájakat, erdőket, mezőket. Arról, hogy gondolnunk kell a jövőre, meg kell őriznünk a természet ősi értékeit az utókor számára. Erről beszéltél neki, ugye?

Behemor és Zaislo meglehetősen furcsán nézett a goblinra. Yabbagabb megvonta a vállát.

– Azt akartam mondani a paratölgyerdei mágusnak, hogy fogja vissza magát, ne varázsolgasson, mint egy eszement, és ne sanyargassa az erdő népét, mert úgy fejbe vágom a szögesbunkómmal, hogy ottmarad. A kultúrált társalgásból azonban nem lett semmi. A falusiak mondták, hogy meg se próbáljam, úgy sincs értelme. Hát felajánlottam nekik, hogy elűzöm. Erre viszont azt felelték, hogy hiába kergetném el, ahogy odébbállnék, visszajönne. No, akkor kérdeztem: mi a fenét várnak tőlem? Kórusban azt felelték, hogy öljem meg. Hmmm… húztam el a számat. Biztos, hogy rászolgált? Igen! – vágták rá egyöntetűen. A gyerekeiknek nem jön álom a szemükre, annyira rettegnek. A feketemágus szörnyűséges démonokkal paktált le, hogy hatalmát növelje. A termőföldek tönkrementek, a források kiapadtak, a jószágok elpusztultak, a fák elhaltak. Paratölgyerdő kezdett eltűnni a föld színéről. Na jó! – mondtam. – Legyen, ahogy akarjátok, megölöm a mágust! – mindig is könnyen befolyásolható voltam. – Idefelé jövet láttam egy tisztást közepén egy nagy öreg tölggyel. Szaladjon hamar egy futár és tudassa Paratölgyerdő feketemágusával a hírt, hogy ott most azonnal meg akarok küzdeni vele.

Hatásszünetet tartott, majd folytatta:

– Rémisztő kinézete volt a mágusnak, testét démoni jelek, stigmák, tetoválások borították, bőre színe, mint az éjszaka, szemei fehér pontok, mint az éjszakában a csillagok, ujjai hegyes karmok garmadája. S léptei nyomán valóban elszáradtak a virágok. Áldott jó szívemre hallgatva megadtam neki az esélyt az életben maradásra, megpróbáltam jó útra téríteni, megmondtam neki, hogy ördögökkel szövetkezni nem kifizetődő vállalkozás, hogy varázslataival tönkreteszi a szép virágokat, hogy gondoljon az erdő többi lakójára is, hogy sokkal szebb szeretetben élni és így tovább. Beszédemmel annyira kihoztam a sodrából, hogy mérgében mindenféle démon és ördög nevét vette szájára. Mikor tombolása alábbhagyott, sötét, hideg szemével rámmeredt, kéjesen elmosolyodott, majd brutális támadóvarázslat kántálásába kezdett. Az Eleven rothadás börtönének sorait harsogta. E szadista varázslat hatására az áldozat leteleportálódik mélyen a föld alá, ott életben marad jó hosszú ideig; mozdulni nem képes, örök sötétségben leledzik, testét férgek rágják – egyszóval nem kellemes a varázslat célpontjának lenni. Hosszú szenvedés és halál vár rá… Na, ekkor már tudatosult bennem, hogy valamit elszámoltam az erőegyensúlyok felmérése terén. Emberek vagyunk, hibázunk. Viseljük tetteink következményeit. Viszlát élet! – mondtam magamnak flegmán. A paratölgyerdei feketemágus a befejező strófáknál járt, körülötte kiszáradt a rét, elhaltak a bokrok, felrepedezett a talaj, s a nagy öreg tölgy is megremegett, a varázslat elszívta belőle az energiát. Az elszáradt gyökerek nem tudták megtartani a faóriást, az öreg tölgy megadta magát az elmúlásnak, kidőlt, és hangos dörejjel maga alá temette Paratölgyerdő feketemágusát. Egy darabig értetlenül álltam… a paratölgyerdei mágus kiütötte magát? A manóba! Ez nem semmi! Mennyi intelligencia és tapasztalás kellett hozzá, hogy kitanulja hatalmas varázslatait, elsajátítsa a mágia magasiskoláját, és mégis milyen ostoba volt, hogy olyan apróságra nem gondolt, mint az óriási tölgy. No, de tökmindegy! Az erdőlakóknak úgy adtam elő a történetet, mintha rettenetes varázspárviadalban győztem volna le Paratölgyerdő feketemágusát, és mindenki más is így tudja, csak ti ismeritek az igazságot. Remélem, megbízhatok bennetek, s nem mondjátok el senkinek sem, hogy mi történt valójában.

– Érdekes történet – mondta Behemor.

– A természet a rajta ejtett sebekért mindig bosszút áll – foglalta össze Csibor a tanulságot.

Zaislo csak röhögött, majd így szólt:

– Erről "a kis Yabbagabb legyőzi a nagy mágust" dologról nekem is eszembe jutott valami. Ez még akkor történt, amikor a hadseregben szolgáltam. Volt egy undorító zászlóaljparancsnokunk; mindig feszült volt, ideges, szigorú, állandóan pattogott, értelmetlen parancsokat osztogatott; röviden: ritka nagy barom volt, utálta is mindenki. Jót röhögtünk, amikor megölte egy szúnyog. Ahogy mondom: egy parányi, apró, kis szúnyog…

Zaislonak itt nevetésbe fulladt a mondanivalója, de hamarosan összeszedte magát, és folytatta.

– Fülledt nyári este volt. Négy hete gubbasztottunk fedezékeink mögött, szemben velünk a maiirok egyesített hada, jól kiépített erődítményrendszerük védelmében, jó másfélszeres túlerőben. Mi homokzsákokból, feldöntött szekerekből összeeszkábált barikádok mögé rejtőzve gondoskodtunk róla, hogy senki se juthasson ki az ellenség táborából. Senki se merte megtámadni a másik fél állásait, mindkét sereg az erősítésre várt. Élelmiszeradagjainkat a negyedére csökkentették, zsoldot több hónapja nem kaptunk, csak a vízzel felhígított bor volt az egyetlen vigaszunk, az egyetlen, ami elviselhetővé tette a végeláthatatlannak tűnő várakozást. A két sereg egymástól lőtávolon belül helyezkedett el, állandó volt a feszültség, az orgyilkos íjászok mindkét oldalon tucatjával szedték áldozataikat… Hátamat a homokzsákoknak támasztva ittam a savanyú lőrét, s éppen azon gondolkodtam, hogy kiváló fegyverforgató kalandozó harcos létemre, mi a rossebet keresek ebben a rohadt seregben, amikor odakúszott hozzám mélyen utált zászlóaljparancsnokom, s kedvesen ordibálva oldalba rúgott, majd egy hosszú káromkodás kíséretében arra kért, hogy gyűjtsek köveket, melyekkel erősíteni lehet a barikád védelmét. Nyomban fel is pattantam, s nem kellett több fél percnél, már jöttem is vissza kezemben egy ménkű nagy kővel, hogy bezúzzam a mocskos fejét. Engem senki se rugdalhat büntetlenül! Ahogy ballagtam feléje, látom, hogy valami miatt rettentő mérges, s úgy szitkozódik, mintha az ördög bújt volna beléje, ráadásul kezével, mint egy eszelős, csapkod a levegőben. Akkor veszem észre, hogy egy pimasz szúnyog hozta ki a sodrából, megcsípte az orcáját és a bal karját, s nem képes elkapni, bárhogy is erőlködik. A szúnyog rászállt az orrára, megpróbálta lecsapni, de saját orrát ütötte meg olyan hévvel, hogy eleredt a vére. Ekkor már röhögtem. A szúnyog gondolt egyet, felrepült a magasba. A zászlóaljparancsnok akkor felugrott, utánakapott, aztán káromkodásával felhagyva visszahanyatlott fejében egy nyílvesszővel. Ég áldja a maiir íjászok éles szemét és biztos kezét! Így volt képes egy röhejes szúnyog legyőzni a zászlóaljparancsnokot. Aznap egész éjszaka fetrengtem a röhögéstől, sőt az egész zászlóalj ezt tette, mikor elmeséltem közutálatnak örvendő parancsnokunk halálát. Még a dologhoz tartozik, hogy az ellenség nem tudta mire vélni táborunk szokatlan jókedvét, azt hitték, hogy az erősítés érkeztéről kaptunk hírt… Hajnalban megpróbáltak kitörni! Mondanom sem kell, hogy mind egy szálig elhullottak. Megnyertük a csatát."