A zsákmány
nesztelen, óvatos léptekkel közeledett. Szemei a lápvilágot kutatták; érzékei
nem jeleztek veszélyt. Rothadás szagú fuvallat söpört át a sás levelei között,
a fürgén közelgő tragédia előérzete megbénította az állatvilágot. Mintha a
természet sóhajtana utoljára, mielőtt visszafojtott lélegzettel figyelni kezd.
A zsákmánynak
sejtelme sem volt róla, hogy minden mozdulatát követik. Nem csak egyetlen
vadász, hanem több száz. Éhes érzékek falták a legapróbb rezdüléseit is. Nem
tudhatta, a fojtogató csendet rövidesen megtöri a köré záródó fogok gyilkos
csattanása.
Lechter
mozdulatlanná dermedve figyelte a préda légzését. Pofáját támadásra készen
megfeszítette. Érezte, az emésztőnedvei már a torkát marják. A támadás
tökéletes időzítésére koncentrált ― ezen most nagyon sok múlt. Ha túl lassú,
vagy túl hamar támad, áldozata a pillanat tört része alatt elillan, és talán
hetekbe telhet, mire ő, meg a többi vadász újra élelemhez jut. Végül nem
húzhatta tovább az időt, mindent egy lapra tett fel.
„Most!” – gondolta,
és abban a pillanatban felcsapott.
A kövér bögöly
elkerekedett szemmel, fajtájára jellemző ijedt halálkiáltás kíséretében
elrugaszkodott, így Lechter fogai csupán a levegőbe martak. Csalódottan újra
eltátotta pofáját, és dühödt káromkodásokat mormolt.
Fivérei és
nővérei, apái és anyái, sógorai és szomszédai, munkatársai és barátai egy
növényként hördültek fel:
Te! –
kiáltott rá egyik porzója. – Te légycsapók szégyene! Utolsó, hitvány kis
mitugrász! Mit képzelsz magadról?! Azt hiszed tán’, örökké tűrjük a
pontatlanságodat? Úgy gondolod, több száz éhes száj várakozik, amíg végre
megtanulod a zsákmány röptét előre kiszámolni? Veled csak kevesebben vagyunk
fiam, jobb, ha odébb állsz!
Lechter némán,
nyitott szájjal tűrte a dühödt rokon korholását. Tudta, más mint a többiek, de
arra álmában sem gondolta, hogy ennyire.
A természetben
a növények toleránsabban viselkednek egymással, mint bármely más élőlény. Ahol
megszületnek, ott élnek és halnak több nemzedéken át, így egy szomszédviszály
alaposan megkeserítette volna röpke létezésük éveit. Ezúttal mégsem mutattak
könyörületet, és Lechter kitaszítottá vált.
A légycsapó a
sás levelei közé bújva a gondolataiba mélyedt. Vénuszi lelkét szomorúság járta
át. Kitaszította egy olyan közösség, ahonnan nem tudott elköltözni. Amikor
gyökeret vert ezen a vidéken, sorsa megpecsételődött. Hosszas töprengés után
végül megtalálta magában a hibát, és a felismerés széles vigyort csalt
képzeletébe: ki nem állhatta a rovarokat. Egyenesen irtózott tőlük. Öröme
azonban nem tartott sokáig. Azonnal felvetődött benne a kérdés: Mit egyen, ha
sem a zamatos légyre, sem a kövér bögölyre, sem a cingár szúnyogra nem fáj a
foga?
„Vegetáriánus
leszek!” – kiáltott fel diadalittasan.
Hónapok teltek
el a síkságon. Egyenruhás emberek érkeztek a zöldellő láphoz. A buja növényzet
tengerként hullámzott a forró szélben. Emberi szem még nem látott olyan gazdag
rovarvilágot, amilyen a két férfi elé tárult, ám ez cseppet sem érdekelte őket.
Más céllal érkeztek. Annak a hatalmas rejtélynek a megoldásán fáradoztak, amely
lázba hozta az ország botanikus társadalmát. A környékbeli vegetáció
leghatalmasabb Vénusz légycsapó-tenyészete két év leforgása alatt csaknem
teljesen megsemmisült. Hosszas kutatás vette kezdetét, a két férfi erőt nem
kímélve próbálta megfejteni a talányt, mi pusztított el több ezer rovarevő
növényt. Végül találtak egyetlen túlélőt, faja utolsó képviselőjét az egész
kontinensen. Óvatos mozdulatokkal kiemelték a földből az értékes ritkaságot,
ami meglehetősen rosszul festett. Remélték, talán új helyén, a Természetrajzi
Múzeum botanikus kertjében, majdcsak összeszedi magát.
Lechter, a
többhektáros botanikuskert első kannibál lakója, elégedetten szívta be a
terített asztalként sorakozó ágyások bódító illatát. Ha a sors megáldotta volna
kifejező tekintettel, talán falánk, őrült fény villant volna fel benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése