Hogdney Smith
délelőttje egészen kellemesen telt a hatalmas, légkondicionált irodában, és
egészen addig eszébe sem jutott az életét megkeserítő gyomorbaj, amíg a férfi,
karján egy sárgás szőrű macskával, be nem lépett az ajtón.
– Jó napot –
köszönt rá az ismeretlen. A macska hallgatott és opál szemével Smith szürke
arcát bámulta.
– Maga
kicsoda? – Hogdney Smith a macskát nézve kérdezte, de a férfi így is elértette.
– Dr Christian
Koch vagyok, a macskabenzin feltalálója – mondta, és meg sem várva, hogy a NASA
képviselője hellyel kínálja, elhelyezkedett az egyik karosszékben.
– Az ott egy
macska? – kérdezte Smith lassan, mert egy pillanatra azt hitte, megint egy
olyan csúfolódóval van dolga, aki különféle állatokat küldözget a NASA részére,
pótolandó a katasztrófákban elhunyt űrhajósokat. – Az űrutazás hajnalán a majom
és a kutya is sikeresebbnek bizonyult, fogadják hát őket nagy szeretettel!
Dr Christian
Koch bólintott, és szórakozottan vakargatni kezdte a macska fültövét.
Hogdney Smith
zavartan krákogott néhányat.
– Esetleg
innának valamit?
– Köszönöm,
nem kérünk semmit. Nemrég ittunk tejet.
– Értem –
felelte Smith, majd nagy nehezen kinyögte: – Tulajdonképpen, mit keresnek itt?
Nem akarok tolakodó lenni, kérem, bocsásson meg, ha tudatlannak bizonyulok, de
mi az a macskabenzin?
A doktor
óvatosan letette a földre a macskát, aki azonnal összegömbölyödött, és
dorombolni kezdett.
– Kérem, én
Kleinhartmannsdorfból jöttem a NASA Fejlesztési és Fogyasztási Racionalizálási
intézetéhez. Úgy tudom, hogy önök foglalkoznak az üzemanyag előállítás
költséghatékonnyá tételével.
Smith
bólintott.
– Így van. A
mi feladatunk, hogy… – itt megállt egy pillanatra, majd mintha kizökkent volna
a tű a barázdából, kibökte:
– Hol van az a
Kleinhartmannsdorf?
–
Németországban. Egy ottani tehénistállóban építettem meg a macskabenzin
előállító apparátomat – mondta Koch.
Smith
megtörölte verejtékező homlokát. Orrába kúszott saját szájszaga, ami a
gyomorbajtól keserű és szúrós volt. A fiókjából néhány tablettát vett elő, a
nyelvére helyezte és leöblítette egy pohár vízzel.
– Folytassa,
kérem.
– Macskákból
és elhullott állatok teteméből állítok elő benzint. Háromszáz fokon elégetem a
tetemeket, kiszűröm a keletkező szénhidrogéneket és egy katalizátor
segítségével dízellé alakítom. Az autóm is ezzel a keverékkel megy, és
százhetvenezer kilométer után nyugodtan mondhatom, az üzemanyag minősége
megfelel a legmagasabb előírásoknak is.
Smith
érdeklődve dőlt előre forgószékében.
– Azt mondja,
hogy macskabenzin? Mármint macskából benzint?
– Azt. Esetleg
érdekelné a technológia önöket?
Hogdney Smith
megborzongott. Valami nagyot, valami különlegeset érzett. Fiókjából papírt és
ceruzát vett elő.
– Számoljunk –
mondta. – Vegyünk alapul egy átlagos macskát. Legyen mondjuk kandúr, a hímek
masszívabb izomszerkezettel és tömöttebb bundával rendelkeznek. Mennyi egy
kifejlett kandúr tömege?
Koch felemelte
a lábánál szundikáló macskát.
– Ő Jim, és
négy kiló harminc deka.
– Étkezés
előtt vagy után? – kérdezte Smith, és gyorsan vonalakat kezdett húzni a
papíron. Másodpercek alatt összeállt egy táblázat, aminek egyik rubrikájába
felírta, hogy „Jim”, mellé pedig a macska súlyát.
– Étkezés
előtt, de ez nem fontos, a hasában elégő táplálék csak nagyon kevés
szénhidrogént bocsát ki. Talán növelhető az egy macskából előállított üzemanyag
mennyisége, ha a lepárlás előtt kőolajszármazékkal etetnénk őket.
Smith megrázta
a fejét.
– Az nem
rentábilis. A gazdaságosságot hagyja rám, kérem.
A feltaláló
beleegyezően biccentett, mire Hogdney Smith folytatta a kalkulációt. Jó egy
órán keresztül dolgoztak, és Smith többször is ellenőrizte a tudós számításait.
– Rendben,
tehát megállapítható, hogy háromszáz fokon égetve csaknem két és fél liter
üzemanyag állítható elő egyetlen kandúrból – mondta ki a NASA képviselője a
végeredményt.
– Így van.
Smith
hátradőlt és megtörölte verejtékező homlokát. Csalódottan nézett a feltalálóra.
– Kedves Dr
Koch, beláthatja, hogy amíg egy autót húsz macskából tele lehet tankolni, addig
ez egy átlagos rakétánál már nem megoldható. Talán néhány év múlva, ha már
tökéletesítette a módszert…
Koch szomorúan
felállt.
– Értem. Azért
köszönöm, hogy fogadott. Maga legalább nem szakasztotta a nyakamba az
állatvédőket.
– Igazán nincs
mit, és nagyon sajnálom – mondta Hogdney Smith, és megvárta, amíg a tudós és a
macska mögött becsukódik az ajtó.
Felemelte a
telefont.
– Gladys?
Kérem, kapcsolja nekem a NASA igazgatótanácsát!
Amikor a
titkárnő beadta a vonalat, még kiszólt neki:
– Legyen
szíves megtudni, hogy az államokban hány macska élhet. Legyen végre valami
hasznunk azokból a dögökből…
 |
| Az illusztrációt Pozsgay Gyula készítette |
A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése