Maggoth: A múltba zuhant űrhajós

Hatch nehézkesen eszmélt, miközben az emlékezetében felvillant a sorsdöntő pillanat, amikor űrhajója orrát a fekete lyuk felé fordította.

Sejtette, hogy nem lesz kellemes áthatolni rajta, de hajlandó volt a haladásért némi kockázatot vállalni. A Dominatus ellentétes erők játékszereként száguldott a féregjárat falai közt, miközben a műszerek őrült eredményeket mutattak. A férfi nem mert a saját benyomásaira támaszkodni, mivel tisztában volt vele, hogy az emberi tudat sokszor a hétköznapi dolgokat sem a megfelelő módon érzékeli. Bolt azt vallotta, minden egyén a saját elméje szűrőjén keresztül látja a világot, és abból is csak annyit, amennyit képes felfogni. A sovány fizikus úgy vélte, még a laboratóriumi mérések is csupán azokat az aspektusokat tükrözik, amelyeket a műszerek készítői reálisnak hisznek.

A féregjárat kétségkívül eltorzította a valóságot. Hatcher Davis pedig úgy sejtette, ilyen lehetett, amikor Alice a nyúl üregébe esett. Időnként minden vakító fényárba borult az űrhajó körül, máskor a jármű átható sötétségbe süllyedt. Mindez érzékelhető átmenet nélkül történt; az idő fogalma értelmét vesztette, akárcsak a téré, vagy bármely más hasonló dologé. Hatch elméje nem lelt normális kapaszkodókra.

Végül utazása véget ért, és a férfi újra a Naprendszerben találta magát; pontosan ugyanott, ahonnét elindult, mintha a féregjárat önmagába tekeredő zsákutcává vált volna, noha a navigációs rendszer mégis azt közölte, hogy a csillagállások megváltoztak. Az űrhajós ezzel nem tudott mit kezdeni, de úgy döntött, hazatér. Próbált rádiókapcsolatot teremteni Camp Daviddel, de nem járt sikerrel. Amikor más állomásokkal is kísérletezni kezdett, ráébredt, hogy mindenütt csöndbe ütközik. Nem maradt más választása, mint az irányítótorony segítsége nélkül földet érni.

Amikor a Dominatus a légkörbe került, a műszerek újra megvadultak, és az űrhajó kontrollálhatatlanul zuhanni kezdett. A férfi kétségbeesetten kapkodott, hogy gátat vessen a katasztrófának, de hiába erőlködött, a landolás émelyítő kényszerleszállássá változott. A becsapódáskor elsötétült Hatch előtt a világ, és csak jó néhány órával később tért magához.

A meghibásodott külső kamerák semmiféle képet nem adtak, így miután összeszedte magát, kíváncsian a külvilágba lépett. Poros síkság tárult elé, néhány csenevész bokorral és pár sziklával tarkítva. A terep semmiképp sem tűnt civilizáltnak. Hatch felsóhajtott, aztán ment az orra után, remélve, hogy előbb-utóbb lakott területre téved. Ösztönei azt súgták, az egész helyzet átkozottul nem stimmel, de egyelőre nem esett pánikba. Úgy gondolta, hamarosan úgy is felfedi a Sors, miféle lapokat szán neki.

Amikor néhány órával később hegyvidékre tévedt, és hirtelen egy nyílvessző süvített el a füle mellett, ráébredt, hogy a probléma jóval nagyobb, mint amekkorának hiszi. A következő pillanatban veszettül rikoltozó rézbőrűek vágtáztak felé a környező kanyonokból, és körbevették.

Ez aztán remek! – gondolta Hatch. – Remélem, csak valami filmforgatásra tévedtem.

Az indiánok törzsfőnöke gúnyosan nézett rá, és torokhangon néhány érthetetlen szót mondott. Az asztronauta nem rettent meg, talán azért, mert fogalma sem volt róla, hogy félnie kéne. Várakozóan nézett a kimázolt alakokra, és azt remélte, majdcsak előkerül egy szakállas rendezőféle, és véget vetnek ennek a bohózatnak.

A sastollakat viselő fickó kezdte elveszíteni a türelmét. Újra elismételte az iménti szavakat. Mivel Hatch továbbra sem reagált, leugrott a nyeregből, és egészen közel tolta a képét a fehérbőrűéhez.

– Figyeljen! – mondta az űrhajós higgadtan a rézbőrűnek. – Nem akarok bajt. Véletlenül tévedtem erre. Ha eligazítanak, merre találok lakott területet, már itt sem vagyok.

A rézbőrű felhördült, és megütötte.

Hatch előtt meglódult a világ, miközben fél térdre rogyott, és próbálta valahogy értelmes mederbe terelni szétfolyó gondolatait. Tinédzserkora óta nem ütötte meg senki, és most meglepetésként érte, hogy egy Winnetou-maskarás figura ilyesmire vetemedett. Az atavisztikus düh úgy lobbant fel a férfiban, ahogy aszály idején a bozóttűz; kiegyenesedett, és meglendítette az öklét, hogy bemosson egyet a támadójának.

Az indián megvillanó tekintettel félrehajolt, aztán megint megütötte, de ezúttal még erősebben, mint az előbb. Hatch hallotta a saját állkapcsa reccsenését. Rá akart ordítani a rézbőrűre, de a világ újra meglódult előtte, és a sötétség dagálya ismét magával ragadta.

Hatch kínzócölöphöz kötve tért magához, anélkül, hogy bárki is elárulta volna, mi történik vele. Azt gyanította, ez már csöppet sem játék, és hogy valószínűleg az élete múlik az események megfejtésén. Minden jel arra vallott, hogy valódi indiánokkal hozta össze a sors, akiknek nem sok közük van kaszinókat üzemeltető leszármazottaikhoz. Hirtelen világossá vált a számára, a Dominatus navigációs rendszere miért nem találta ismerőseknek az égi konstellációkat. A féregjárat másik vége is a Naprendszerbe nyílt, csak épp a múltba. Ezért nem tudott egyetlen rádióállomásra sem ráakadni.

Köröskörül rideg vadon húzódott, a többség nyugovóra tért, már csak egy-két farakás égett, hogy távol tartsa a ragadozókat. A vademberek látszólag nem sokat törődtek vele, de valószínűleg állítottak őröket. Noha Hatch nem sokat konyított az indiánok szokásaihoz, úgy vélte, nem sokáig fogják életben hagyni. Jó lett volna megszökni valahogy, de akik kikötözték, alapos munkát végeztek.

– Figyeljen, öregem, mindjárt elvágom a köteleit, de nehogy ugrándozni kezdjen örömében!

A suttogó hang megváltásként érkezett a sötétből, és Hatch úgy érezte, a megkönnyebbülés valósággal letaglózza. Ismeretlen megmentője motozni kezdett a kínzócölöp takarásában, pengéje könnyedén elnyeste a béklyókat.

– Egyelőre ne mozduljon! – javasolta az idegen. – Várja meg, amíg visszatér a vérkeringése! Egy kicsit kellemetlen érzés lesz, de jobb, mint amikor a sziúk levagdosnak az emberről ezt-azt.

– Hogy hívják? – tudakolta Hatch.

– Charlesnak – válaszolta pártfogója. – Charles Bronsonnak.

Az űrhajós kis híján felnevetett. Tudatában régi westernfilmek villantak fel, melyekben egy ugyanilyen nevű filmszínész játszotta a főszerepet.

A Sors igazán tréfás kedvében van – állapította meg.

– Oké, Charles – suttogta kis idő múlva. – Azt hiszem, készen állok.

– Remek – lelkendezett újdonsült barátja. – Akkor most távolodjon el szépen az oszloptól, aztán be az erdőbe! Az a fő, hogy ne csapjon semmilyen zajt, majd én figyelem a vadakat maga helyett. Ha baj van, úgyis lövök, aztán iszkolunk, mint a nyulak. Megértett?

– Azt hiszem.

– Akkor gyerünk!

Hatch ellökte magát az oszloptól, és osonni kezdett az erdő fái felé. Nem nézett a lángok irányába, elvégre Bronson megígérte, hogy figyel. A következő pillanatban puskaropogás hallatszott a háta mögött.

– Futás! – bömbölte megmentője. – Ezek a kurafiak észrevettek!

Bronson köpcös harcsabajszos idős vadásznak bizonyult, de azért egészen jól tudott szaladni. Dühödt rikoltozás verte fel mögöttük a sűrűt, jelezve, hogy a sziúk tábora megélénkült.

Az érdekes nevű férfiú pisztolyt dobott Hatch felé.

– Tud vele bánni?

Az asztronauta reflexből elkapta.

– Nem – vallotta be szégyenkezve.

– Zöldfülű – morrantotta Bronson, aztán ellőtt Hatch bal válla felett. – Futás, nem messze van egy folyó, annál lerázhatjuk ezt a csürhét!

Úgy is lett, az űrhajós hamarosan ezüstös csíkot pillantott meg a fák között.

– Remélem, úszni tud – jegyezte meg Bronson. – Feljebb tempózunk pár métert a víz alatt, aztán újra partra kecmergünk. Borsot törünk a nyomolvasóik orra alá, és szépen kerülünk egyet a táboruk felé. Arra nem hinném, hogy keresnének.

Hatch a javaslatot nem tartotta jó ötletnek, de gyanította, hogy segítőtársa több tapasztalattal rendelkezik az indiánokkal való bújócskázás terén, mint ő. Belevetették magukat a folyóba, és úszni kezdtek. Bronson elfelejtett olyan apróságokat közölni, hogy sodrás ellenében kell haladniuk, és hogy a víz iszonyúan hideg lesz. Az űrhajós végtelennek tűnő percekig úgy érezte, megfagy benne a vér. Ráadásul nem mert felmerülni, pedig az oxigénhiánytól majd’ szétpattant a tüdeje. Bronson úgy úszott, mint a halak, láthatóan ebben is rengeteg gyakorlattal rendelkezett. Aztán a megpróbáltatások véget értek, széles kerülővel maguk mögött hagyták a sziúk táborát, és masszív rohanás után megpihentek egy távol eső tisztáson.

– Nem gyújthatnánk tüzet? – vacogta Hatch.

– Az indiánok kiszagolnák – rázta meg a fejét Bronson. – Kénytelen lesz tűrni, barátom. A tüdőgyulladás jobb, mint a skalpolás.

– Nagyszerű – nyögte az asztronauta.

– Inkább meséljen magáról! – javasolta megmentője. – Honnan jött? Mi szél fújta erre?

– A nevem Hatcher Davis – válaszolta a férfi. – Hatch. Minden valószínűség szerint a jövőből kerültem ide, egy űrhajónak nevezett gépezet révén, amivel keresztülmentem egy fekete lyukon.

Bronson felnevetett.

– Melyik évből jött, ha szabad tudnom?

– A 2017-esből – vágta rá az űrhajós.

– És maga szerint most hányat írhatunk? – firtatta a vadász.

– Hát – mondta tűnődve Hatch –, gondolom az 1800-as évek valamelyikét.

– Szó sincs róla – árulta el Bronson. – 2038-at írunk, cimbora!

Hatch levegőért kapkodva Bronsonra meredt.

– Akkor ez itt nem a Vadnyugat?

A köpcös bajnok elvigyorodott.

– De nem ám! Ez itt Texas Agglomerátum, és maga a Coyote Élménypark földjét tapodja!

Az űrhajós összevonta a szemöldökét.

– Élménypark?

– Az hát – bólogatott Bronson. – A 2020-as évben az androidtechnológia és különböző manipulatív pszichikai eljárások ugrásszerűen fejlődésnek indultak. A társadalom Másolatnak nevezte az emberszerű gépezeteket, mert a megtévesztésig hasonlítottak a Homo Sapiensre. Egy Floyd Lincoln nevű iparmágnás kiötölte, hogy ezek a szintetikus rabszolgák nagyszerűen használhatók a civilizációs stressz által felhalmozódott agresszió levezetésére. Így születtek meg az Élményparkok, ahol egy átlagos hivatalnok, álemlékek beültetése révén vagy azok nélkül bármikor megszabadulhat a frusztrációjától.

– Ez nem semmi – ismerte el Hatch. – És mindegyik hely a Vadnyugatra hasonlít?

– Frászt – nyugtatta meg Bronson. – Az Élményparkoknak van egy alapkoncepciójuk, de leginkább fantáziabirodalmak, ahol egy adott sémán belül bármi megeshet. Ez a hely itt a Vadnyugatnak tűnik, de lazán beleütközhetünk egy vikinghordába, néhány vámpírba vagy egy rakás idegen lénybe. Mind saját forgatókönyvet követ, és valóságosnak hiszi magát, ráadásul éreznek és szenvednek is, mintha tényleg húsból és vérből valók lennének. Különböző sztorik keverednek, amelyeket tökéletes átéléssel adnak elő, hogy a magamfajta nyugdíjast elszórakoztassák. Persze nem tehetnek kárt élő emberben, mert a programjukba ültetetett blokkolók meggátolják. Akad itt egy rakás sztereotip figura, a Járkáló Múmia, a Bosszúálló Hős, az Amnéziás Titkosügynök, meg hasonlók. Akik átprogramoztatják a pszichéjüket, azok sokkal jobban elszórakoznak, mivel könnyebben tudnak a szerepükkel azonosulni. Én azonban így is nagyszerűen mulatok, noha pontosan tudom, hogy odakint csak egy John Wayne nevű nyugalmazott ingatlanügynök vagyok.

– Na, ne röhögtess! – váltott tegezésre az asztronauta. – Egy másik western színész nevét viseled a külvilágban?

– Hát igen – ismerte el megmentője. – Nem tagadhatod, hogy van érzékem a groteszk humorhoz!

– Nekem is – bólogatott Hatch, és a következő pillanatban az ajándékba kapott pisztolyt megmentője álla alá nyomta. – Csupán egyetlen gond van a meséddel. Miközben kényszerleszállást végeztem, semmilyen rádióállomást sem találtam. Senki nem észlelte a földet érésemet, és nem sietett a segítségemre, hogy kimentsen. Nem létezik civilizáció odakint, és neked ezzel tisztában kell lenned.

Bronson nem vesztette el a fejét.

– Nem is tudod, hogy kell azt a fegyvert használni, múltból jött srác.

– Hazudtam – közölte Hatch, miközben könnyed mozdulattal hátrahúzta a kakast. – Ahogy te is, úgyhogy elő a farbával, különben meghúzom a ravaszt!

A vadász felnevetett.

– És utána kitől kérsz tanácsot? Attól a rakás ócskavastól, aki indiánnak képzeli magát? Csak blöffölsz.

– Elmondom, mit gondolok – mondta hűvösen az asztronauta. – Szerintem te egy gépezet vagy, aki megpróbál palira venni!

Bronson felsóhajtott.

– Hát, jó – mondta megadóan. – Minden igaz, amit az Élményparkokról elárultam, de egy-két apróságot kihagytam. Az emberiség valamilyen mesterséges vírussal csakugyan kiirtotta magát. Senki sem maradt, csak a gépek, akiket azért gyártottak, hogy a népeket szórakoztassák meg én. A színpad tele van színészekkel, de régóta egy nézőnek játszanak.

Hatch felnyögött.

– Ez nem lehet igaz – mondta elcsukló hangon. – Muszáj visszajutnom a saját időmbe!

– Ugyan – tette a vállára a kezét Bronson. – Az űrhajódat nem tudod megjavítani, de itt kényelmesen elleszel. A parkon kívül mindenütt fenevadak vannak, idebent viszont senki sem bánthat. Elmókázunk együtt, fiú!

– De akkor mi a francnak mentettél ki?! – üvöltötte Hatch. – A vörösbőrűek úgysem nyírtak volna ki, nem igaz?!

– Honnan a francból tudhattam volna, hogy valódi vagy? – tárta szét a karját a vadász. – Az egész csak játéknak indult, azt hittem gép vagy, akit más gépek karmai közül húzok ki.

– Remek – mondta az űrhajós, és a tenyerébe temette az arcát.

A következő pillanatban baljós suhogás hallatszott, ami arra késztette, hogy felnézzen. Az öreg mellében nyílvessző rezgett. Minden jel szerint, az indiánok mégiscsak megtalálták őket.

– Fenébe – mondta Bronson döbbenten. – Úgy látszik, bekrepált a blokkolójuk.

Aztán vérpatak buggyant ki a száján, és lassan hanyatt dőlt. Amikor Hatch az üveges szemekbe nézett, nem kellett halottkémnek lennie, hogy megállapítsa: halott.

Újabb lövedékek érkeztek, amelyek már őt vették célba. Hatch menekülni kezdett.

Órákon át futott, és csupán az billentette a javára a mérleget, hogy összeakadt egy paripával a mezőn, amelyik békésen tűrte, hogy a hátára pattanjon. Ez tipikus B-filmes fordulatnak tűnt, amelyet Hatch ki nem álhatott az alacsonyabb költségvetésű, kevés agymunkát igényelő westernekben – ezúttal azonban csöppet sem volt ellenére. Az állat még egy ezüstbilétát is viselt nyakában, amelybe természetesen a Villám nevet gravírozták, de a férfit ez az ironikus tény sem tudta megnevettetni.

A ló, – ha igazi volt egyáltalán – szélvészként száguldott, miközben új gazdája a patái által felvert porfelhőben fuldoklott. A hajnal késlekedett, de Hatch egy csöppet sem fázott; a halálfélelem elterelte a figyelmét a hidegről. A sziúk lelkesedése nem lanyhult, kitartóan hajszolták, és a nyílvesszőkkel sem spóroltak.

A törzsfőnök szokatlanul gyors hátassal rendelkezhetett, mert riasztó gyorsasággal közeledett. Hatch végül úgy döntött, megkísérel egy lövést, és Fortuna istenasszony kivételesen a kegyeibe fogadta. A rézbőrű lefordult a nyeregből, és az űrhajós villanásnyi ideig látta, ahogy a földön vonaglik. A sziú torkán ütött sebből tejszerű, fehéres nedv csordogált, és apró, fényes alkatrészek gurultak homokba; úgy festett, sikerült érzékeny pontot találnia.

Hatch abban bízott, ez majd feltartja a többieket, de tévedett. Az androidok ügyet sem vetettek a főnök halálára, sőt még elszántabban üldözték.

Sosem fogom lezárni őket – kesergett az asztronauta. – Addig hajszolnak, amíg ki nem terítenek. Hogy a fene esne beléjük!

A távolban települést pillantott meg. Vadabb vágtára ösztökélte Villámot, remélve, hogy a házak között menedékre találhat. Rövidesen némi előnnyel viharzott végig a poros főutcán, hogy aztán a sikátorok egyikébe kanyarodjon. Leugrott a nyeregből, és előre tartott fegyverrel továbbosont. Elnyelte a mellékutcák árnyékos szövevénye, miközben úgy sejtette, a rézbőrűek szétszéledtek, és rá vadásznak.

Nem tudta, kik lakhatnak a városban, de nem hitte, hogy a sziúknál rosszabbak lennének. Rövidesen kiderült, mekkorát tévedett az egyik sikátor torkolatában egy rézbőrűt pillantott meg, aki egy rakás zombival hadakozott. Az élőholtak nyomasztó túlerőben voltak, és nem lehetett megfékezni őket. Pillanatok alatt darabokra szedték az indiánt, akiből csak drótok és fogaskerekek kusza halmaza maradt.

Hatch el sem tudta képzelni, micsoda morbid gondolatmenet vehette rá az Élménypark megálmodóit, hogy zombiandroidokat készítsenek, de úgy látszott, őket is a szórakoztatás fontos alkotóelemének tekintették. A Másolatok tulajdonképpen eleve élőhalottnak számítottak, de hogy jó néhányukból szándékosan rothadó hullát csináltak, deformált lelkivilágra vallott.

Hát, basszus – gondolta Hatch elkeseredetten, miközben fedezékbe húzódott –, ezektől még a sziúk is jobbak!

El tudta képzelni, milyen érzés lehet, amint fémállkapcsok marnak a testébe, és megborzongott. Hirtelen gyanús neszt hallott a háta mögül, és megpördült. Pillantása először a gyűlölködve rámeredő dakotára, majd a mellkasába merülő pengére esett. A vadászkés nagyjából a szíve környékén mélyedt a felsőtestébe.

Az űrhajós igazából nem fájdalmat, hanem hideg, távoli kínt és csalódást érzett, amiért nem tudta elkerülni a halált. Annyira kiábrándítónak tűnt, hogy egy android végez vele egy díszletvárosban.

Zombik – gondolta Hatch elhomályosuló elmével. – Rézbőrűek, és sztereotípiák. A Járkáló Múmia, a Bosszúálló Hős, az Amnéziás Titkosügynök…

A dakota kirántotta a kést, aztán újra belévágta, majd még egyszer, és aztán megint. Hatch hallotta a saját szövetei reccsenéseit, miközben a testén nyíló sebekre nézett.

A hasadásokból vér helyett tejfehér nedv csörgedezett.

Hát, persze – gondolta – én vagyok a Múltba Zuhant Űrhajós!

Hatch szeretett volna felnevetni, de csupán disszonáns csikorgás tört fel a torkából. Megpróbálkozott vele még egyszer, de az indián ismét lesújtott, és az asztronautát sötétség ezúttal végleg magához rántotta.