Styra: Törött szárnyú madár

Ahogy kinyitotta a szemét, a halványkék eget látta maga felett. Kábának érezte magát, és mintha puha vánkos lett volna a dereka alatt. Ez biztos a Mennyország és a felhőkön fekszem. Kezdtek visszatérni emlékei; a csata, a sebe. Súlyosnak tűnt, sok vért veszthetett. Lehet, hogy halott vagyok. Furcsamód nem rémisztette meg a gondolat.

Egy arc jelent meg látóterében. Milyen szép… angyali. A csodás teremtés elmosolyodott, de szavai alig jutottak át az ifjú harcos tudatán. Csak később, mikor a lány eltűnt szeme elől, sikerült értelmeznie őket. „Örülök, hogy jobban vagy. Már felkelhetsz, ha akarsz, de csak kis időre.” Tehát élek.

Körbenézett, és ekkor látta, hogy egy sátorban van, melyet ispotálynak rendeztek be. Fekhelye körül más, jobb vagy rosszabb állapotban lévő sebesültek feküdtek, s amit eddig puha vánkosnak hitt, az csak vászonnal leterített szalmakupac volt, akárcsak a többiek alatt.

Nem emlékezett rá, hogy a csapatával lettek volna gyógyítók, abban pedig biztos volt, hogy a lányt, akit az előbb angyalnak hitt, még sohasem látta. Felült az alkalmi ágyon, s bár kicsit megszédült, úgy döntött felkel, és kideríti mi történt. Azt sejtette, hogy győztek, különben nem lenne már életben, vagy fogolytáborban ébredt volna, ám azt sehogy sem értette, miért vannak az ápoltak között az ellenfél harcosai is.

A sátoron kívül bajtársaitól megtudta, hogy valóban megnyerték a csatát, az ellenfél megfutamodott. Csak a sérültek maradtak, akiket az a különös lány nem engedett megölni, s a vezetők valamiért hallgattak rá. Mikor azonban a lányról kérdezett, azt még ők sem tudták megmondani, hogy került ide, csupán annyit, hogy gyógyító tudománya nélkül bizony sokakkal nem beszélhetne – sőt, talán ő maga sem járkálna már köztük. Sokak köszönhetik neki az életüket, de hogy kicsoda, azt senki sem tudta. „Az ég küldte közénk.” Suttogták többen is.

– Szárnya tört és lezuhant. Nem tud repülni.

– Magasról eshetett szegény.

– Magasról…

Teltek a napok, a betegek gyógyultak. Olyan sebek és sérülések váltak ártalmatlanná, melyekről az ifjú azt sem hitte, hogy túlélhetők. Az ispotályból egyre többen jöhettek ki a tisztáson felvert táborhelyekre. A csapat vezetői, látva a gyors felépüléseket, úgy döntöttek, megvárják, míg mindenki rendbe jön, hisz könnyebb úgy haladni, ha nem kell a sebesültek szállításával vesződni. Vártak tehát, és vonulási utakat vitattak meg, és hogy mihez kezdjenek az ellenfél harcosaival. Arról, hogy a lány velük tart-e, sosem esett szó, csak a harcosok találgatták egymás közt. Mind bízott benne, hogy igen.

– Meggyógyul, és újra szállhat majd.

– Szomorúnak tűnsz.

– Csak emlékezem. Mikor még követhettem.

Sokat figyelte a lányt, de nem mert a közelébe menni, vagy megszólítani. Ahhoz már túl jól volt, hogy ápolásra szoruljon, s a lány energiáit és minden figyelmét a még mindig súlyosan sérült vagy ájult betegekre fordította, s ugyanolyan odaadással ápolt mindenkit, akár melyik oldalon harcolt is korábban. Hihetetlen kedvesség áradt belőle, s puszta érintése is elég volt ahhoz, hogy az ember jobban érezze magát. Az ifjú harcos sosem tapasztalt még ehhez hasonlót. Nem tudta, meddig marad köztük a lány, de azt igen, ha elmegy, szörnyű üresség marad utána mindenkiben. S bár kezdetben még megrótta magát első gondolataiért, melyekben halottnak hitte magát, s a lányt kába fejjel angyalnak nézte, de egyre többektől hallotta, hogy hasonlóképp jártak.

– Angyal vagy?

– Valaha az voltam. De most olyan vagyok, mint ez a madár.

– Szárnyatört?

– Igen…

A titokzatosság, mely körbeölelte a különös teremtést vonzotta fiatal harcost. Meg akarta tudni, hogy ki ő, hogy került közéjük, így elindult az ispotályba, hogy beszéljen vele.

Mikor belépett a sátorba, megállt egy pillanatra a bejáratot takaró ponyvánál. Bár nem sokat nyarat számlált még, sok csatát megélt már – talán rossz korba született – és sok ispotályt látott, de az érzés, ami ezt körüllengte, új volt számára. Bizakodás és életigenlés áradt a legsúlyosabban sérült harcos felől is. Hit a gyógyulásban.

– Szárnyunk a hit. S ha az megtörik, a mennyek kapui bezárulnak előttünk.

– Hogy vesztetted el a hited?

– Volt egy férfi, kit védenem kellett. Évekig figyeltem. De a Gonosz elragadta tőlem. Beférkőzött a szívébe és a birodalmába csalta. Nem tudtam segíteni rajta. Elveszett a hitem az erőmben.

– Itt sokaknak segítesz.

A lány azonban nem volt a sátorban. Az ifjú megijedt, hogy ahogy jött, úgy el is ment, csendesen, de aztán bízni kezdett, hogy talán nem hagyja itt a többi sebesültet. Remélte, hogy valahol megtalálja. Talán csak lepihent. Kilépett hát a ponyva alól, és addig járkált fel-alá a táborban, míg végül rá nem lelt a lányra. Egy kis szalmakupac mellett ült a földön, ölében egy madarat tartott, s a szárnyát vizsgálgatta. Az állat meglepően nyugodtan tűrte, az ifjú mégis mellé lépett, s gondolkodás nélkül megkérdezte:

– Segíthetek?

– Segítek, vagy ők segítenek nekem? Oly vékony a határ.

– Meggyógyulsz majd, ahogy ez a törött szárnyú madár.