Ndy: Bárányok közt

Anyádat! – nyögök fel halkan, nehogy meghallja. Ártatlan, búzavirág-kék szemekkel néz rám, miközben folyamatosan csacsog.

– …aztán feljöttünk, utána, pedig megígérted, hogy nekem adod.

– De… – próbálok közbevágni, azonban látom, hogy hiába. Ez az én nagy bajom. Ez az örökös, hamvába holt „de” szócska. Legalább a nevét tudnám. Timi… vagy Nikki… hiába próbálom erőltetni az agyam, a fejem folyamatosan zúg. Már megint túl sokat ittam.

A lány ringó léptekkel az asztalhoz siet. Szép, de ennek ellenére úgy érzem, pillanatnyilag lőttek az esztétikai érzékemnek: a tökéletes női test látványán sokat ront az ujjai közt pörgetett Opel–kulcs. A fenébe! Pedig szerettem ezt az autót. Nem egy nagy szám, de szerettem, másikra pedig nincs pénzem. Mindegy: ha mást nem is, azt megtanultam már rég, hogy saját hibáimért más nem vállalhatja a felelősséget. Timi – vagy Nikki – közben magára veszi a ruháit. Be nem áll a szája, miközben velem folyamatosan forog a világ. Feltápászkodom az ágyból, és útjára engedem a kedélyes, válla mögött csókokat hajigáló leányzót. Nem megyek ki egész a kertkapuig… most nem.

Visszafelé, reménykedve megállok az előtérben. A konyhaasztalt több réteg ételmaradék borítja, a széléről jó pár megszáradt kenyérdarab a földre esett: ha volt is ott bármi ehető, az már rég megpenészedett. Kegyetlenül ég a gyomrom. Talán ez is közrejátszhat abban, hogy csak a harmadik-negyedik telefoncsörgésre tudatosul bennem: valaki hív, nem pedig a fülem csöng.

Ránézek a számra és ismét felnyögök: a számító kis kurvánál, már csak a gondoskodó ex-barátnő a rosszabb. Lelkileg mindenképp.

– Szia – szólok bele a telefonba, megacélozva a hangom. A kezem enyhén remeg, a kagyló minduntalan ki akar táncolni belőle.

– Valami baj van? – csendül fel a jól ismert aggódó hang. – Voltam nálad, de hiába rugdostam a kertkaput.

– Semmi… csak hosszú volt az éjszaka.

– Ezt már ismerem – komorodik el még jobban a hangja. – Felnőhetnél végre. Vittem ételt, de mivel nem tudtam bemenni, felakasztottam a kerítésre. Biztos jól vagy?

– Tényleg nincs semmi baj – hazudom. – Peter hogy van? – Valójában a francot sem érdekli, hogy van a pasija. Elképesztő, hogy egy ilyen dugja a lányt, akit szeretek. Hideg ráz az ostoba tésztaképétől és a vizenyős szemeitől, de remélem, hogy elvághatom vele az aggodalmas megjegyzések szűnni nem akaró folyamát. Így is lesz.

– Már megint iszik. – Rövid szünet. – De a kirándulást befizette, nemsoká indulunk! – A telefonon át is jól érezhető, hogy önmagát próbálja vigasztalni.

Pár percig még beszélgetünk semmiségekről, majd a megszokott oldalvágással zárja a társalgást:

– Tudod, te mindig is rendes srác voltál... csak valahogy képtelen vagy megállni a helyed ebben az életben. – No persze… mert Peter megállja. Inkább megfetrengi. Annyi férfiasság sincs a fickóban, mint egy körömkefében. De nem szólok egy szót sem… mert ez volnék én. A rendes srác. Gyorsan lezárom a beszélgetést: – Akkor szia, ha megjöttél, majd látlak.

A kaja reményében mégiscsak kivánszorgok a kertkapuig. A kopottas szatyorban zörög az alufólia, de bármit is rejt, jól fogok lakni. Valószínűleg többször is – morgom magamban, miközben leemelem a zacskót a kerítésről és kíváncsian méregetem a súlyát.

A szemem a postaládára téved, majd kelletlenül kinyitom a ronda, ütött-kopott dobozt. Egy halom számla, és bónuszként egy felszólítás az adóhivataltól. Szép napom van.

A szomszéd banya a kerítésen át figyel. Rutinos feljelentő és kukkoló. Évek óta keseríti az életem… nem, mintha nem lenne az nélküle is elég keserű. Arca kárörvendő vigyorba torzul, de köszönni nem köszön. Túl van ő már az ilyesmin.

Oda sem pillantva, még egyszer belekotrok a postaládába, mikor egy apró tárgyba ütközik a kezem. Zsibbadtan az arcom elé emelem, és ránézek a jellegtelen fémlapocskára. A felülete hirtelen felizzik, és egy felirat jelenik meg rajta. Csak két szó, de ezek a szavak nekem mindennél többet jelentenek. Érzem, hogy elönti a testemet az erő: mintha a lelkem alvó, másik fele ébredt volna fel.

A banya a szomszédban még mindig vigyorog, lassan azonban leolvad az arcáról a jókedv és zavarodottságnak adja át a helyét. Mereven állok, kinyújtott mutatóujjamat rászegezve. Kiélvezem a döbbenetét, majd halkan, szinte kéjes hangon megszólalok:

– Halj meg! – Az örökösen szótlan, sápadt istenébe vetett hite nem óvhatja meg többé egy szívdobbanásnyi ideig sem. Érzem, ahogy gyökeret ver benne az átok: mire a földre esik halott.

Ismét az apró fémdarabra nézek. A felületéről már eltűntek a ragyogó szavak, de fejből is jól tudom, mi volt ráírva. Hogy ne tudnám. Felkacagok, miközben magamban folyamatosan ismétlem az akkurátus írással, távirati stílusban megfogalmazott szöveget: „A száműzetés ideje lejárt. Hazatérhetsz.”

Haza. Indulhatnék azonnal, de olyan régen élek már itt… van még pár elintéznivalóm. Ideje, hogy páran keservesen megbánják azt a pillanatot, amikor ujjat húztak egy távoli világ leghatalmasabb sárkányával.