61. fejezet
Elrejtve egy rejtelem-helyre
írta Vihartáncos
“De hiszen... hiszen te gyönyörű vagy!”
Tamarisnak fogalma sincs arról, hogy csak gondolta, vagy ki is mondta az imént, de nem is nagyon törődik ezzel. A fegyver lassan kicsúszik a kezéből. Puhán koppan a földön.
Az előtte fekvő lény teljesen megbabonázza.
Mintha az élő sötétségből születne meg, s ez a feketeség bársonyként öleli körül őket.
És Tamaris csak áll, elnyílt szájjal, hatalmasra meresztett szemmel.
Az a fenséges fej, azok a csodálatos szemek, s mindjárt két pár!
Az egész kreatúra egy hosszú kígyó, de a pikkelyek... a teremtmény orrától három sávban futnak végig a fejen, a nyaktól két oldalon és középen tarajjá fejlődnek és mindenbizonnyal a semmibevesző farok végéig érnek.
Az egész lény fekete, az obszidiántól az ónixig árnyalva, sötét szemeinek pupillái szinte világítanak, a színük pedig a sarki fény zöldes-kékjére emlékezteti a lányt.
Egy sárkánykígyó jelenléte okoz kollektív lidércnyomást.
- Ki vagy te? - bukik ki a lányból a kérdés.
A válasz nem várat magára.
A lény egy sóhajtására hirtelen eltűnik a lába alól a padlás döngölt földje és zuhanni kezd.
A tehetetlenség, a félelem szorító érzése a torkában gombócot növeszt, szíve a bordáinak lódul.
Elméjébe képek villannak be, de nem ismeri fel egyiket sem.
Aztán hirtelen elkapja valami a derekánál, mielőtt földet érne.
Így lóg vízszintesen.
Továbbra is a teljes sötétség veszi körbe, bármerre is néz.
Zaklatott légvétele visszhangozni tetszik az ürességben.
Mikor valamelyest visszanyeri az önuralmát, leteszi a lábát a talajra, ezzel pedig felkavarja maga körül a sötétséget, mint valami súlyos felhőt.
A sárkánykígyó feje ismét a semmiből bukkan elő, a fényes szemek a lányra szegeződnek, eddig függőleges pupillái kitágulnak, mintha így akarná elnyelni áldozatát, és lassan sóhajt.
Tamaris ekkor döbben rá, hogy a padláson érzett tiszta levegő tulajdonképp a sárkány lélegzete.
Ahogy beszívja azt a levegőt, amit a teremtmény kifúj, teljesen megnyugszik, izmai ellazulnak.
A sárkánykígyó pedig körbeveszi és egészen közelről szemléli meg a lányt.
Tamaris gyermek-mód mosolyog. Ha lehet fokozni, még csodálatosabbnak tetszik az előtte fekvő lény.
Bátortalanul felemeli a kezét, jelezve, hogy szeretné megérinteni.
A kígyó beleegyezése jeléül lassan pislant egyet.
A lány hűvösséget vár a bőre érintésétől, ezért meglepődik, amikor az egymást tökéletesen fedő, lándzsahegy alakú, bársonyos pikkelyek melege találkozik a tenyerével.
- Nem félsz tőlem - állapítja meg a sárkány. Hangja rendkívül nyugodt és nagyon mély, enyhe dorombolás-zöngével kísért. Tamaris megnyugtatónak, egyszersmind egyértelműen veszélyesnek érzi.
- Nem tartasz szörnyetegnek - folytatja a lény.
- Sokféle szörnyeteggel találkoztam már - válaszol a lány. - Legtöbbjük emberbőrt visel. Te nem vagy az. Ki vagy?
- Minden vagyok. Semmi sem vagyok.
- Ezt nem értem.
- Minden árnyak forrása vagyok, a fény éltet. Minél erősebb a fény, annál nagyobb az árnyék. Ahol nincs fény, ott vagyok én.
Tamaris még mindig nem biztos benne, hogy érti, de kíváncsisága tovább vezeti.
- Miért félnek tőled?
- Nem tőlem félnek.
A lányban feltámad egy érzés. Egy rég eltemetett érzés, amitől igyekezett minél hamarabb megszabadulni, a feledés fátylában tartani.
- Felerősíted a félelmüket - érti meg.
- Mindenkinek szembe kell néznie azzal, ami történt. Amit tett. Amit nem tett.
- Önmagunkkal - leheli a lány.
- Akár.
- Miért vagy itt?
- Elvették az otthonom. - A sárkány keserű dühe végigárad a lány erein, ugyanakkor maga a lény egy jottányival sem lesz agresszívabb. - Visszaszerezni jöttem, de bezártak, s azt hiszik, engedelmeskedem, hogy uralhatnak. Nem tudják, de a maguk húsán élik majd át rettegésük borzalmát! - vicsorítja ki tündöklően fekete, éles fogait.
- Az árnyak mindenhol ott vannak - folytatja békésebben. - Mindent és sokfélét látnak, hallanak. Sokan és sokfélék bújtak és bújnak meg bennük.
Tamaris emlékszik, gyerekkorában, mikor elbújt, azt kívánta, hogy ne találják meg őt az árnyékban.
A sárkány érdeklődőn félrefordítja a fejét.
- Aki látni akar, az látják. Aki hallani akar, azt hallják. Aki elbújik... - suttogja Tamaris.
- ... azelől mások is elbújnak - fejezi be a sárkánykígyó, majd új rigmust kezd: - Füle van az éjnek, szeme a nappalnak...
- Ha én látom őket, hát mások is látnak, szemüket csalja káprázat: ne lássanak másnak, csak egy látomásnak. - A lány felkapja a fejét. Gyerekként sosem gondolta volna, hogy különleges képessége lenne. Mikor először bújt el a fa mögé, ezt kántálta magában, rettegve attól, hogy felfedezik.
- Marcus azt mondta, voltak idők, mikor veszélyes volt az árnyakat járni.
- Most is ilyen idők vannak. Olyan jövevények árnya vetül bele a már meglévőkébe, akiknek nem itt van létezésük - mondja a lény. - Vannak, akik árnyba bújnak, és akadnak olyanok, akik játszanak velük mások kárára. Mindez miattam van. Mindez amiatt van, hogy ... - Itt az Árnyak Forrása megáll. Összeszűkíti a szemét. - Nem mesélte el.
Tamaris felsóhajt.
- Ideküldött, hogy megöljelek.
- Tudja, hogy te ki vagy. Tudja, hogy ki vagyok. Tudja, mit tett, mit tettek vele. Nem megölni küldött.
A lány teljesen összezavarodik. Ha Marcus mindenről tud és ha nem megölni küldte, akkor miért?
- És most mi lesz?
- Hát nem tudod?
Tamaris nemlegesen rázza a fejét. Aztán megint bevillannak az idegen képek az elméjében, de most már felismeri a szereplőket. Jelenleg őt várják.
A sárkány suttogása átjárja a testét, beleborzong.
“Valakik a nyomodban járnak, Árnydalnok Tamaris. A kérdés az, hogy ki ér el hozzád először.
És hogy te mit teszel akkor.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése