Google+ Followers

2017. szeptember 24., vasárnap

Ariana T. Dianis: Pehelyke


Hófehér kiscica bandukolt az úton, mélyen a gondolataiba merülve. Pehelyke ma múlt nyolc hetes, így koránál fogva kötelező volt megjelennie a helyi Cica Líceumban, ahol a ciculási vizsga letétele után kijelölik majd neki további életfeladatait. Remegő lábakkal haladt hát az erdei ösvényen, semmitől sem félt annyira, mint ettől a megmérettetéstől. Otthon az anyukája tisztára nyalta, de a hajnalban fogott friss tücsköt hiába tette Pehelyke elé, a kiscica egy falatot sem bírt enni. Amint az iskola felé sétált, egyre csak a rettegett ciculási vizsgán járt az esze. Mi lesz, ha majd azt mondják neki, ő nem alkalmas semmire, és szégyenszemre eltanácsolják? Mit szólna a mamája, ha kóbor macska lenne belőle? Azt már sokaktól hallotta, hogy fehér színe nem éppen megfelelő a macskákhoz passzoló foglalkozásokhoz, hiszen rejtőzködni szinte nem tud, és bár az anyukája nagy energiákat fektetett abba, hogy megtanítsa vadászni, valahogy Pehelykének az sem ment túl jól.
Már sötétedett, amikor elérte az erdei tisztást, ahol a vizsgára összegyűlt kiscicák tömege fogadta. Lehettek vagy negyvenen, korban vele egyidős macskapalánták. Kisebb csoportok alakultak ki a várakozók között, így voltak beszélgetők, verekedők, és saját farkukat kergetők is. Pehelyke úgy világított fehér szőrével a sokszínű sokadalomban, mint sötét teremben a gyertyaláng. Éppen megszólított volna egy másik cicust a beszélgetők táborában, amikor a semmiből megjelent előttük egy felnőtt nősténymacska, csinos, hamuszürke bundában, nyakában előkelő fehér gallérral, és ugyancsak békegalamb fehérségű zoknikkal.
– Kiscicák, figyelmet kérek! – szólt emelt hangon. – Legyenek kedvesek és csendesedjenek el, aztán ha ez valami csoda folytán sikerülne, alkossanak sort.
Őrült kavargás kezdődött. Lökdösődés, tülekedés, szórványos nyávogás, egy-egy fújás innen is, onnan is, Pehelyke csak kapkodta a fejét. Végül bepasszírozódott a sorba. Előtte egy cirmos, mögötte egy trikolor cica helyezkedett el. Amikor a sor nagyjából kialakult, a felnőtt macska ismét szót kért.
– Kedves leendő növendékeink, a nevem Fuszekli tanárnő. Az Általános Ciculási Vizsga menete a következő lesz: önök egyesével odajönnek hozzám, ahhoz a lapos kőhöz – biccentett fejével egy kicsit távolabb fekvő szikladarabra ­–, majd a vizsgakérdéseik megválaszolása után, pályaválasztási tanácsokkal látom el önöket. Mindenkinek érthető volt? Rendben. Akkor jöhet is az első!
Kezdetét vette hát a vizsga. A sor lassan haladt, Fuszekli tanárnő mindenkivel lelkiismeretesen foglalkozott. Pehelykén egyre inkább eluralkodott a pánik. A saját mellső mancsait nézte meredten, üveges tekintettel, észre sem véve, hogy az előtte üldögélő cica felé fordult.
– Szia. Te is félsz? – kérdezte a kis cirmos kandúrfi.
– Mi? Hogy? – rezzent össze Pehelyke.
– Azt kérdezem félsz-e? – vigyorgott rá a másik. – Ahogy látom, te nem is félsz, hanem egyenes rettegsz.
– Ne is mondd! – sóhajtott nagyot a cicus. – Nagyon aggódom a vizsga miatt. Téged hogy hívnak?
– Ciromnak. Egyébként vadász leszek. Sőt! A Vadász! Eddig már fogtam két sáskát, meg egy szitakötőt – húzta ki magát büszkén. – Na és téged hogy hívnak?
– Én Pehelyke vagyok.
– Illik hozzád. Olyan fehér vagy, mint egy gombóc citromfagyi. Azt már tudod, hogy mi szeretnél lenni? – érdeklődött Cirom.
– Még nem – ingatta fejét Pehelyke.
– Hát én biztosan szakképzett szobacica leszek – csatlakozott a társalgáshoz a Pehelyke mögött ülő trikolor lány. – A fenének sincs kedve egerészni, meg rohangálni egész nap!
Mindketten a hang irányába fordultak. A mögöttük helyet foglaló cicus fehér alapon vörös és fekete foltokkal büszkélkedhetett, amit láthatóan meg is tett. Rátartian felszegte fejecskéjét, előkelően pillantva két társára.
– A nevem Maszat – mutatkozott be illedelmesen. – Egy igazi cica egész nap alszik, vagy ha nem alszik, akkor eszik, vagy ha azt sem, akkor ugráltatja a neki rendelt emberét – jelentette ki meggyőződéssel.
– Ezt a hisztérikák csinálják, nem az „igazi” cicák! – vágott vissza Cirom fanyalogva. – Tudd meg, hogy az emberek sokkal jobban szeretik az olyan macskát, aki megvédi őket az egerektől, a bogaraktól, meg minden olyan állattól, akit ők nem szeretnek!
– Ne vitatkozzatok már! – szakította félbe őket Pehelyke.
– Miért, mit gondolsz, te mi leszel? – mérte végig Maszat. – Vadász nem, az már most biztos! Úgy világítasz a sötétben, hogy még a vakegerek is kapásból kiszúrnak. Szerintem te is legyél szobacica. Túl szép a bundád, vigyázni kell rá! Nézd meg, én is átbukdácsoltam az erdőn, aztán most teljesen rottyon van a manikűröm – nyaffantotta panaszosan, majd nagy műgonddal nyalni kezdte jobb mellső pracliját.
Pehelyke még időben észrevette Cirom szemforgatását, ezért gyorsan megelőzte, mielőtt a kis kandúr kifejthette volna Maszatnak, hogy mennyire nagyon lényegtelen dolog a nett manikűr, egy vadásznak.
– Nem hiszem, hogy jó szobacica lennék – kezdte Pehelyke óvatosan. – Az a helyzet, hogy én szeretek ugyan aludni is, enni is, de azért sokat sétálok, meg játszom, meg...
A mondatot már nem fejezhette be, mert három koromfekete kiscica vonult el döbbent triójuk előtt. Mindháromról sütött a büszkeség, peckesen lépdelve egyre előrébb és előrébb verekedték magukat a sorban, s aki rájuk mert szólni, azt alaposan leköpték.
– Na, megjött az „elit”. – prüszkölte Cirom, fancsali ábrázattal.
– Milyen elit? – néztek rá értetlenül a lányok.
– Nem tudjátok, hogy kik a feketék? – hökkent meg a kandúrka. – Ők a boszorkányok macskái. Azért ilyen nagy az arcuk, mert már születésük óta tudják, hogy boszorkányhoz fognak kerülni. Nekik a ciculási vizsga se kunszt.
– Ők nem vizsgáznak? – ámult el Pehelyke.
– De vizsgáznak, csak maximum abból, hogy tudnak-e egyensúlyozni seprűn, meg ilyenek – válaszolt Cirom.
– És tudnak egyensúlyozni? – kérdezte Maszat.
– Mivel macskák.
Pehelyke, ha nem lett volna alapvetően is hófehér, most még inkább elfehéredett volna. Hatalmas Bastet az egekben! Ha a feketéknek ilyen könnyű dolguk van, akkor neki, aki fehérebb, mint egy maroknyi kókuszreszelék, lesz baja bőven! Egyébként maximum, csak a könnyű vizsga miatt irigyelte a feketéket. Szegények boszorkányokhoz kerülnek, akik gonosz praktikákat űznek, és nyilván a cicáikkal is mostohán bánnak. Lehet, hogy nehéz lesz a vizsgája, de inkább bukjon meg és legyen belőle kóbor, mint hogy egy boszorkánnyal kelljen összekötnie az életét!
– Én azért nem szeretnék fekete lenni – jelentette ki Maszat. – Gondolom a boszorkányok a macskáikkal sem túl kedvesek.
– Azt csak hiszed! – legyintett mindentudón Cirom. – A boszorkányok kényeztetik a kedvenceiket. Az ám az aranyélet!
– Nekem nem kéne aranyélet olyan áron, hogy gonosz legyen az emberem! – vágta ki Pehelyke.
– Ja, hogy te azt hiszed, hogy minden boszorkány gonosz? – kerekedett rá Cirom gyönyörű, aranysárga szeme. – Nagyon tévedsz. Vannak igazán jó boszorkányok is! A fekete cicák sem mindig gonosz boszorkányhoz kerülnek ám!
– Komolyan? – kérdezte ámulva a cicalány.
– Ne higgy neki! Ez olyan legenda lehet, mint a hat kilós egér! – fintorgott Maszat.
A társalgást nem folytathatták, mert Cirom került sorra, majd pár perc múlva büszkén vonult el mellettük, mint a jövő Nagy Vadásza. Pehelyke remegő lábakkal közelítette meg a nagy, lapos követ, ami mögött Fuszekli tanárnő üldögélt, szép pofiján a fáradtság átható és látható jeleivel. Mikor a kis fehér cica megállt előtte, jobb mancsának egyik körmét egy pici tintatartóba mártotta, de fel sem nézett az előtte heverő pergamenek közül.
– Neve? – kérdezte tompán.
– Pehelyke – válaszolt csendesen a cicagyerek.
– Neme?
– Lány – rebegte Pehelyke.
– Nőstény – javította ki unottan a tanárnő. – Színe?
– Fehér.
Fuszekli tanárnő olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy Pehelyke ijedtében úgy behúzta a buksiját a nyakába, szinte beleroppant.
– Mindenhol? – érdeklődött a tanárnő izgatottan.
– Mi mindenhol? – kérdezett vissza Pehelyke semmit sem értve.
– Mindenhol fehér? Egy folt sincs magán?
– Ööö... nincs.
– Nohát! – lehelte Fuszekli tanárnő. Szélsebesen lejegyzett pár mondatot egy kisebb pergamenre, majd ügyesen összegöngyölte, és Pehelyke elé tolta. – Fogja ezt a macskakaparást és induljon el itt mögöttem, a nagy tölgyfa irányába. Ne aggódjon, nem fogja elvéteni. Ott találja Kackia igazgató urat, ő fogja magát eligazítani.
Pehelyke hatalmasra nyílt szemekkel, remegve vette át az irományt. A mutatott irányba indult, szinte félájultan az izgalomtól. Bastet segíts! Mi a baj vele? Az, hogy fehér? Hát mégis eltanácsolják, azért küldik egyenesen az igazgatóhoz? Közeledett a nagy tölgyfa felé, de mikor elérte, nem látott egyetlen macskát sem. Tétován megkerülte a hatalmas törzset, s kis híján nekiment az ott üldögélő nagy, cirmos kandúrnak.
– Óvatosabban, kedves kisasszony – mosolygott rá hunyorogva az igazgató.
– Önhöz küldtek ezzel a papírral – tette le Kackia tanár úr elé a pergament Pehelyke.
– Arra nincs szükség. Látom, hogy Fuszekli tanárnő miért küldte hozzám. Tehát maga fehér.
– Igen – válaszolt a kiscica, bár kevés ennél nyilvánvalóbb dolog volt a világon. Most már tudta, hogy a színe, csakis valami rettentő szörnyűséget jelenthet.
– Egyetlen szál más színű szőre sincs? – kérdezte barátságosan Kackia igazgató úr.
– Nincs – nyiffantotta félénken Pehelyke.
– Ez remek! – mosolygott rá a kandúr. – Akkor fáradjon utánam!
– Ne tessék haragudni, de mi lesz most velem? El leszek tanácsolva? Annyira nagy baj, hogy fehér vagyok? – kérdezte a cicalány, s már, ha akarta, sem tudta volna tagadni növekvő félelmét.
– Eltanácsolni? Ugyan, dehogy! – kerekedett rá az igazgató szeme. – Az, hogy maga hófehér egy nagyon ritka és nagyon különleges adottság. Az ilyen patyolat-fehér kiscicák mindig a jó boszorkányok macskái lesznek, ami igazi kiváltság!
– Boszorkány? – rebegte Pehelyke. – De a boszorkányok mindig gonoszak, nem?
– Nem, ez butaság – ingatta fejét Kackia tanár úr. – Igenis vannak jó boszorkányok, ők kizárólag a fehér mágiával foglalkoznak, segítenek az embereknek, gyógyítanak, és tisztelnek mindent, ami él. Így aztán az ő cicájuknak lenni valóban nagy megtiszteltetés.
– De igazgató úr kérem, én nem tudok semmit, amitől különleges lennék! – szakadt ki Pehelykéből a legnagyobb félelme.
– Már hogyne tudna? – hajolt hozzá közelebb az igazgató. – Tudja, miért a fekete cicák a boszorkányok macskái? Mert ők megértik a boszorkányokat, így tudnak nekik segíteni a mágiázásban. Igen ám, de a boszorkányok a fekete cicák beszédét nem értik meg, a kommunikáció tehát egyoldalú. Ugyanakkor a jó boszorkány és fehér cicája között olyan szövetség van, ami ha valóban működik, akkor nem csak a cica érti meg a boszorkányt, de a boszorkány is mindent megért, amit a cicája mond. Ez a mágia magasiskolája!
– És hogyan fogok ebből vizsgázni? Mi lesz, ha nem tudok rendesen ciculni? – kérdezte Pehelyke kétségbeesetten.
– A tulajdonképpeni vizsga roppant egyszerű; maga csak odamegy a boszorkányához, és beszédbe elegyedik vele. Ha megértik egymást, akkor meg is találta élete társát – mosolygott Kackia igazgató. – Most jöjjön velem! El kell mennünk a Kusza Fáig, hogy azon átkelve a boszorkányához találjon.
A cicalány nem ellenkezett, hiszen nem is tehette. Fejében tompán kongtak a kandúr szavai. Akkor hát ő mégsem fölösleges? Mégis csak tud olyat, amit más cica nem? Hihetetlennek tűnt és nem bízott túlzottan a sikerben, ennek ellenére kicsit büszkének is érezte magát.
Hamarosan elérték a Kusza Fát, ami nevéhez méltóan girbe-gurba ágaival nyújtózkodott az ég felé. Gyökerei egy helyen olyannyira felpúposodtak, hogy talán még egy kisebb medve is átfért volna alattuk.
– Meg is érkeztünk – biccentett Kackia tanár úr a fa felé. – Látja ott azt a furcsa gyökeret? Annyi csupán a feladata, hogy átsétál alatta. Ha minden jól megy, akkor annak a boszorkánynak a háza előtt fog kikötni, akinek éppen ilyen kiscicára van szüksége.
– És mit csináljak, ha találkozom a boszorkánnyal? – érdeklődött Pehelyke, most már inkább kíváncsian, mint ijedten.
– Nos, először is köszönjön illedelmesen. Ez nagyon fontos! Aztán, ha a boszorkány észreveszi magát, próbáljon meg beszélgetni vele.
– Akkor mi lesz, ha mégsem érti meg, amit mondok?
– Ezen ne aggódjon. Abban az esetben visszakerül ide, és ha esetleg így lesz, én itt fogom várni – biztosította Kackia igazgató úr. – Most induljon! Sok szerencsét és boldog életet kívánok!
– Köszönöm szépen! – rebegte Pehelyke, és izmaiba visszatért a remegés.
Félénken elindult a göcsörtös gyökér felé, aztán belépett az átjárón. Legnagyobb meglepetésére egy fából ácsolt tornácon találta magát, amihez csinos kis ház tartozott. Hátranézett, de a Kusza Fának már a nyomát sem látta. Óvatosan elindult az ajtó felé, és amikor odaért, leült elé. Mit is mondott az igazgató úr? Köszönni kell. Rövid torokköszörülés után halkan nyávogni kezdett.
– Csókolom – nyaffantotta nem túl hangosan. Hallgatózott, de a házból egy hang sem szűrődött ki.
– Csókolom! – nyávogta határozottabban.
Bentről hirtelen mocorgás neszei hallatszottak. Pehelykének a torkába ugrott a szíve, de nem moccant. Az ajtó lassan kinyílt és egy fiatal nő nézett ki rajta.
– Van itt valaki? – kémlelte a kinti sötétséget.
– Igen, én – nyürrentett a kiscica.
A nő lenézett, rámosolygott, és mielőtt Pehelyke bármit tehetett volna a kezébe vette őt és magához ölelte. Finom volt, puha, és illatos. A kiscica már nem is félt, amikor besétáltak a finom, meleg házba.
– Boszorkánynak tetszik lenni? – kérdezte ámulva a cicalány, mert soha nem gondolta volna, hogy ilyen kedves és barátságos is lehet valaki, aki mágiával foglalkozik. A fiatal nő szép arcát lágy hullámokban ölelte át vörös haja, szeme éppen olyan zöld volt, mint a kiscicáé.
– Igen, az vagyok – válaszolta a nő mosolyogva. – Te pedig, csak Pehelyke lehetsz.
A cicusnak még a szája is tátva maradt. Milyen kedves, milyen puha, és milyen finom érzés, ahogy simogatja őt. Álljunk csak meg! Hiszen válaszolt neki! Eszerint...
– Tetszik érteni, amit mondok? – kérdezte izgatottan.
– Persze, hogy értem – simította arcához az arcát a nő, majd puszit adott a fejecskéjére. – Hiszen te vagy az én cicám.

Pehelyke minden porcikáját olyan melegség járta át, amit még sosem érzett. Már biztosan tudta, hogy csodálatos dolog egy jó boszorkány macskájának lenni. Egy életen át.

13 megjegyzés:

  1. Szerintem ha egy mese meg tud hatni egy ekkora vaddisznót, mint én, nos....az a mese tud valamit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves SgtBrody!

      Ennél szebb bókot még sosem kaptam! :)
      Nagyon köszönöm!

      Üdvözöl:

      Andi (Ariana T. Dianis)

      Törlés
    2. Emrys már csak ilyen bókolós ;)

      Törlés
  2. Volt egy ilyen gyönyörű cicám, szöre finom ,puha. Beteg volt és talán ezért ragaszkodó, hálás. Minden nap a kapuban várt, szaladt előttem nehogy eltévesszem a bejáratot.Aztán jött valami nyavaja és egy hét mulva már nem élt szegény. El nem tudom mondani mennyire fájt, menyire hiányzott sokáig, nagyon sokáig. Most újra megkönnyeztem. Köszönöm ezt szép történetet

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Tibor!

      Nagyon sajnálom a cicáját! Mélyen átérzem a fájdalmát, az én cicám (Nokedli) 22 napja halt meg, szintén egy olyan fertőzésben, ami ellen nem volt védőoltás. :( Csak három éves volt! Ezt a történetet Ő ihlette, bár Ő nem teljesen volt fehér, de kislány volt, és szintén ráfért volna egy Ciculási vizsga...

      Hálás vagyok a kedves szavaiért!

      Üdvözli:

      Andi (Ariana T. Dianis)

      Törlés
  3. Ez nagyon aranyos :)
    Puszi: Natos voltam

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, Natos! :)
      Puszi Neked is! (no meg persze Papucsnak és Kádaskának!)

      Törlés
  4. Wow....
    Pasi létemre úgy megfogott, hogy az utolsó mondat után, vagy 10 percig bambán lestem a monitort.
    Grat! Elfhalf

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Elfhalf!

      Nagyon szépen köszönöm! :)
      Uraktól mindig hatalmas elismerés, ha szeretik a meséimet.

      Üdvözlettel:

      Andi / Ariana T. Dianis

      Törlés