Czinkóczi Krisztina: Tartozás

Hűvös, őszi este ígérkezett, amikor a férfi beszállt a gondolámba a Centro Storikónál. Sok turista azt hiszi, hogy nálunk mindig meleg van, aztán az utószezonban meglepődnek a hűvös estéken, és a kanálisokra telepedő tengeri párán. Akkor este azonban még nyoma sem volt ennek a sűrű, tejfehér ködszerűségnek a Canale di Giudeccán.

Igen, a többség a Canale Grandét akarja látni, de azt teljesen kisajátították a szállodák és utazási központok által fizetett gondolások. A magamfajta hatodgenerációsnak pedig, ha meg akar élni, marad a másik nagy csatorna. Aznap már magasan állt a víz, de még nem fenyegetett azzal, hogy elönti a város belső részeit, ahogy az telente néha megtörténik. Már vagy egy órája vártam fuvarra a legszebb palazzo előtt, és éppen azon gondolkodtam, hogy talán inkább haza kéne mennem a gyerekekhez, mikor a férfi megszólított:

– Elvinne a Ponte del Paradisóhoz?

Meglepődtem, mert helyiek ritkán használják a turistáknak fenntartott díszes gondolákat, de azért rábólintottam. Ez is pénz, még ha nem is annyi, amennyit, mondjuk egy amerikairól lehet legombolni esti városnézés során.

– Hosszú út lesz! – figyelmeztettem, ahogy beszállt.

A Paradiso híd a csatorna másik végén helyezkedik el, a kissé elhanyagolt, rossz kivilágítású, régi városrésznél. Az utasok nem szeretik este, mert van egyfajta baljós hangulata.

– Tudom, de nem sietek – válaszolta.

Csak akkor néztem meg igazán a férfit, mikor letelepedett velem szemben. Erős negyvenes lehetett, szeme alatt már meggyűltek a ráncok; bár haja még mindig hollófeketén és sűrűn göndörödött. Enyhén pocakos volt, de összességében elegáns úr benyomását keltette. Nem olyasvalakiét, aki megpróbál belökni a vízbe, hogy fizetés nélkül távozzon. Nem vagyok paranoiás, csak éppen eleget láttam.

– Idegenvezetést, gondolom, nem kér – mosolyogtam rá.

Örültem az olyan társaságnak, akivel talán beszélgetni is lehet kicsit, és nem fog folyton kiabálni, szemetet szórni a vízbe és percenként a fényképezőjét kattintgatni.

– Arra tényleg nincs szükségem – felelte, ahogy ellöktem magunkat a parttól. – Itt születtem a külső kerületben, és itt mentem világgá hétévesen a csatorna mentén.

– Egyszer én is világgá mentem, de nem jutottam messzebb a szomszéd kapualjnál. Aztán jó apám mégis alaposan elnadrágolt érte. Maga meddig jutott?

– Egész a Ponte del Paradisoig.

– Pont addig? – nevettem el magam.

Olyan pillantással nézett föl rám, amiből rögtön tudtam, hogy ő nem úszta meg egy kis atyai legyintéssel. A párhuzam valahogy rossz előérzettel töltött el. Egy darabig viaskodtam az udvariassággal, de a végén csak győzött a kíváncsiság:

– Mi történt? – kérdeztem, miközben igyekeztem kikerülni egy elszabadult bóját.

– Elmesélhetem, ha érdekli, de nem éppen egy vidám történet.

– Sebaj! Hosszú az út a Giudeccán.

– De milyen igazat szólt! – bólogatott utasom az evező keltette apró hullámokat bámulva.

Nem siettettem, én is mindig szerettem nézni, ahogy a felszínen tükröződő, apró fénypettyeket szétszórják a hullámok. Mintha egyenest az éjszakai égbe mártanám a lapátot. Ha száz évig csónakázom, akkor sem fogom megunni ezt. Valahonnan halk zene szűrődött ki, és az ária fojtott dallama szétterült a vízen.

– A nevem Bernardo – kezdett bele az utasom. – Mint mondtam, a külső városrészben éltem a családommal…

– Giorgione – szakítottam félbe az illendő bemutatkozással.

Biccentett, aztán folytatta:

– Nem szerettem az iskolát. Tudom, ezzel sok gyerek van így, főleg az első évben. De én igazán szívemből rühelltem. Mérges voltam anyámra, amiért elcipelt nap, mint nap; és sehogy sem értettem, miért kell vadidegen, ellenszenves gyerekek közé járnom. Annyira nekibúsultam, hogy elhatároztam, világgá megyek. Mint mindent, ezt is halálos komolysággal csináltam. Így visszanézve tudom, elég különös gyerek voltam. Egy hétig készülődtem a nagy szökésre, csokoládét és üdítőt halmoztam fel az ágyam alatt, a zsebpénzt pedig érintetlenül eltettem.

– Ez tényleg elég szokatlan előrelátás egy kisfiútól – értettem egyet.

– Igen, valóban. Nem pillanatnyi fellángolás volt, nem éreztem magam közéjük valónak. Se a gyerekek, se a családom közé. Nem is hasonlítottam senkire, csak a nagyapámra állítólag, akit én már nem ismerhettem. Fura szerzet volt, egyfolytában utazgatott, messzi tájakra hajózott. Különös holmikkal és még különösebb mesékkel tért haza. Aztán az egyik utazásról nem jött vissza többé.

De nem untatom családi históriákkal, elég annyi, hogy kora gyermekkoromtól hivatalosan különcnek számítottam. Mikor pedig megszöktem, el voltam rá szánva, hogy matrózinasnak állok; akárcsak nagyapám fiatalkorában. Nem tudtam ugyan, merre van a kikötő, de úgy okoskodtam, hogy csak elindulok a tengerhez és belebotlok egybe.

– Végül is igaza volt – szúrtam közbe mosolyogva. – Csupán harminc-negyven kilométert kell gyalogolni az alsó kikötő és dokkok közt.

Halványan ő is elmosolyodott, és fölnézett a kis gyaloghídra, amely alatt épp elhaladtunk. A kölykök telefújkálták, és egy félig teli szemetes zacskó akadt a korlátjára. Íme, a romantikus Velence.

– Azt hiszem, itt érhettem le a csatorna partjára – futtatta végig tekintetét a keskeny deszkapalánkon és a füstös kapualjakon. – Vállamon az iskolai táskám, benne a főleg csokiból és narancsléből álló elemózsia, egy bicska, némi pénz és a mackóm. A bicskára különösen büszke voltam; hallottam a cukros bácsikról ugyanis, és úgy gondoltam, nem árt felkészülni. Pedig azt sem tudtam, hogy mit is takar ez a kifejezés. Úgy képzeltem, olyasmik lehetnek, mint a mumusok. Csak a mumusokkal tudtam, hogy hányadán állok. Nem szabad rájuk nézni, és akkor eltűnnek.

– Csak nem hisz még mindig a mumusokban? – húztam fel a szemöldökömet.

– Hiszem, hogy gyermekkorunkban több mindenről van tudomásunk, mint felnőttként. Már ami a világ árnyékos oldalát illeti. A gyermekek világa külön életet él, és közelebb van ahhoz a vékony hártyához, ami elválasztja a megszokottat a természetfelettitől. De térjünk vissza inkább a történetemhez…

Hümmögtem egy sort, Bernardo pedig folytatta:

– Először féltem, hogy valamelyik felnőtt észrevesz és hazavisz. De aztán rájöttem, hogy a kutya se törődik velem; főleg, ha nem lődörgök, mint aki elveszett. Céltudatosan baktattam a csatorna mentén, és csak a fánkomat megenni álltam meg annál a gyalogjárónál. Egyszer úgy tűnt, mintha egy férfi engem követne. Jó darabon jött mögöttem, de aztán nagy megkönnyebbülésemre befordult egy kapualjba. Nem voltam egy ijedős gyerek, de kezdett besötétedni, és ezzel valahogy nem számoltam. Szép terveimben nem szerepelt, hogy hol fogok éjszakázni.

Ekkor szólított meg a fiú. „Szia, te erre laksz?” – kérdezte tőlem egyszer csak egy csilingelő hang. Először azt hittem, egy kislány szólt hozzám, de mikor megfordultam, egy korombeli fiúcskával találtam magam szembe. Selymes, szöszke haja épp csak akkor kezdett besötétedni, és finom vonású arca is inkább lányt idézett. De a soványka testen lötyögő szakadt póló, a zsebéből kikandikáló csúzli, a plezúros térd és a koszos kéz nem hagyott maga után kétséget. „Nem, vagyis nem messze” – hebegtem egyik lábamról a másikra állva. „Csavarogsz, mi?” – nézett föl rám, fejét madárszerű mozdulattal félrebillentve. Valahogy nem lehetett haragudni rá, vagy hazudni neki. Mindent elmeséltem. „Jössz játszani?” – kérdezte, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy világgá mentem hajósinasnak.

Antoniónak hívták, mint megtudtam, és teljesen egyedül volt, akár egy igazi nagyfiú. Követtem a szűk utcák során, leomlott kerítéseken keresztül, egészen egy régi templom udvaráig. Érdekes történeteket mesélt nekem rég halott emberekről, akiket ott temettek el. És tudja, hogy megy ez a gyerekeknél… Egy óra múlva már elválaszthatatlan jóbarátok lettünk.

Különös utasom ekkor kicsit elhallgatott, összehúzott szemmel fürkészte a partot, mintha régi emlékeit keresné az árnyak közt. Addigra lassan a fele utat megtettük, és a környék kezdte fölvenni a külvárosi hangulatot: ócska ruhák íveltek át szárítókötelükön a keresztutcákban, egy korcs kutya valami gyanús koncon rágódott egy kapualjban, a régi házakról mállott a vakolat.

– Elbűvölt az a fiú – révedt maga elé. – Bújócskáztunk a ledőlt kőkeresztek között, miközben teljesen besötétedett. Mikor elfáradtunk, leültünk egy fa alá, és Antonio átkarolt. Mástól nem szívesen vettem volna egy ilyen gesztust, de tőle jól esett; akkor legyintett meg az előszele annak, hogy… De ez nem tartozik ide.

– Értem én – bólintottam megnyugtatóan.

Valaki nem szívleli a „kézzel vasalókat”, ahogy mifelénk mondják. De én kétgyermekes családapa létemre is úgy gondolom, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Ha arra húz, hát arra húz.

– Ezt értékelem – nézett föl Bernardo. – Tudja, ő is különc volt, mint én. Neki mertem mesélni azokról a különös alakokról, akiket egészen kiskoromtól látok néha alkonyat után. A gyorsan suhanó éjfekete árnyékokról, no és a magas, sápadt urakról. Utóbbiaktól jobban féltem, mert azok nappal is előmerészkedtek, és mások is látták őket, épp csak azt nem vették észre, amit én… Hogy az arcuk milyen lárvaszerűen üres, és hogy semmit sem csinálnak igazán, csak úgy tesznek; közben pedig figyelnek, lesnek. Néha követtek is engem, legalábbis gyanúsan ott bukkantak fel, ahol én. Mindig úgy tettem, mintha nem venném észre őket. Biztosra vettem, ha elárulom magam valamiképp, akkor már nem csak leskelődni fognak. Mikor mindezt elmondtam Antoniónak, egy percig sem hitetlenkedett. „Azokkal tényleg jobb vigyázni, de van egy, aki igazán veszélyes, és a magunkfajtát különösen szereti.” – mondta nekem nagy komolyan.

– A kisfiúkat? – kérdeztem közbe.

– Nem. Akkor nem gondolkoztam el ezen, de most már tudom, hogy azokra gondolt, akik látnak néha dolgokat. Akikkel történnek dolgok… De én minden esetre boldog voltam, hogy találtam valakit, aki ugyanúgy látja őket. Néha ugyanis már magam is elhittem, hogy valami baj van velem. Erre ott volt ez a fiú, és azt mondta nekem, hogy vigyázzak, mert az otthon védelmet nyújt; a kisfiúknak pedig, akik elszöknek, gyakran nyomuk veszik.

„Ő viszi el őket. Néha a felnőtteket is, meg a normálisokat, de a különleges gyerekeket a leggyakrabban; vadászik rájuk!”

Komolyan is vettem a figyelmeztetést, de nem igazán féltem. Vele nem. Addigra már teljesen sötét volt, és én minden percben vártam, mikor köszön el azzal, hogy haza kell már mennie. De nem tette, velem maradt. Reménykedtem benne, hogy talán nem csak azért, mert megteheti, hanem miattam is. Otthagytuk a kihalt temetőkertet, ahol már az orrunkig se láttunk, és elindultunk a csatorna mentén. Ilyen későn már feltűnést kelthetett volna két hasonló korú gyerek, úgyhogy a kihaltabb, sötétebb részek felé vettük az irányt. Háborúsat játszottunk, amiben észrevétlen kellett behatolni az ellenséges területre, ahol az ablakok mögül bármikor ránk lőhetnek. Két bajtárs vállvetve, szemben az ellenséges világgal. Ahol lehetett, kapuk árnyékában és hidak alatt suhantunk át. De egyszer csak kézen fogott, és visszahúzott az egyik felüljáró alá, arra a kis száraz peremrészre, ahol egy felnőtt nem is fért volna el.

Azt hittem, ez is még a játék része, de ő komolyra vált arccal intett csendre. „Ő jár erre” – suttogta akkora rémülettel, hogy nekem is azonnal inamba szállt a bátorságom. Megértettem, hogy csakis a rejtélyes gyerekrabló szörnyetegre célozhat. Összekuporodva vártunk sokáig, Antonio pedig egyre sápadtabb lett; száját beharapva figyelt valahová. Nem kellett mondania, hogy nem a fülével, vagy a szemével érzékeli a gonosz jelenlétét. Tudtam, mint ahogy azt is tudtam, mielőtt kimondta volna: „Érted jön, Bernardo!”

– Gyerekrabló szörnyeteg? – vágtam a szavába hitetlenkedve, kicsit gunyorosan.

De mi tagadás, a történet ott, az egyre kihaltabb csatornaszakaszon megtette a hatását, és szégyenkezve, lopva ugyan, de körbesandítottam.

– Nem kell elhinnie – válaszolta kedvesen Bernardo. – De maga akarta hallani a történetem.

– Jól van, bár szerintem csak képzelődtek, túlságosan belemerültek a játékba. De azért folytassa, kérem! Most már szeretném tudni a végét.

– Súlyos lépések koppantak a felüljárón a fejünk felett. Összebújva vacogtunk, levegőt sem mertünk venni. A lépések elhallgattak a híd közepén, és Antonio szemének rémült csillanásából láttam, hogy a szörny észrevett minket. Tudja, hogy ott vagyunk.

„Fuss!” – súgta a fülembe Antonio, és kituszkolt a másik oldalon. Nem kérdeztem semmit, nem gondolkodtam, csak futottam. Meg kell értenie, hogy azt hittem, jön mögöttem…

Csak a csobbanásra fordultam meg, de még közben is rohantam. Antonio azonban nem volt mögöttem. Csak egy szuroknál is feketébb árnyat láttam a víz alatt suhanni, hatalmas volt… És valami fehér villanást, azt hiszem, egy kéz volt az. A barátom, az első, tiszta, gyermeki szerelmem, az egyetlen hozzám hasonló lény villámgyorsan elmerülő, fehér keze…

– Szent Márk segíts meg! – hűltem el, de Bernardo nem hallotta, a távolba figyelt, ahol lassan kibontakozott a sötétségből a Ponte del Paradiso árnyéksziluettje.

– Akkor csak száguldottam a kacskaringós sikátorokon át, minél messzebb a csatornától – folytatta. – Egyszerre zokogtam és szaladtam félig vakon a könnyektől, ösztönösen a legfényesebb részek felé tartva. Ez az ösztön, és a szerencse mentett meg. Vagy talán, ha nagyon vallásos, akkor hiheti azt, hogy Szent Mária, minden kisdedek védőszentje irányította lépteimet… A Santa Maria della Salute Bazilika lépcsőjén rogytam össze. Védve a gonosztól, szent helyen. Ott találtak rám valamikor hajnalban; hogy hogyan kerültem haza, az nem rémlik. Nem emlékszem szüleim reakciójára sem, egy pár nap kieshetett lázas elmémből. Nagyon beteg voltam sokáig. Még papot is hívtak hozzám, senki nem hitte, hogy megmaradok. De én tudtam. Értettem mindent. Megértettem, hogy Antonio tisztában volt vele, mikor kilökött a gyalogjáró alól, hogy vagy egyikünket, vagy mindkettőnket elkapja a szörnyeteg. Vannak olyan szörnyek ugyanis, melyek sosem maradnak préda nélkül. A báránynak vesznie kell, hogy áldozata életet adjon.

Bernardo elhallgatott kicsit, és én sem mertem megszólalni.

A történet letaglózott, alig voltam tudatában, hogy nem evezek, és mégis haladunk, siklunk a híd felé. Karcsú íve és a víz tükre mintha sötéten ásító szájat alkotott volna. A szavak testetlen szellemként lebegtek:

– Megváltottak. Egy ideig legalábbis. Szép életem volt, amennyire az élet szép lehet a magamfajtának. Mostanában azonban valami egyre vonzott a csatornához, amit velencei létemre is mindig igyekeztem kerülni, főleg éjszaka. Olyasmi érzés volt, ami egyszerre csábító és elborzasztó. Ugyanakkor nagyon megnyugtató; minden körforgás megnyugtató, nem gondolja? Megerősíti az ember hitét egy felsőbbrendű törvényszerűségben, egy magasabb rendű akaratban, vagy legalábbis egy mozgatórugóban, mely a világ működését irányítja. És még, ha rossz is… Akkor is jó, mert törvények nélkül a káoszba süllyednénk. Úgyhogy itt vagyok, mert tartozom egy élettel. Egy áldozattal, akkor is, ha rég nem vagyok bárány.

Meredten bámultam utasomra, aki láthatóan befejezte a mesét. Azt akartam mondani neki, hogy tudja ám, kivel szórakozzon éjnek idején! Esetleg nevetve egy kiadót ajánlani neki, ahol szeretettel fogadják az izgalmas rémmesék kiagyalóit. Azonban sápadt arcának látványa belém fojtotta a szót. Tekintete a partot járta, és egész testtartása arra utalt, valahová messzire figyel, vagy talán olyasvalamire, amit én nem hallok és nem látok.

Akkor dőlt meg a gondolám, mintha nekiütköztünk volna valaminek… Vagy mintha egy nehéz test lökte volna meg alulról. Nem borult fel, csak éppen annyira ingott meg, hogy elveszítettem az egyensúlyomat. Egy kéz kapott utánam, és visszabillentett a gondola belsejébe. Elterültem a nedves deszkán, és az ujjak lassan csúszni kezdtek a fogásomból.

Azt hiszem, kiáltottam. Megpróbáltam tartani, Isten a tanúm! De valami kitépte a kezemből.

*

Így történt, bár nem kell elhinnie. Nem, nem, tegye csak el a pénzt, barátom! A mese ingyen volt, a fuvarért meg majd később fizet. Majd az út végén. Hosszú ám az út a Giudeccán.

Ne aggódjon, a végén fizetni fog.