„Higgy!”
/bejegyzés
egy emlékkönyvben, 1980-as évek/
Idejét
sem tudtam, mióta tévelyegtem már a földek között. Lemaradtam a
buszról, és gyalog indultam haza. Hisz alig tíz kilométer,
gondoltam.
Késő
ősz volt: learatott tarlók vettek körül. Cementszürke égbolt
borult fölém, szinte éreztem a súlyát. A távolból vadludak
kiáltásait hallottam. Száraz kukoricatorzsák sértették véresre
a bokámat, de nem fájt. Lélegzetem ködösen gomolygott a szám
előtt, és fázott a kezem.
Időről
időre félve néztem körül. Az ismerős tájon ugyan nem volt
mitől tartanom, mégis – azok a végtelenbe nyúló földek, az
őszi csend, az a kietlen magány…
Megkönnyebbülten
nyugtáztam a távolban felbukkanó ház látványát. Igen, ide
igyekeztem, itt majd pihenek egyet, mielőtt hazaindulok.
Hamarosan
alatta álltam.
Félkész
épület volt, habarcsrétegek váltottak vörös téglasorokat.
Üresen ásított a nyílászárók helye, korlát nélkül, ridegen
hívtak bokatörő vállalkozásra a nyomasztó betonlépcsők és
teraszok.
Mászni
kezdtem felfelé. Aztán csak álltam az egyik, keletre néző terasz
hideg betonján, hajamat cibálta a szél, és vártam.
Először
csak a távolban láttam meg, kis idő múlva már mellettem állt a
teraszon a bátyám.
Bátyám,
a megszokott, csöndes-vagány félmosolyával. Bátyám, aki sose
csinált ügyet semmiből, aki egy nemtörődömnek látszó
vállrándítással tért napirendre bármi felett, ami nem volt
tényleg überfontos. Ő, aki saját kezűleg készített gitárokat
füstös kis műhelyünkben, húsz felé törekvő srácokat tanított
gitározni és eljátszotta velük a Novemberi Esőt, persze szakadó
esőben, csípős, könyörtelen novemberkor. Ő, aki nem volt rest
ellopni egy kricsmi vécéjéből az ülőke fedelét, mert úgy
látta, kizárólag az a puha, fehér műanyag lesz a tökéletes
védőlap a legújabb lantjára. Mások templomba mentek Húsvét
Hétfőn – mi a szobájában ülve, teli torokból énekeltük a
Felkelő Nap Házát.
Ő,
aki hónapokon át cigit vett nekem, amikor nem volt munkám és
pénzem; ő, akinek tönkrement a házassága és „kölyöknek”
szólította a fiát, de jobban szerette, mint bárminő (ál)szent
családapa; Bátyám, aki suta, de mérhetetlen férfiassággal élni
tanított. Ő, akitől – kincset érő, kézzel írt versei mellett
– egy katonazöld pólót örököltem, ezzel a felirattal:
M*A*S*H* 4077.
Ő,
aki csak egyetlen szót írt az emlékkönyvembe: „higgy”.
Bátyám
a kopott, palakék dzsekijében – amit hol ő vett föl, hol én,
attól függően, ki gyújtotta be az öreg kazánt aznap. Bátyám,
oldalán a jó öreg szimatszatyrával, útra készen.
Szavakkal
el nem mondható, micsoda megkönnyebbülést éreztem, amikor
hozzábújtam.
Hát
itt van! Hát nem halt meg!
Felnéztem
a nyugodt, szürke szemébe – hóember árnyéka, vadgerle
szárnycsapása, őszi köd nyugalma mosolygott rám.
– Hé,
Tesó – mormoltam mosolyogva a faforgács- és tengerszagú
gallérjába, és amikor válaszolt, éreztem a hangján: ő is
mosolyog.
– Helló,
Jana – mondta, mint mindig.
– Gondolhattam
volna, hogy erre jössz – kezdtem. – Tök jó, hogy nem kell
egyedül hazamennem!
Folytattam
volna lelkesen: milyen rossz volt egyedül járni a prérit, mert
lekéstem a rohadt buszt, és mekkora jó, hogy együtt mehetünk
haza – majd valamelyikünk begyújt, a másik meg megnyugtatja
Mamát: igen, persze, hogy bezártuk az ajtót, és a kávéfőző is
be van készítve reggelre –, hallgatjuk majd a tus sistergését,
miközben egyikünk zuhanyozik, aztán viszont; esetleg hallgatunk
még egy kis zenét pizsamában lefekvés előtt –, de már el is
tolt magától szelíden:
– Nekem
most másfelé van dolgom, Jana.
Elemeltem
a fejem a válláról, felnéztem rá.
– De
hát hová mégy?
Csak
a fejét ingatta, de továbbra is mosolygott.
– Nagyon
messzire. De figyelj… ahová megyek, ott szükség van rám, és
még rengeteg a szabad parkoló.
Néztem
őt, csak néztem a szemét ott, a félkész ház teraszán, a
pusztaság közepén, hideg őszi alkonytól ölelve, és megértettem
valamit.
Félkész
házak, félkész életek, parkolók, melyekben van hely később is.
Egyedül
kell hazamennem, de ez nem baj. Bátyám elmegy, mert dolga van
másutt, de ez sem baj: találkozunk majd. Csak annyi lesz az egész,
mint amikor munka után ő később ér haza, mint én.
Él,
ez a lényeg. Nem halt meg. Később találkozunk. Ahogy ismerem,
addig lop egy szabad parkolót nekem is.
Elléptem
tőle. Azt éreztem, hogy minden rendben, minden a legnagyobb rendben
van.
Egyedül
indultam haza a földeken át, de hiába néztem vissza a magányos
házra a pusztában, a szürkeségből kiordító mélyvörös őszi
alkonyban: nem volt a teraszán senki. Ennek ellenére nyugodtan
lépkedtem, félelem nélkül, szabad lélekkel. Békésen.
Nem
halt meg. Dolga van másutt. Később találkozunk. Ha ez nem
bizonyosság, akkor semmi sem az.
Lépteim
ritmusára valami régi dalt fütyültem sziszegve a fogaimon át.
Talán a Novemberi Esőt. Hazafelé tartottam.
A
katonazöld szimatszatyor ütemesen csapkodta a combomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése