„...Egy nap aztán azt mondta valaki: »Jobb cserepet érdemelne!«
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb
cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a
szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti
el tőlem senki.”* – A fiú – olyan tizenkét-tizenhárom éves
forma, lötyögős pólóban és kifakult melegítőnadrágban –
becsukta, és a kiságy mellett álló éjjeliszekrényre tette a
mesekönyvet.
– És utána? – Az ágyban, nyakig betakarózva, szöszke kislány
feküdt. Sötét cipőgombszeme huncutul csillogott a kislámpa
fényében. – Mi lett a teáskannával utána, Zoli?
– Az már egy másik mese, ennek itt a vége, fuss el véle, hugi!
A kislány gondterhelten ráncolta a homlokát.
– De…
– De nincs, Dóri, alvás van! – vetett véget tettetett
szigorúsággal a próbálkozásnak a fiú.
A kislány erre abbahagyta a fészkelődést, és takaróját egészen
a pisze orráig felhúzva morogta:
– Biztos arra járt egy álruhás hercegkisasszony, és megsajnálta
a teáskannát…
Zoli szája megrándult. Volt valami vicces abban, ahogy Dóri minden
tőle telhetőt megtett a mese folytatásáért – de legalábbis
azért, hogy az övé legyen az utolsó szó.
– Holnap is van nap! – próbálta békíteni, aztán, nem törődve
húga rosszalló arckifejezésével, puszit nyomott a homlokára. –
Választhatsz egy hosszabb mesét, hm?
– Talán választok, talán nem! – biggyesztette el durcásan az
ajkát a kislány. Tüntetőleg becsukta a szemét, és elfordította
a fejét.
Zoli elmosolyodott: sínen voltak. Felállt, nyögve kinyújtóztatta
tagjait, aztán intett a húgának, aki takarója rejtekéből
követte minden mozdulatát. A fiú felkattintotta az éjjeli
szekrényre állított kislámpát, és lekapcsolta a nagyobbat. Az
éjjeli fény barátságos, puha, türkizkék kört vont az egyre
laposabbakat pislogó kislány köré.
– Jó éjt! Angyalok őrizzék álmodat! – szólt vissza neki,
már az ajtóban állva.
– Itt van nekem Sulley, ő őrzi… – motyogta kásás hangon
Dóri.
Zoli furcsa szorítást érzett a mellkasában. Legszívesebben
odarohant volna a húgához, hogy megszorongassa, és elmondja neki,
mennyire szereti. Nem tette. Helyette mutatóujjával megfenyegette
az éjjeli szekrényen álló lámpát, amely Sulley-t formázta, a
kék alapon lila foltos, izmos szörnyet a rajzfilmből.
– Kurvára vigyázzál a tesómra! – suttogta, aztán halkan
betette maga mögött az ajtót, és elindult, hogy szembenézzen az
igazi szörnyekkel.
Az igazi szörnyekről a legjobb barátja, Tibi mesélt neki. Ő már…
„…Kovács Tibor, életének tizenharmadik évében, tragikus
körülmények között…”
Egy hónapja temették.
Tragikus körülmények között…
Zoli, miközben átvágott házuk sötét konyháján, keserűen
felnevetett. A felnőttek beszélgetését kihallgatva tudta meg,
hogy Tibi mindkét szemét kiszúrták, nyelvét kitépték, a fülébe
olvasztott viaszt öntöttek. Egy külvárosi, félreeső sikátorban
találtak rá. A kukák mellé dobták a holttestét. A szemét közé,
mintha ő maga is az lenne. A boncolás szerint még életben volt,
amikor megkínozták; a torkát csak később vágták át.
„Ki művel ilyet egy gyerekkel?!” – zokogott fel a temetést
követő toron Tibi apja.
Zoli tudta, de nem lépett elő, hogy elárulja nekik. Ha megteszi,
valószínűleg már aznap ugyanarra a sorsra jut, mint a barátja.
Még akkor is ezen gondolkodott, amikor egy vonalba ért a
nappalijukba vezető széles boltívvel. Dóri kivételével minden
családtagja odabent ült a nemrégiben vásárolt nagy képernyős
televízió előtt. Apja a kedvenc foteljában terpeszkedett,
jobbjában egy szelet pizzával, amiről szemmel láthatóan
elfeledkezett. Szája környéke zsírosan fénylett, szakállát és
pólója elejét morzsák borították. Tátott szájában félig
megrágott falattal bámulta a villódzó képernyőt. Az anyja,
lábát kényelmesen felpolcolva egy zsámolyra, közvetlenül
mellette ült öblös, magas támlájú karosszékében. Állólámpa
tompított fénye vetült az ölében tartogatott kötésre, tétlenül
pihenő kezére. Teljesen mozdulatlan volt, csak a szeme ugrált
ide-oda, ahogy a gyorsan pergő képkockákat követte. Zoli nővére,
Timi, a kanapé sarkában kucorgott. Ujjai az okostelefonja
kijelzőjén babráltak még akkor is, mikor figyelme egy-egy hang-
vagy színkavalkád nyomán rövid időre a tévére irányult.
– Nem jössz be, apafej? A Fald fel Amerikát! megy... –
szólította meg Timi váratlanul az öccsét.
Zoli összerezzent, de nem válaszolt. Nem lett volna értelme. Bár
Timi ajka mozgott, ő beszélt, a szavakat a lény adta a szájába.
Az, amelyik karmos mancsával a lány mobiltelefonjába kapaszkodva
himbálódzott ide-oda.
Az arasznyi teremtmény formára emberre emlékeztetett, de sötét
volt, mint az árnyék vagy egy tintafolt, vonások és külső
jegyek nélkül, csak a két szeme világított sápadt, betegesen
sárga fénnyel az arcában. Két, tölcsérszerű képződmény
türemkedett ki a pofájából, amelyek újra meg újra összehúzódtak
és elernyedtek. Mozgásuk ritmusára hullámzó, vékony szál nyúlt
ki mindkettőből, és kapcsolódott horgokkal borított végével a
telefonját nyomkodó Timi szemgolyóihoz. A bal oldali színektől
vibrált, a másik élettelenül szürke volt.
A lény táplálkozott.
Akárcsak a másik kettő, méretre termetesebb, melyek a tévé
mögött rejtőztek.
Zoli hallotta ütemes szürcsölésüket, és látta a levegőben
úszó szálakat, amelyek a szörnyeket kötötték össze a
szüleivel, akik mit sem sejtve bámulták a tévét. Amikor az apja
felnevetett, a bal szemgolyójára tapadó színes szál
többszörösére duzzadt, a hozzá kapcsolódó lény pedig fejét
hátravetve, kéjes rángatódzásba kezdett.
Zoli keze ökölbe szorult. Az jár a fejében, amit Tibi mondott
neki.
„Mindenütt ott vannak, haver, tablet, mobil, laptop... Asszem...
asszem, nem lenne szabad beszélnem róluk, de ti vettétek ezt az új
tévét, baszki! Szerintem kimossák az agyunkat! Az egyik csatornán
magukba szippantják az érzéseinket. A másikon visszapumpálják
belénk azt a szürke vackot. Ha eleget kapsz, nyálcsorgató zombi
leszel, aki folyton a telóját vagy a tévét bújja…”
Amíg aznap este farkasszemet nem nézett a tévé mögött álldogáló
lényekkel, Zoli azt hitte, Tibi csak szívatja. Utána, bár egész
testében reszketett, felnyalábolta a kanapén békésen szuszogó
Dórit, és a szobájába vitte. Közben igyekezett kikerülni a
levegőben úszkáló szálakat, amelyeken keresztül a szörnyek
magukba szívták családtagjai identitását. Nem tehetett értük
semmit. Ezt a szörnyek világosan a tudtára adták.
Többek között azzal, hogy Tibi másnapra halott volt.
Persze Zoli azóta is azon rágódott, hogyan menthetné meg a
szüleit és a nővérét. Dórival nem volt nehéz dolga: a kislány
imádta, ha mesét olvasott neki, és ezért cserébe szívesen
lemondott a tévézésről. De a többiek... Most is, ahogy ott állt
az ajtóban, ezen töprengett.
Esetleg ha azt mondanám nekik, hogy...
Az egész nagyon gyorsan történt.
A levegőben hullámzó szálak felfénylettek, majd egy szemvillanás
alatt semmivé foszlottak. Zoli apja üveges tekintettel, robot
módjára beleharapott a pizzájába, megrágta a falatot, majd
nyelt. Az anyja tétován a távirányítóért nyúlt, és sebesen
váltogatni kezdte a csatornákat. A képek összefolytak, a hangok
őrült kakofóniában egyesültek. Nyál csordult Timi szája
sarkából, és csöppent a kezében tartott mobilra. A lány
szemügyre vette, majd bamba vigyorral az arcán szétmázolta a
kijelzőn.
A lények halk, kérdő zizegéssel fordultak az ajtóban álldogáló
Zoli felé. Hatalmasra kerekedett szemük sápadtan derengett a
félhomályban.
Zoli ijedten a szája elé kapta a kezét, és megrázta a fejét.
Nem! Nem beszélek! Megígérem!
Az egyik szörny, a legnagyobb, előlépett a rejtekéből, a tévé
mögül. Megtehette. Zolin kívül senki nem láthatta őt.
Aránytalanul hosszú és rendkívül vékony ujjával rábökött a
fiúra, majd saját magára.
Figyelj rám!
A szemére tapasztotta a kezét.
Nem láttál semmit!
Befogta a fülét.
Nem hallottál semmit!
Aztán a szájára szorította mindkét kezét.
Nem beszélsz rólunk senkinek!
Végül a levegőbe bökött a mutatóujjával – Most figyelj
igazán! –, majd lassú, komótos mozdulattal elhúzta önnön
nyaka előtt.
Mert ha megteszed...
*Idézet Hans Christian Andersen A teáskanna című meséjéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése