2016. május 7., szombat

Dana: Az igazi szörnyek

 „...Egy nap aztán azt mondta valaki: »Jobb cserepet érdemelne!«
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.”* – A fiú – olyan tizenkét-tizenhárom éves forma, lötyögős pólóban és kifakult melegítőnadrágban – becsukta, és a kiságy mellett álló éjjeliszekrényre tette a mesekönyvet.
– És utána? – Az ágyban, nyakig betakarózva, szöszke kislány feküdt. Sötét cipőgombszeme huncutul csillogott a kislámpa fényében. – Mi lett a teáskannával utána, Zoli?
– Az már egy másik mese, ennek itt a vége, fuss el véle, hugi!
A kislány gondterhelten ráncolta a homlokát.
– De…
– De nincs, Dóri, alvás van! – vetett véget tettetett szigorúsággal a próbálkozásnak a fiú.
A kislány erre abbahagyta a fészkelődést, és takaróját egészen a pisze orráig felhúzva morogta:
– Biztos arra járt egy álruhás hercegkisasszony, és megsajnálta a teáskannát…
Zoli szája megrándult. Volt valami vicces abban, ahogy Dóri minden tőle telhetőt megtett a mese folytatásáért – de legalábbis azért, hogy az övé legyen az utolsó szó.
– Holnap is van nap! – próbálta békíteni, aztán, nem törődve húga rosszalló arckifejezésével, puszit nyomott a homlokára. – Választhatsz egy hosszabb mesét, hm?
– Talán választok, talán nem! – biggyesztette el durcásan az ajkát a kislány. Tüntetőleg becsukta a szemét, és elfordította a fejét.
Zoli elmosolyodott: sínen voltak. Felállt, nyögve kinyújtóztatta tagjait, aztán intett a húgának, aki takarója rejtekéből követte minden mozdulatát. A fiú felkattintotta az éjjeli szekrényre állított kislámpát, és lekapcsolta a nagyobbat. Az éjjeli fény barátságos, puha, türkizkék kört vont az egyre laposabbakat pislogó kislány köré.
– Jó éjt! Angyalok őrizzék álmodat! – szólt vissza neki, már az ajtóban állva.
– Itt van nekem Sulley, ő őrzi… – motyogta kásás hangon Dóri.
Zoli furcsa szorítást érzett a mellkasában. Legszívesebben odarohant volna a húgához, hogy megszorongassa, és elmondja neki, mennyire szereti. Nem tette. Helyette mutatóujjával megfenyegette az éjjeli szekrényen álló lámpát, amely Sulley-t formázta, a kék alapon lila foltos, izmos szörnyet a rajzfilmből.
– Kurvára vigyázzál a tesómra! – suttogta, aztán halkan betette maga mögött az ajtót, és elindult, hogy szembenézzen az igazi szörnyekkel.

Az igazi szörnyekről a legjobb barátja, Tibi mesélt neki. Ő már…
„…Kovács Tibor, életének tizenharmadik évében, tragikus körülmények között…”
Egy hónapja temették.
Tragikus körülmények között…
Zoli, miközben átvágott házuk sötét konyháján, keserűen felnevetett. A felnőttek beszélgetését kihallgatva tudta meg, hogy Tibi mindkét szemét kiszúrták, nyelvét kitépték, a fülébe olvasztott viaszt öntöttek. Egy külvárosi, félreeső sikátorban találtak rá. A kukák mellé dobták a holttestét. A szemét közé, mintha ő maga is az lenne. A boncolás szerint még életben volt, amikor megkínozták; a torkát csak később vágták át.
„Ki művel ilyet egy gyerekkel?!” – zokogott fel a temetést követő toron Tibi apja.
Zoli tudta, de nem lépett elő, hogy elárulja nekik. Ha megteszi, valószínűleg már aznap ugyanarra a sorsra jut, mint a barátja.

Még akkor is ezen gondolkodott, amikor egy vonalba ért a nappalijukba vezető széles boltívvel. Dóri kivételével minden családtagja odabent ült a nemrégiben vásárolt nagy képernyős televízió előtt. Apja a kedvenc foteljában terpeszkedett, jobbjában egy szelet pizzával, amiről szemmel láthatóan elfeledkezett. Szája környéke zsírosan fénylett, szakállát és pólója elejét morzsák borították. Tátott szájában félig megrágott falattal bámulta a villódzó képernyőt. Az anyja, lábát kényelmesen felpolcolva egy zsámolyra, közvetlenül mellette ült öblös, magas támlájú karosszékében. Állólámpa tompított fénye vetült az ölében tartogatott kötésre, tétlenül pihenő kezére. Teljesen mozdulatlan volt, csak a szeme ugrált ide-oda, ahogy a gyorsan pergő képkockákat követte. Zoli nővére, Timi, a kanapé sarkában kucorgott. Ujjai az okostelefonja kijelzőjén babráltak még akkor is, mikor figyelme egy-egy hang- vagy színkavalkád nyomán rövid időre a tévére irányult.
– Nem jössz be, apafej? A Fald fel Amerikát! megy... – szólította meg Timi váratlanul az öccsét.
Zoli összerezzent, de nem válaszolt. Nem lett volna értelme. Bár Timi ajka mozgott, ő beszélt, a szavakat a lény adta a szájába. Az, amelyik karmos mancsával a lány mobiltelefonjába kapaszkodva himbálódzott ide-oda.
Az arasznyi teremtmény formára emberre emlékeztetett, de sötét volt, mint az árnyék vagy egy tintafolt, vonások és külső jegyek nélkül, csak a két szeme világított sápadt, betegesen sárga fénnyel az arcában. Két, tölcsérszerű képződmény türemkedett ki a pofájából, amelyek újra meg újra összehúzódtak és elernyedtek. Mozgásuk ritmusára hullámzó, vékony szál nyúlt ki mindkettőből, és kapcsolódott horgokkal borított végével a telefonját nyomkodó Timi szemgolyóihoz. A bal oldali színektől vibrált, a másik élettelenül szürke volt.
A lény táplálkozott.
Akárcsak a másik kettő, méretre termetesebb, melyek a tévé mögött rejtőztek.
Zoli hallotta ütemes szürcsölésüket, és látta a levegőben úszó szálakat, amelyek a szörnyeket kötötték össze a szüleivel, akik mit sem sejtve bámulták a tévét. Amikor az apja felnevetett, a bal szemgolyójára tapadó színes szál többszörösére duzzadt, a hozzá kapcsolódó lény pedig fejét hátravetve, kéjes rángatódzásba kezdett.
Zoli keze ökölbe szorult. Az jár a fejében, amit Tibi mondott neki.
„Mindenütt ott vannak, haver, tablet, mobil, laptop... Asszem... asszem, nem lenne szabad beszélnem róluk, de ti vettétek ezt az új tévét, baszki! Szerintem kimossák az agyunkat! Az egyik csatornán magukba szippantják az érzéseinket. A másikon visszapumpálják belénk azt a szürke vackot. Ha eleget kapsz, nyálcsorgató zombi leszel, aki folyton a telóját vagy a tévét bújja…”
Amíg aznap este farkasszemet nem nézett a tévé mögött álldogáló lényekkel, Zoli azt hitte, Tibi csak szívatja. Utána, bár egész testében reszketett, felnyalábolta a kanapén békésen szuszogó Dórit, és a szobájába vitte. Közben igyekezett kikerülni a levegőben úszkáló szálakat, amelyeken keresztül a szörnyek magukba szívták családtagjai identitását. Nem tehetett értük semmit. Ezt a szörnyek világosan a tudtára adták.
Többek között azzal, hogy Tibi másnapra halott volt.

Persze Zoli azóta is azon rágódott, hogyan menthetné meg a szüleit és a nővérét. Dórival nem volt nehéz dolga: a kislány imádta, ha mesét olvasott neki, és ezért cserébe szívesen lemondott a tévézésről. De a többiek... Most is, ahogy ott állt az ajtóban, ezen töprengett.
Esetleg ha azt mondanám nekik, hogy...
Az egész nagyon gyorsan történt.
A levegőben hullámzó szálak felfénylettek, majd egy szemvillanás alatt semmivé foszlottak. Zoli apja üveges tekintettel, robot módjára beleharapott a pizzájába, megrágta a falatot, majd nyelt. Az anyja tétován a távirányítóért nyúlt, és sebesen váltogatni kezdte a csatornákat. A képek összefolytak, a hangok őrült kakofóniában egyesültek. Nyál csordult Timi szája sarkából, és csöppent a kezében tartott mobilra. A lány szemügyre vette, majd bamba vigyorral az arcán szétmázolta a kijelzőn.
A lények halk, kérdő zizegéssel fordultak az ajtóban álldogáló Zoli felé. Hatalmasra kerekedett szemük sápadtan derengett a félhomályban.
Zoli ijedten a szája elé kapta a kezét, és megrázta a fejét.
Nem! Nem beszélek! Megígérem!
Az egyik szörny, a legnagyobb, előlépett a rejtekéből, a tévé mögül. Megtehette. Zolin kívül senki nem láthatta őt.
Aránytalanul hosszú és rendkívül vékony ujjával rábökött a fiúra, majd saját magára.
Figyelj rám!
A szemére tapasztotta a kezét.
Nem láttál semmit!
Befogta a fülét.
Nem hallottál semmit!
Aztán a szájára szorította mindkét kezét.
Nem beszélsz rólunk senkinek!
Végül a levegőbe bökött a mutatóujjával – Most figyelj igazán! –, majd lassú, komótos mozdulattal elhúzta önnön nyaka előtt.
Mert ha megteszed...


*Idézet Hans Christian Andersen A teáskanna című meséjéből.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése