Jimbo
némán ült a sarokban, és igyekezett minél kevésbé összevérezni
a padlót, nehogy felbosszantsa a két férfit. Nem akart ő rosszat.
Csak kijött, sétálni. A nővérek mindig bezárták estére a
többi gyerekkel, pedig ő szerette a csillagokat. Jól esett érezni
az esti szelet az arcán. Néha körbe-körbe forgott a fák alatt,
és azt képzelte, hogy énekel. A Hold mindig mosolygott rá – ő
volt a leghálásabb közönsége.
A
fészerbe is csak azért nyitott be, mert látta, hogy nyitva van az
ajtó. A doktor bácsik megtanították neki, hogy csukott ajtókhoz
engedély nélkül ne nyúljon. A kíváncsiság persze mindig
hajtotta, de csak leskelődött, sose ment be. Néha az ablakon át
be tudott kukucskálni olyan helyekre is, ahol zárva volt az ajtó,
és nézte a nővérek beszélgetéseit. Időnként csúnya dolgokat
mondtak. Róla is és a többiekről is.
Nem
kedvelte a nővéreket.
A
fészerbe csak azért nyitott be, mert látta, hogy nyitva az ajtó,
de nem akarta megzavarni a bent lévőket. Mindkét férfit ismerte,
ők is ott dolgoztak a kórházban. Dobozokat és üvegeket pakoltak
egy ládába. Mosolyogtak, jókedvűnek tűntek. Jimbo odament hát
hozzájuk. Szerette a doktorokat, ők rendesek voltak, nem úgy, mint
a nővérek.
Egy
ideig pityergett a pofon miatt, de úgy gondolta, hogy biztos valami
rosszat csinált, így most némán ült a sarokban. Az orrából a
vércseppek vörös foltokat hagytak a padlón. Szétnézett. Egy
rongyot akart keresni, hogy letörölje, de végül nem mert
megmozdulni.
A
férfiakra meredt. Látta, hogy dühösek. Sokat mozogtak, csapkodtak
a kezükkel. Jimbo tudta, hogy amikor így viselkednek, általában
büntetést szoktak a gyerekek kapni.
A
magas férfi, aki szemben állt vele, végigsimított kopasz fején.
Szája összeszorult, és valahányszor találkozott a tekintete
Jimbóéval, félrekapta a pillantását. A barna hajú férfi háttal
állt a fiúnak, s csak néha fordult hátra. Ijesztő szeme volt.
Jimbo jobban örült volna, ha egyáltalán nem néz rá.
A
magasabb keze megmozdult, magára vonva Jimbo figyelmét, így
beszédének már csak a végét tudta leolvasni a férfi szájáról.
–
…kezdjünk a kölyökkel?
Ezután
szünet következett, a barna hajú felemelte a karját, majd
leejtette. Vajon róla beszélnek Koncentrálni kezdett a magas
szájára.
–
És ha visszavinnénk? Sose találna vissza.
Jimbo
egy kicsit megörült, hogy elkísérik a kórházba. Egyedül is
szívesen sétált, de társaságban mindig jobb. A gondolat
felvidította.
–
És ha valahogy… – itt a férfi egy kis szünetet tartott, a
szeme a plafonra meredt – meggyőznénk?
A
fiú nem értette, hogy miről akarnák meggyőzni. A háttal álló
férfi keze ökölbe szorult, majd ránézett Jimbóra. Az arca az
összeszaladó ráncok miatt olyan volt, mint egy farsangi maszk,
Jimbo mégsem érezte vidámnak. Mondhatott valamit, mert a magas ezt
kérdezte:
–
Az nem túl drasztikus? – „Drasztikus”. Ezt a szót mondta,
ebben Jimbo biztos volt, bár a jelentését nem értette. – Kell
lennie más megoldásnak.
A
barna hajú idegesen a fiú felé biccentett, ahogy mondott valamit.
–
De az intézetből keresni fogják, nem?
Jimbo
fejében már összekavarodtak a kérdések és gondolatok. Tekintete
hol a magasra, hol a másikra villant.
–
Nekem nincs nagy kedvem hozzá. Te akarod csinálni?
A
barna hajú vállat vont, és a fiú irányába intett. A magas arca
elkomorodott. A szekrényhez lépett, és matatni kezdett. Egy ásót
vett elő, majd Jimbo felé indult. Mosolygott rá, de csak a szája,
a szeme nem.
A
fiú látta, hogy akar tőle valamit. Most viszik majd játszani?
Amikor
odaért, a magas férfi az ásón támaszkodva leguggolt. Szélesen
gesztikulálva, a száját nagyra tátva a fiú elé tolta az arcát:
– Gyere Jimbo! Ásunk
egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése