–
Kezdjük a kezdeteknél! Mikor döntötted el, hogy író leszel?
–
Azt hiszem, nem az volt a nagy döntés, hogy író leszek, mert azt
természetesnek tekintettem már kamaszkoromban is. Bentlakásos
gimibe jártam, elsőtől kezdve azzal szórakoztattam
szobatársaimat, hogy napról-napra írtam a regényemet
fejezetenként, amiket aztán megkaptak esti mese gyanánt
(villanyoltást követően). Már akkor is komolyan gondoltam az
írást, de természetesen gondoskodtam arról, hogy azokkal az
„remekművekkel” senki ne zsarolhasson meg a jövőben. XD A
váltás akkor történt, amikor rájöttem, hogy nem csupán pár
embernek szeretném megmutatni az írásaimat. Az egyetem vége felé
fogalmazódott meg bennem ez az igény.
–
Hosszú út vezetett az első megjelent írásodig?
–
Hogy hosszú volt-e az út? Gauraként csodásan rövid volt. Egy
kiadó, akinek szerintem abszolút a profiljába vágott volna ez a
fajta vámpírirodalom, visszadobta az első regényemet, de ez igen
gyorsan megtörtént, nem kellett sokáig várnom az elutasításra.
Utána beküldtem a második rész elejét a Fantasztikus Kéziratok
Éjszakájára, ahonnan a zsűri támogatásának köszönhetően
egyenes út vezetett a Delta Vision kiadóhoz – ezért mind a mai
napig nagyon hálás vagyok. A szakmában egyedülálló sebességgel
szavazott bizalmat a sorozatnak a kiadóvezető, Terenyei Róbert.
Meg
tudtam becsülni ezt a könnyű utat, mert a polgári nevem alatt más
művekkel házalva többször pozitív lektori vélemények ellenére
is nehezebben jutottam el a kiadásig és a sikerig – illetve van
olyan kötettervem, amivel el sem jutottam odáig. Szomorú, de a mai
világban sajnos magától értetődő jelenség, hogy sokszor nem a
szövegminőséggel összefüggő tényezők döntenek egy-egy mű
kiadásában vagy elutasításában.
–
Miért fantasy, és miért éppen vámpírok?
–
Amikor kitaláltam a magyaros-vámpíros vonalat, több motivációm
is volt. Az egyik egy akut Buffysorozat-hiány, egy másik az
akkoriban megjelenő Anita Blake-sorozat, a harmadik pedig a
magyarságtudatom. Ami így önmagában eléggé
összeegyeztethetetlennek tűnő kombinációnak tűnhet, de mindjárt
megmagyarázom.
A
Buffy vámpíros sorozat a pozitív motiváció volt. Abban a
sorozatban láttam, hogy mennyire igényesen is lehet a vámpírtémához
nyúlni, és hogy a fantasy, különösen az urban fantasy igazán jó
eszköz arra, hogy a saját világunkról beszéljünk egy erősen
metaforikus, mégis könnyedén emészthető módon. Amikor véget
ért a sorozat (majd a spinoffja is), határtalan űrt éreztem.
Nagyon szerettem valami hasonló sorozatban megmerítkezni könyves
vagy filmes médiumon keresztül, de nem találtam meg az igazit.
Ekkor lépett be a képbe az Anita Blake-sorozat, amiben rengeteg
potenciál volt ugyan, de hatalmas csalódásként ért, hogy felnőtt
Buffy-ként hirdették, és a regényeknek köze sem volt ahhoz a
Buffy-élményhez, ami után én akkor sóvárogtam. Ráadásul a
sorozat pár kötet után gyakorlatilag átváltott öncélú és
önismétlő pornóba, úgyhogy a csalódottságomhoz még egy jó
adag düh is párosult. Egyik kifakadásom után aztán a férjem a
rá jellemző módon odavetette, hogy „hát írj jobbat!”.
Így
lett fantasy, így lett vámpíros. És magyar lett, nagyon, mert
addigra már tudtam, hogy ha valaha nekidurálom magamat, akkor
megmutatom, hogy a magyar vámpírok is tudnak annyit, mint az
angolszászok, sőt. Nagyon büszke vagyok arra a gazdag magyar
kultúrára, ami ismeretlen a
nagyvilág, sőt sokszor a magyar olvasók előtt is. Azt
gondolom, az újramitologizálás fénykorában élünk, és úgy
éreztem, igazán különlegeset a saját kultúránkhoz kapcsolódó
mítoszainkkal, legendáinkkal, mágikus teremtményeinkkel tudnék
alkotni.
Az
már csak hab a tortán, hogy a vámpírkarakterek (akik amúgy nem
csillognak), lehetőséget adnak arra, hogy különféle korokba is
betekintsünk – hiszen egy igazán koros vámpír bámulatosan
sokféle régmúltról tud anekdotázni például. Így egyszerre
tudok szórakoztatni és talán picit elgondolkodtatni is. Az olvasók
visszajelzései alapján sikerült megvalósítanom ezt a
célkitűzést.
–
Magyar nyakba magyar szemfog! Ez a mondat kinek a lelkén szárad?
:)
–
Ez saját költés, de be kell vallanom, hogy valójában az átirata
egy hasonló nyelvtani struktúrát mutató szlogennek, amit egyszer
egy barátom pólóján olvastam. Az eredeti verzió, azt hiszem, nem
közölhető le egy ilyen interjúban, mert nem kicsit obszcén.
(Szerepel benne egy magyar hátsó, valamint egy szintén magyar
nemzetiségű igavonó állat nevén nem nevezhető szerve.) Onnan
már csak egy ugrás volt a saját szlogen, de senki ne kérdezze,
hogy milyen asszociációs utat járt ez be a fejemben! :D
–
Most jelent meg az Attila koporsója, ami már az ötödik
regényed a Borbíró Borbála-sorozatban. Ha egy vámpír
(regényfolyam) beindul, nincs megállás? :)
–
De, van megállás, vagy legalábbis leállás. Nagyon szeretem a
sorozatot írni, és jönnek majd a folytatások, de most az ötödik
kötet után szeretnék majd egy olyan regénnyel az olvasók elé
állni, amely a Boriverzumtól független világban játszódik, és
ahol az embereken kívül nem a vámpírokra, hanem a tündékre
fókuszálnék. A sorozatot addig szeretném írni, amíg érzem
magamban és az olvasókban a lelkesedést, és azt, hogy tudom
tartani (vagy ideális esetben emelni) a színvonalat. Ha azt érzem,
hogy újba kell kezdeni, lezárom, de egyelőre nagyon sokfelé lehet
még bolyongani abban a világban. Viszont egyre gyakrabban érzem
azt, hogy mást is szeretnék írni, így megpróbálok majd mindkét
fronton teljesíteni az elkövetkezendő években.
–
Bubo cuprum penis... Ööö, nehogymá' az ősi magyar kultúrából
nyúltad... :)
–
Márpedig a rézf@szú bagoly igen szerves (khm...) része a magyar
hiedelemvilágnak. Mondom, az írásaimba nagyon erősen beleépítem
a magyar népi legendáriumot és hagyományokat. Néha a
legviccesebb, tényleg írói agymenésnek tűnő elemek mögött is
komoly kutatás áll. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy én
magam ezzel a fantázialénnyel említés szintjén csak felnőtt
koromban találkoztam, egy barátom anyukája utalt rá. Nos, ő
igazi úrinő volt, így először nagyot néztem, aztán nagyon
röhögtem, majd amikor megtudtam, hogy az ország egyes pontjain
valóban nem a mumussal, hanem e különleges bagollyal riogatják a
gyerekeket, elkezdett érdekelni a lény. Amikor belekezdtem a
sorozatba, tudtam, hogy valahol helye lesz, csak fészket kell raknom
neki.
–
A közelmúltban melyik elolvasott könyv nyerte el a tetszésedet,
és miért az?
–
Az idei év legmarkánsabb olvasói élményét Dragomán György
Máglya című művének köszönhetem. A mágikusan erős narrációs
hang a mágikus realista írásmóddal párosítva igen nagyon szólt.
Ha a közelibb múltban keresgélek, azt látom, az elmúlt hetekben
annyira erőltetett menetben éltem, hogy kifejezetten a szórakoztató
irodalomban kerestem néha menedéket. Jonas Jonasson Az
analfabéta, aki tudott számolni című regénye stílusban és
cselekményben egészen bizarr svéd verzióját hozza a Rejtő-féle
irodalomnak, aminek igazi erőssége az abszurd humor és a
társadalomkritika egyéni ötvözete. Mivel a magam módján én is
igyekszem a humor, az abszurdum és a rendszerkritika eszközeivel
gazdagítani a Boriverzumot, ez nagyon betalált.
A
magyar kínálatból J. Goldenlane Napnak fénye című regénye
hozott felhőtlen szórakozást. Be kell vallanom, Goldenlane-t
szakmai kötelességtudatból kezdtem el olvasni, hiszen nemrég vált
a Delta Vision kiadó szerzőjévé, és a közös kötetbemutatóra
szerettem volna elolvasni a legfrissebb regényét. Három perc
olvasás után már nem a kötelességtudat, hanem az őszinte
lelkesedés vitt tovább: a kötet magabiztosan kiemelkedik a
manapság oly divatos, de sokszor igen bárgyú YA-irodalom
felhozatalából, így a lányom kezébe is örömmel nyomhatom. Ez
nagy szó!
–
A közelmúltban melyik írásoddal vagy a legelégedettebb, és
miért éppen azzal?
–
Az elmúlt hónapokra visszatekintve egy (terjedelmesebb) írásom
készült el, hiszen ez az év íróilag az Attila koporsója
jegyében zajlott. Elmondhatom, hogy elégedett vagyok vele, mert
megvalósítottam azt, amit szerettem volna. Régóta terveztem egy
nem szokványos karácsonyi regényt. Azt hiszem, már a cím is
jelzi, hogy rendhagyó karácsonyról van szó, nem jászol, hanem
koporsó a központi motívum. Ugyanakkor nincs karácsony születés
nélkül, négy köteten át vezettem fel egy terhességet, hogy
végre legyen belőle gyerek! Ezen felül sikerült összehozni
Attilát a hun Attila legendájával, amit szintén első pillanattól
kezdve terveztem. Régóta kacérkodtam azzal a gondolattal is, hogy
rám eddig kevéssé jellemző írói eszközökkel is éljek. A
regényben az egyik központi motívum egy vers, és mivel én a
rímfaragásban nem jeleskedem, Szlukovényi Katalin költőnek
köszönhetően gazdagodott a Boriverzum egy csodálatos
költeménnyel. Azt is megoldottam, hogy bár az egyik legkedveltebb
karaktert kivontam ebben a kötetben a forgalomból, remélhetően
sikerült a karaktere köré épülő emlékezetes jelenetet írni
úgy, hogy valamiképpen akkor is halljuk a hangját, amikor ő nincs
jelen személyesen. Erre a megoldásra különösen büszke vagyok,
ráadásul kaptam hozzá vizuális támogatást is a tördelőnk,
Giczi Gyula lelkesedésének köszönhetően.
–
Mik a közeljövőbeli terveid?
–
Mint mondtam, szeretnék kimozdulni egy kicsit a komfortzónámból.
Az említett tündéres regényen kívül számos olyan ötletem van,
ami nem tartozik a Boriverzumhoz, de szeretnék megírni; ám mivel
Borit sem szeretném elhanyagolni, az írói tervem tulajdonképpen a
világok közötti egyensúlyozás lenne. Nagyon örülnék, ha
megtanulnék gyorsabban írni, de ezt hiába tervezem – inkább
csak remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése