Ndy: Amikor a köd leszáll

Némelyek azt mondják, a nagyvárosokban soha nincs igazi köd. Aki már járt Budapesten, tudja, hogy ez mekkora baromság. Ilyesmit csak az állíthat, aki még soha nem fordult meg egyetlen bérházakkal és üzletközpontokkal teleszórt metropoliszban sem.

Ősz eleje volt, váratlanul korán jött a hideg. Foga nőtt az alkonynak, és úgy gomolygott a pára, mintha önálló tudattal rendelkezne: a Duna felett lebegett, birtokba vette a körutakat, ellepte az aprócska tereket, befurakodott a lepukkant téglaépületekkel határolt szűk sikátorokba.

Még nem fagyott, de hűvös eső hizlalta az utcák eldugult lefolyóinál összegyűlt kövér pocsolyákat, jeges széllökések rángatták a szürke betonra szórt papírszemetet és eldobált műanyagpalackokat. A sűrű, tejszerű ködöt azonban nem oszlatták el.

Mintha a tél ízelítőt akart volna adni; akár egy ragadozó, egy zord napokkal jóllakott nagyvad, aki még csak karmait próbálgatja jövőbeli áldozatain. A járókelők, akiket az utcákon ért ez a barátságtalan, nyirkos este, lehajtott fejjel, dideregve siettek a dolguk után.

Engem is csupán a kényszer vitt ki az utcákra. Nem hangolt jókedvre a tény, hogy egy vizeletszagú kapualj takarásából bámulok kifelé a higanylámpákkal megvilágított főutcára, ahelyett, hogy otthon üldögélnék egy csésze tea mellett. A kabátom átázott, ujjvégeim érzéketlenné fagytak. Mégis céltalanul ténferegtem egész nap a belvárosban: nem akartam Ani előtt hazaérni.

Koradélután munkainterjúra indultam a Király utcába, de a Blaha Lujza-térnél, a négyes villamos megállójában megcsörrent a telefonom. Egy hűvös női hang közölte velem, hogy felesleges „befáradnom” a céghez, mert – bár „lenyűgözőnek találták az önéletrajzom” – „sajnos mást választottak ki az adott pozíció betöltésére.” Mindeközben zsebemet mázsás súlyként húzta az az aprócska papír, amelyben a bankom tudtomra adta, hogy lejárt a kilencven nap türelmi idő, és árverés alá bocsájtják a József utcában lévő apró kis garzonomat.

Ani persze nem tudott az egészről, és én éreztem, hogy túl sokáig halogattam már az ezzel kapcsolatos beszélgetést. Csak súlyosbított a helyzeten, amikor menyasszonyom közel egy hete, sugárzó arccal felmutatta azt a bizonyos terhességi tesztet. A fehér műanyagpálcikán három diszkrét csíkocska egyértelműen jelezte, hogy a Kovács-családba végre örökös érkezik.

– Fiad lesz! – közölte aznap este Ani sugárzó arckifejezéssel, és én próbáltam együtt örülni vele, holott akkor már kézbesítették a bank által küldött levelet.

– Vagy lányom – simogattam meg a haját, hogy ne rontsam el az örömét. Egyetlen szót sem szóltam az egzisztenciánkat fenyegető veszélyről. Pedig szólnom kellett volna… biztosan megérti a helyzetet.

Így keveredtem végül a Könyves Kálmán Körút és az Elnök utca sarkára, ahol egy árnyékos lépcsőházba húzódva lestem a járókelőket, húztam az időt, és megpróbáltam kitalálni, mihez kezdjek az életemmel.

A szemközti bérházak tövében álló üzletsor kirakatai vibrálni látszottak a levegőben lebegő párától. Egy pillanatra elfordultam a hátam mögött ásító benyíló irányába, és mire ismét az utcára néztem, már ott állt a lány.

Talán a köd tehetett róla, vagy a gyenge világítás, de első látásra fel sem tűnt, hogy milyen kifejező a tekintete. Tépett madár lehetett, egy a sok közül, aki kétségbeesetten keresi az utat a társadalom délibábokkal és homokcsapdákkal teliszórt kietlen sivatagában.

Divatos csizmákkal és női cipőkkel telezsúfolt bolt előtt állt, pont a Benyovszky utca tövében. Áhítattal, szinte sóvárogva nézte a jókora üvegtábla mögött díszelgő elegáns lábbeliket. Úgy tűnt, egy magas szárú, borsos árú modellen akadt meg a szeme. Ügyet sem vetett a hidegre: talán ábrándozott.

Az üzletből szivárgó, halovány fény, sápadt glóriát rajzolt törékeny alakja köré. Valamikor újságíró voltam. Akkoriban abból éltem, hogy rejtélyeket oldjak meg, de józanésszel átgondolva a helyzetet, ebben a lányban nem volt semmi rejtélyes. Az ösztönöm viszont mást jelzett: a szakmai megérzést a sárga csekkek és tartalom nélküli, ezerszer visszaböfögött hírek világa sem törölhette ki belőlem.

Pedig a lány valószínűleg csupán egy közeli irodaházban dolgozhatott, legalábbis erre utalt az elegáns kosztüm, ami kivillant nyitott, majdnem bokáig érő szövetkabátja alól. Mégis volt benne valami légies, valami földöntúli: magam sem tudom miért, de miután lassan, álmodozó arckifejezéssel befordult a sarkon, követni kezdtem.

Nagyjából félpercnyi késéssel eredtem utána, és igencsak meglepett, hogy amikor belestem a szűk utcába, nem volt ott senki. A lányt mintha a föld nyelte volna el. Az üzletnek helyt adó bérház mögött hidegen nyújtózó, kopott téglából emelt kerítés állt, amely hosszasan övezte a homályos sikátort. Mentem még úgy száz métert, de a síkegyenes kőfalakon kívül semmi egyebet nem láttam. Szemügyre vettem mindent, beugrókat, pincelejárókat kerestem, de nem akadt egyetlen hely sem, ahová a lány behúzódhatott volna.

Megcsóváltam a fejem, és sarkon fordultam. Talán el is felejtem a dolgot, ha a körútra érve, a szemem sarkából észre nem veszem, hogy a cipőbolt kirakatából hiányzik az az ominózus, hosszú szárú bőrcsizma.

Az egyes villamos megállója felé vettem az utam. Sejtettem, hogy Ani mostanra biztosan hazaért. Már a gondolatra majdnem megszakadt a szívem, hogy fájdalmat okozok a szerelmemnek, lélekben mégis megpróbáltam felkészülni az előttem álló beszélgetésre.

A Nagyvárad-tér sarkán álló kis kávézó üvegfalán keresztül azonban ismét megpillantottam a lányt. Egy gőzölgő folyadékkal teli csészét emelt ajkához, kifejező tekintetével rám meredt, és mintha felém intett volna… A mellette pihenő szatyorból kilógott a kirakatban megcsodált csizma szára.

Magam sem tudom miért, de benyitottam a kávézóba, és az asztalához ültem.

– Ezt hogyan csinálta? – szegeztem neki a kérdést, vállalva, hogy elküld a fenébe, vagy rosszabb esetben rendőrt hív. Az elkeseredés, a sorozatos kudarcélmények és a kíváncsiság vakmerővé tett.

Legnagyobb meglepetésemre cinkosan rámmosolygott, és felém nyújtotta a kezét. Vékony, puha tapintású ujjai voltak.

– Lucy vagyok. Meghívhatom egy kávéra?

– Az rám férne – sóhajtottam fel, és a szék támlájára akasztottam átázott kabátom. – Meg némi magyarázat is… Ne értsen félre, nem vagyok rendőr, és ítélkezni sem akarok. Csupán nem hagy nyugodni a kíváncsiság… A csizmára mutattam.

– Meglepné, ha azt mondanám, hogy másik üzletben vettem, és már nálam volt, miközben maga a kapualj mögül figyelt? – Felvonta a szemöldökét.

Szóval már korábban is tisztában volt azzal, hogy őt figyelem. Különös, mert emlékeim szerint egyszer sem fordult hátra. A megjegyzése ellenére végiggondoltam a választ, és megráztam a fejem:

– Nem volt magánál szatyor, a mellékutcában pedig, ahova befordult, aligha tudott volna eltűnni.

– Maga jó megfigyelő – bólintott. – Ideje lenne ráébrednie, hogy ebben a világban a falak szerepe teljesen más, mint ahogy azt a legtöbben vélik.

Rekedten felnevettem: – Csak nem azt állítja, hogy átment a falon?

Megcsóválta a fejét.

– Senki nem mehet át egy falon. Teljes egészében sohasem. Viszont minden falon át lehet jutni.

Egyetlen szavát sem értettem, mégis rákérdeztem:

– Elárulja, hogyan csinálta?

Közelhajolt hozzám, a fülembe súgta a titkot, majd hátradőlt:

– Azt viszont soha ne felejtse el, amit korábban mondtam. Most azonban talán ideje lenne, hogy menjen... Ne feledje, a döntés a magáé.

Bár továbbra sem tudtam, mire akart kilyukadni, felhajtottam a kávém és útnak indultam.

***

A bankot apró, vörös téglákból építették, a bejáraton kovácsoltvas rács díszelgett. Az előteret éjjel-nappal kamerák fürkészték, az oldala azonban egy hipermarket raktárterületével volt határos. Hátul, ahol nappal a megrakott teherautók és kamionok álltak be az üzlet parkolójába, csupán egy rozoga kerítés rozsdállott. A portásfülke hátrébb, a raktár zárt részében állt, így nem kellett attól tartanom, hogy észrevesznek.

A fejemre húztam a kapucnit, és gyorsan átkapaszkodtam a fonott drótok felett. Mégegyszer körülnéztem, de nem láttam senkit. Tenyerem a bank hűvös téglafalára tapasztottam, és felidéztem magamban a titkot, amit a lány mondott.

Kezem az áthatolhatatlannak hitt anyagba mélyedt. Gondolataim úgy folytak szét, akár a higany.

Egyszer, gyerekként összetörtem egy lázmérőt. Nem ezt az újfajta, majd én faszán és ultramodern technikával megmondom, kijelzem, elcsipogom, beteg vagy-e félét, hanem olyat, amiben selymesen kúszik felfelé a vékonyka, ezüstszín csík, és a gyenge lámpafényben sokszor nem is lehet látni, hány fokot mutat. Az aprócska higanycseppek álomszép mintában gurultak szét a konyha kopott kőpadlóján. Lefekvés után titokban kilopóztam, hogy megnézzem, hátha találok még néhány színpompás cseppet, amivel édesanyám tiltása ellenére eljátszhatok.

A következő pillanatban, mintha egy láthatatlan hártya szakadt volna át… és bent álltam az épület alagsorában. Fogalmam sem volt, merre induljak. Azt tudtam, hogy gigászi, aranyrudakkal teli páncéltermek ma már nem léteznek, legalábbis egy kis, kerületi fiókban aligha.

Esetlenül kóboroltam a kongó épületben. Végül eszembe jutott, hogy a bankautomatában biztos akad egy nagyobb adag pénz. Ellenőriztem a szemem elé húzott kapucnit, és a falra szerelt szerkezethez léptem. Megismételtem a korábbi mutatványom, majd a gép belsejéből több maréknyi bankót gyömöszöltem a vállamon keresztbevetett sportszatyorba.

A pánik váratlanul szorította össze torkomat. A szívem zakatolt, mintha szét akarna robbanni. Rohantam visszafelé, ahonnan érkeztem, vállamon az értékes zsákmánnyal. Mikor átléptem a falon, ismét a korábbi különös érzés vett erőt rajtam, de végül kijutottam. Nagyokat lélegeztem a hideg levegőn, majd átmásztam a tűzfal mellett álló drótkerítésen és hazaindultam.

Másnap reggel az első dolgom volt, hogy kifizessem a lakásomon lévő jelzálog egy részét. Persze, a teljes tartozásra nem futotta az automatából szerzett pénzből, de az összeg arra bőven elég volt, hogy a követelőző élősködőket jó időre elhallgattassam.

Este gyertyafényes vacsorával vártam Anit. Megterítettem az apró konyhaasztalon, elővettem a nagyanyámtól örökölt kristálypoharakat, és egy palack drága bort tettem a hűtőbe.

Amikor a menyasszonyom hazaért, elkerekedett szemmel nézett rám, és sugárzó arckifejezéssel megjegyezte:

– Úgy tűnik, valakinek megint van munkája! Ezek szerint, megkaptad az állást!

– Mondjuk úgy, hogy minden sínen van – legyintettem elégedetten.

– A verseidet is megmutattad?

Szerettem a szavakat, a művészetet. Bár régen újságíróként dolgoztam, korábban két vékonyka verseskötetem is megjelent. Sosem kerültek a nagyobb boltok polcaira, Ani mégis mindig büszke volt rám miattuk.

– Ez csak egy adminisztrátori meló – ütöttem el a kérdést. Nem akartam a kelleténél jobban belebonyolódni a hazugságokba.

Elővettem a borosüveget, és töltöttem neki. Már épp nyúlt volna a pohár felé, amikor a fejemhez kaptam:

– Várj! Nem fog ártani a gyereknek?

Ani felvonta a szemöldökét.

– A gyereknek? Szerintem tudnék róla, ha terhes lennék.

– De hát úgy volt… alig egy hete… – csak dadogni tudtam a meglepetéstől. Rossz volt a teszt? Vagy valami miatt elvetélt, és nem is említette? Kizárt dolognak tartottam, hogy nem szólt volna nekem, ha ezek közül bármelyik megtörténik.

– Azt hiszem, nagyon megviselt az álláskeresés – mosolygott rám. Sosem voltam terhes. De tudod mit? Ezen megpróbálhatunk segíteni.

Felállt a székről, hozzámsimult, átölelt.

***

Teltek múltak a hetek. Ani reggelente munkába járt, én pedig vele keltem. Miután a belvárosban elváltak az útjaink, céltalanul róttam Budapest utcáit. Beköszöntött a tél, a fagyos beton kopogott bakancsom alatt, miközben a belvárosban kóboroltam és tervezgettem, mihez is kezdjek újdonsült képességemmel. Néha a hideg beűzött egy kávéházba, néha valamelyik áruház folyosóján bolyongtam: óvakodtam attól, hogy túl korán hazaérjek. Még az egyik nyugdíjas szomszéd kifecsegi, hogy nem dolgoztam aznap. Legtöbbször a Nyugati-pályaudvar aluljárójában, vagy a West-End City hosszan elnyúló folyosóin ütöttem el az időt. Arcról ismertem már az összes biztonsági őrt. Minden bizonnyal valami habókos alaknak néztek, aki nem tud elszabadulni a giccses kirakatok látványától, vagy a lelkében suttogó hangokat tompítja drogos módjára a nyüzsgő tömeg lármájával.

Csak nagyritkán surrantam vissza a lakásunkba, töprengve bámultam a fakó, málló tapétákat és a magasban húzódó szürke mennyezetet.

A pénz, amit korábban zsákmányoltam kezdett elfogyni, valami azonban mégis visszatartott tőle, hogy ismét próbálkozzak. Nem attól tartottam, hogy elkapnak, sokkal inkább a zavaró érzéstől, amely akkor kerített hatalmába, amikor első ízben átléptem a kis, kerületi bank tűzfalán. Viszont, miközben a gardróbban rejtegetett táska tartalma egyre csappant, a lehetőségekből is kezdtem kifogyni.

„Csak még egyszer” – fogadkoztam magamban, de én sem hittem, hogy a következő rablás lesz az utolsó alkalom. Mindezek mellett lappangott bennem egy riasztó érzés, hogy miután első ízben átléptem a falakon, mintha megváltozott volna valami. De hiába kutattam az emlékeim közt, sehogyan sem tudtam felidézni, mi lehetett az.

Mindenesetre elhatároztam, hogy ezúttal nem ész nélkül, kényszer szülte mohósággal cselekszem. Alaposan elterveztem minden lépést. Megtudtam, hogy a bankok a naponta befolyó kézpénzt egy külön erre a célra létesített helyiségben tárolják, ahol az alkalmazottak egyesével ellenőrzik a bankókat, nem került-e közéjük hamis pénz. Ezt követően szalagot tesznek rájuk, majd egy mérlegen lemérik a kötegek súlyát. Miután a dolgozók végeznek, hatalmas összeg várakozik egyszerű vászonzsákokban szállításra.

Ha néhány ilyen csomagot kicipelek a hermetikusan lezárt termemből, nemcsak a lakásomat terhelő jelzálog egészét tudom kifizetni, de bőven marad tartalékba is.

Végül elszántam magam. Aninak azt mondtam, hogy csapatépítő tréningre kell mennem a munkatársaimmal, ezért nem alszom otthon. Egy fagyos éjjel elindultam a kiszemelt bank felé. A szél jégdarát és havat vágott az arcomba, minduntalan megpróbálta lecibálni a vállamról a két jókora sporttáskát. Kezeslábast viseltem, és egy símaszkot is a zsebembe gyömöszöltem, mert biztosra vettem, hogy a modern technika világában kamera figyeli azt a helyet, ahol ennyi pénzt tárolnak. Viszont biztonsági őröktől bent, a páncélteremben nem kellett tartanom; oda már nekik sincs bejárásuk.

Ment is minden, akár a karikacsapás. Egy zöldségesbolt állt a bank mellett, amely éjjelre bezárt. Itt léptem át a falakon, keresztülóvakodtam az üzleten. Csak miközben a falon belül tartózkodtam, akkor tört rám egy különös, torokszorító érzés. Mintha egy pillanatra több lett volna minden annál, aminek látszik, mintha felbukkant volna néhány, eddig elfelejtett emlék…

Rövidesen már a páncélteremben álltam, és húszezreseket pakoltam a jókora sporttáskákba. Miközben kifelé cipeltem a zsákmányt, elcsodálkoztam azon, mekkora súlya van ennek a rengeteg pénznek. Amikor kiértem a szabad levegőre, egy pillanatra megszédültem.

Mint akinek magas láza van, minden összefolyt szemem előtt. Elkenődtek a színek, akár valami homályos vízfestményen, eltorzultak, egymásba olvadtak a házak. Félig öntudatlanul megtorpantam. Tündeköd fátyolozta gondolataim, éteri ragyogást kölcsönzött a lepukkant épületeknek, a harsányan tolakodó plakátoknak, de még a piszkos hóval borított, vizeletfoltos járda szürke, semmibe tartó betoncsíkjának is. A világ kaleidoszkó-szerű részekre hasadt, majd újra összeállt. Megráztam a fejem.

Néhány sarokkal távolabb lehántottam magamról az eddig álcaként használt síoverállt. Alatta elegáns ruhát viseltem. Átvágtam a Baross utcától a Keleti pályaudvarig vezető koszos sikátorokon. Félúton, a Népszínház utcánál már igencsak erős volt a kísértés, hogy taxit hívjak. A hóesés és a jeges szél ellenére izzadtam újdonsült vagyonom súlya alatt. Végül azonban lemondtam a luxusról, és a bokáig érő hóban csúszkálva nagynehezen elértem a Rákóczi utat. Bejelentkeztem a korábban kiszemelt hotelbe, és miután a londiner nyögve felcipelte a csomagomat, busás borravalót adtam neki, majd ruhástól az ágyra rogytam. Azonnal elnyomott az álom.

Másnap, immár aprócska lakásomban ücsörögve, ismét ünnepi vacsorával vártam Anit. Azt mondom majd neki, hogy előléptettek – tervezgettem az előttünk álló beszélgetést. Ahogy múlt az este, mind gyakrabban pillantottam az órámra. Menyasszonyomnak már rég haza kellett volna érnie: a csirke elhűlt, a gondosan elkészített mártás seszínű savót eresztett.

Végül elővettem a telefonom, és felhívtam. Jónéhány csöngés után hidegen, barátságtalanul szólt a készülékbe:

– Mit akarsz? – Meglepetésemben csupán dadogni tudtam.

– Vacsorát készítettem, és úgy gondoltam…

– Azelőtt kellett volna gondolkoznod, mielőtt összevesztünk. Nem érzed, hogy kissé elkéstél ezzel?

Összevesztünk?! Ilyesmire nem emlékszem… vagy mégis? Homályosan felködlött bennem egy korábbi szóváltás. De annak nem volt semmi jelentősége. Mindenki összezörren néha a társával… Bár most, miközben dermedten hallgattam Ani hangját a telefonban, felrémlett bennem, mintha csomagokba, bőröndökbe pakolt volna egy néhány héttel korábbi estén…

– Azért átjöhetnél – törtem meg az egyre kínosabb csendet. – Bármi is történt, biztosan megbeszélhetjük!

– Ugyan, nőj már fel! – Hangja fásultan csengett. – Majd beszélünk, de most nem érek rá. – Lerakta a készüléket.

***

Egy ideig még tartottuk telefonon a kapcsolatot Anival, de egyre ritkábban kerestük egymást. Engem nagyon lefoglalt a Budai hegyoldalban készülő házam felépíttetése és berendezése, ő pedig összeköltözött egy másik férfival. Új barátja – egy alacsony, köpcös csóringer – nem vette jó néven, ha beszélünk egymással. Én pedig belevetettem magam abba az életbe, amelyet mindeddig csupán kívülről szemlélhettem, akár egy éhező gyermek a cukrászda süteményekkel és színes marcipánfigurákkal megpakolt kirakatát.

Rengeteg új ismerősre tettem szert, kaszinókba jártam, élveztem a vagyonomat. Ha pedig kifogytam a pénzből, mindig kéznél volt a megoldás, hogy ismét jókora összegre tegyek szert. Teltek-múltak a hetek, lassan beköszöntött a tavasz. Egy este újdonsült cimboráimmal épp a ValóVilág következő szavazásának esélyeit latolgattuk, amikor egyikük csábító, élénk színekben pompázó prospektust mutatott fel.

– Ezt nézd! – A képen pálmafák látszottak és a háttérben lankás, homokos part nyújtózott. A tiszta, kék tenger előtt bikinis lányok pózoltak. – El kéne mennünk ide, elegem van már ebből a szürkeségből.

– Mutasd csak! – Elvettem tőle a szórólapot. Megpróbáltam kiböngészni a hirdetés szövegét, a betűk azonban összefolytak. Talán baj lehet a látásommal – gondoltam, de nem zavart túlságosan a dolog. Ami érdekelt, azt így is kiválóan láttam, a könyvek pedig mostanában kifejezetten untattak, idegesítettek. Ki az a barom, aki még mindig betűket körmöl egy vacak papírra, amikor már régen feltalálták a TV-t?

– Hagyjuk a fenébe! – dobtam le bosszúsan a papírlapot a bőrből készült kanapéra. Magam sem tudtam, mitől lettem olyan feszült egyik pillanatról a másikra. – Inkább menjünk el abba az új sztriptíz klubba, ami az Erzsébet körúton nyílt.

– Oké, de te vezetsz. És útközben meg kell állnunk cigiért.

Vállat vontam, és a garázs felé indultam. Haverjaim szó nélkül ültek be a jókora, sötétített üveggel és bőrülésekkel felszerelt BMW-be. Az autót nemrég vettem, de máris üres sörösdobozok és whiskys üvegek hevertek benne szerteszét.

Kőbánya-Kispest felé kerültünk. A buszok parkolójában lefékeztem, és járva hagytam a motort. Eközben egyikük – vékony, hórihorgas srác, akinek az apja valami politikusféle lehetett – beszaladt a jellegtelen, barna színű fóliával takart üzlethelyiségbe.

Idegesen doboltam kezemmel a kormányon, és elhúztam a szám. Gyűlöltem ezt a helyet. Nem tudom, kinek jutott eszébe az a képtelen gondolat, hogy egy hatalmas üzletközpontot emeljen ebbe a prolikkal és nincstelenekkel teli városrészbe. Az összeköpdösött, hányástól és cigarettacsikkektől tarka járdán csövesek nyüzsögtek, szakadt munkásruhába öltözött alkoholisták kortyolták apró stampedlikből az olcsó piát, arctalan, szürke tömeg várakozott a sötét füstöt böfögő buszokra. Hiába húztak gigászi, elegáns épületeket az árkádok fölé, a Köki megmaradt annak, ami mindig is volt: a lélektelenül ingázó embermassza ülepítőhelyének, ahol, ha van eszed, legfeljebb csak átszállsz, de ott sohasem maradsz.

Gondolataimból az egyik, hátsó ülésen mocorgó spanom zökkentett ki:

– Hé, az nem a régi csajod? – A nyolcvanhatos busz megállója felé mutatott. – Hogyan is hívták?

Rövid ideig kutattam gondolataim közt, majd beugrott:

– Ani. Ja, tényleg ő az. – Közvetlenül a megállót jelző kék tábla alatt várakozott. Szürke kisegérnek tűnt olcsó, turkálókból összeválogatott ruhájában. Szoros, copfba kötött haja fénytelennek látszott, tekintetét lesütötte.

Megvontam a vállam, majd amikor a hórihorgas haverom megjelent egy karton Dunhillel, gázt adtam, és tovább indultunk.

Várt ránk az élet, a szórakozás és a csillogás.

***

Az aranyló napfényben süttettem a hasam a Karib-tenger mellett épített exkluzív, selymes homokkal borított strandon. Miután felszürcsöltem a reggeli koktélomat, egyből lejöttem a partra.

– Ez az igazi élet – sóhajtottam fel elégedetten, és már előre sajnáltam, hogy ebédidőben fel kell majd kelnem innen. Nem volt kedvem elsétálni a faragatlan turistákkal teli, sütőolajtól bűzlő étteremig. Az égen sirályok repkedtek, majd éles vijjogással le-lecsaptak; a kristálytiszta tengervízben lazacok rajzottak, csillogó uszonyaik megvillantak a szikrázó napsütésben. A távolban hatalmas magánjacht úszott, fedélzetéről bikinis lányok ugráltak a habokba.

A part menti föveny majdnem üres volt, talán ezért vettem rögtön észre a lányt. Sok nővel volt dolgom az utóbbi időben, akadtak köztük modellek, feltörekvő színésznők és celebek – bármit is jelentsen ez az utolsó kifejezés. Egy idő múlva már összefolytak tudatomban korábbi szeretőim arcvonásai: mind ugyanaz a barbikinézet, szabványszép testalkat, gondosan ápolt külső. Persze, megértettem őket, hiszen az volt a legfontosabb dolguk, hogy szépek legyenek. Bármit is hittek, bármit is gondoltak magukról, valójában csakis a kinézetük volt az, ami előnyt biztosított számukra kollégáikkal, vetélytársaikkal szemben.

Ennek a lánynak azonban, aki légies mozgással, ábrándozva sétált felém a forró homokon, megdöbbentően kifejező volt a tekintete.

Magam sem tudom miért, de amikor a közelembe ért megszólítottam, és bemutatkoztam neki. Leguggolt mellém, majd viszonozta a gesztust:

– Lucynak hívnak. – Elmosolyodott, és kezet nyújtott. Karcsú, finom ujjai voltak. Valahonnan ismerősnek tűnt, de ha keresztre feszítettek volna, akkor sem tudom megmondani, honnan. – Szóval menekül a mindennapos taposómalom elől. – Körbemutatott az idillinek tűnő üdülőhelyen.

– Úgy tűnik, nem elég messze – nyögtem bosszúsan, mert egy faragatlan turista debilis kölyke épp ezt a pillanatot választotta, hogy fülbántó visítással mellémrohanjon, és homokot szórjon a partra terített pokrócomra.

– Igaz, ami igaz, nem lehet mindenkinek saját hajója – mutatott a távolban horgonyzó, áramvonalas jachtra.

– És mivel foglalkozik? – kérdeztem, hogy véletlenül se szakítsam meg a kialakulófélben lévő beszélgetés fonalát.

– Adok-veszek – vonta meg a vállát, és cinkosan rámkacsintott. – Tudja, hogy egy maroknyi gyémánt tízszer annyit ér, mint az a hajó ott? Persze, a magunkfajta sohasem juthat hozzá ekkora vagyonhoz. Legfeljebb az eladásukból származó haszon apró hányadából tengetheti az életét. Még egy bomba robbanását is kibírnák azok a méteres falak, amelyek mögött őrzik őket.

– Ó, a falakkal nagyon is jóban vagyok – válaszoltam neki, és én is elmosolyodtam.

Lucy igazat mondott. A gyémántokat hatalmas, vasbetonkerítéssel körülzárt épületben őrizték, a páncéltermet pedig közvetlenül egy domb oldalába vájták. Még sohasem mentem át ilyen vastag gránitsziklákon, azonban bíztam benne, hogy amennyiben nem tévesztem el az irányt odabent, nagy baj nem érhet.

Mély lélegzetet vettem, és beléptem a falba.

A lökés hirtelen érkezett, megtántorodtam. Befejezetlen, soha be nem teljesült álomképek lepték el tudatom, aprócska, mégis teljes világot jelentő emlékszilánkok kergetőztek körülöttem. A bűntudat, az érzelmek és a fájdalom ezzel egyidőben rohant meg, és legnagyobb meglepetésemre, ez is a sajátom volt. Itt a fal belsejében döbbentem rá, hogy lassan, de biztosan elragadták tőlem a legfontosabbat: azt, ami valójában én vagyok. Az áthatolhatatlannak tűnő sziklák belsejében újra egésszé lettem.

Azt mondják, a falak bennünk vannak. Groteszk és bizarr a tény, de most én vagyok egy falban. És anélkül, hogy ne veszítsem el magam, soha többé nem szabadulhatok. Kiléphetnék innen, de nem teszem meg, hiszen nagyon jól tudom, hogy valójában akkor is itt maradnék.