Hatalmas
csarnokban, fehér márványoszlopok erdejében álltam. Úgy láttam, talán nincs
tető, mert meghatározhatatlan ragyogás áradt felülről. Ahogy fölsandítottam a
nyaktörő magasságba, mégiscsak megpillantottam az átsejlő boltozatot, így rá
kellett ébrednem, hogy a fényesség belülről jön. Az oszlopokról sugárzott,
melyek nem érték el a tetőt, és nem is törtek egyforma magasba, de még a
legalacsonyabb is az óriási csarnok közepéig nyújtózott. Halovány árnyékuk
egymást keresztezte a végtelenbe vesző kőpadlaton. Nem láttam tisztán a
sejtelmes ragyogástól az oszlopfőket, de úgy tűnt, szobrok trónolnak ott.
Csupán az alakok bontakoztak ki a fehér sugárzásból: ülő vagy álló, különféle
pózba dermedt emberek.
– Üdvözlégy
körünkben, idegen! – hallottam az egyik oszlop tetejéről.
– Hol vagyok?
– kérdeztem udvariatlanul.
Rossz
szokásom, hogy ha áhítatot parancsolnak rám, mint ahogy ez a hely és a
pátosszal megszólaló hang tette, néha ingerlékennyé válok.
– Előbb
mutatnánk kegyednek valamit, s azután válaszolunk a kérdéseire. – Ez a hang
másfelől érkezett, és sokkal kedvesebben szólt hozzám.
– Jól van –
enyhültem meg. – Szívesen megnézem, amit mutatni akarnak.
Vártam, hogy
elém lépjen egy vezető, vagy a kőpadló fényes kockái megmozduljanak alattam,
hogy elvigyenek megnézni azt a valamit. Felkészültem mindenre, hiszen eddigre
már tudtam, hogy álmodom. A hátam mögül halk zsongás szüremlett elő;
megfordultam. Egy jól ismert pesti utcán álltam, előttem kígyózó sor, mely
egészen a szemközti művelődési ház csukott kapujáig ért.
– Elnézést,
nem tudja, mikor engednek be végre? – fordult egy munkásoverálos férfi az
előttem álló öltönyös úriemberhez.
– Biztosan
mindjárt beengednek, de hát tudja, hogy van ez az ilyen rendezvényeken…
Hátrasandítottam
a vállam felett: a csarnok helyett természetesen csak a forgalmat láttam, és az
esti fénybe öltözött utcákat. A tömegen halk moraj futott végig, és megindult a
sor. Körülöttem rendezetten, de izgatottan lépkedtek az emberek. Nők és
férfiak, csinosan és elegánsan vagy éppen farmerben, edzőcipőben. Nevettek és
sutyorogtak, félhangosan és hangosan beszélgettek. Sodródtam velük, miközben
igyekeztem elkapni a körülöttem repkedő mondatokat.
– És már fél
órája itt voltam, csak kimentem mosdóba, az az alak meg…
– … jó lesz, a
múltkor is mesélte Csaba, hogy kettő is volt!
– Én elhoztam
az összeset, itt van a táskámban…
– …biztosan,
de a főnök alig akart elengedni, mondtam neki, hogy azért ez mindenkinek jár…
Kíváncsian
vártam, hogy bejussak végre az épületbe, és megnézzem, miféle nagyszabású
rendezvényre özönlött ide ez a sok ember. Koncerthangulat fogott el, de azokat
általában nem művelődési házakban rendezik, és a közönség is túlságosan
sokszínű volt. Az összes korosztály képviselte magát, még néhány gyereket is
láttam, mint ahogy ősz hajú nagymamákat és nagypapákat is. Jobbra tőlem punk
frizurás fiatal araszolt egy kiskosztümös dáma mellett.
Végre elértem
a kaput, ahol egy sportzakós férfi szólt mindenkinek, mielőtt beengedte őket.
Sokan a táskájukban, zsebeikben kezdtek kotorászni. Nálam semmi nem volt, amit
ilyenkor elkérhetnek: palack vagy éles tárgy. Meglepetésemre azonban mást
mondott nekem a férfi:
– Kérem,
legyen kedves kikapcsolni a mobiltelefonját! – szólt szívélyes mosollyal.
Közelebbről
megnézve biztos lettem benne, hogy nem biztonsági őr, hanem a művelődési ház
alkalmazottja.
Odabenn a sor
felgyorsult, és hamarosan a díszteremben találtam magam. Középen és a falak
mentén is székek sora várta a közönséget, de a későn bejutóknak már így sem
jutott ülőhely. A dobogó előtti elkerített részen tévéstáb állítgatta a
berendezését, mikrofonerdő nyúlt a magasba, reflektorfény ragyogott. A tömeg
lassacskán elhelyezkedett, és kitörő tapssal fogadta a függöny mögül előlépő
embereket. Nyújtogattam a nyakam, hátha felfedezem a hírességeket, de a sorban
helyet foglaló férfiak és nők kicsit sem voltak ismerősek. Előlépett a
konferanszié, és elkezdte a szokásos, különleges megtiszteltetésről szóló
bevezetőt, azonban a tömeg egyre hangosabb zsongása lassan kántálásba váltott,
ami megakasztotta. A férfi megértően mosolygott, és amikor a közönség
skandálása hangosabb lett, megadóan háttérbe húzódott. Először nem értettem,
mit mondogatnak ütemesen az emberek, csak az „akarunk” jutott el hozzám. Egy
pillanattal később ráébredtem, hogy csupán azért nem értettem rögtön, mert
annyira szokatlan volt, hogy hiába hallottam, nem fogtam fel:
– I-ro-dal-mat
a-ka-runk! – kántálta a közönség.
Ahogy a
konferanszié hátralépett, és a reflektorok az asztalnál ülőkre irányultak, a
tömeg egy csapásra elhallgatott. Egyesületek és irodalmi körök képviselői
mutatták be magukat röviden, majd előkerült pár papírlap.
– Remélem, nem
lesz nagy sor a dedikálásnál – jegyezte meg a mellettem álló hölgy a
partnerének. – Három könyvet is hoztam két írótól, de haza kéne érnem a
kicsihez…
Közelebb araszoltam
a dobogóhoz, ahol az egyik férfi maga elé húzta a mikrofont. Most már biztos
voltam benne, hogy a papírlapok nem valamiféle beszédet tartalmaznak.
Megismertem a gyűrődéseket, a hajtások nyomait, a ceruzával beírt javítások
árnyképét a nyomtatott sorok felett, még a verejték és az átvirrasztott
éjszakák illatát is érezni véltem: ez bizony egy kézirat.
– Új
felfedezettünk, Kis Ernő pár napja írt novellája következik – jelentette be a
férfi.
– Vers is
lesz? – kérdezte a tőlem ballra álló férfi a barátjától halkan.
– Persze, de
pszt!
Elkezdődött a
felolvasás, de az első sorokat már nem hallhattam, mert a felvillanó vakuk
fénye átváltott egy állandó, fehér ragyogásba: ismét a hatalmas csarnokban
álltam.
– Mit szól Ön
mindehhez, kisasszony? – Ez egy új hang volt, egy távolabbi oszlopról.
– Szép álom –
nyögtem nagy nehezen.
Annyira
ledöbbentett az iménti élmény, hogy zsongott tőle minden porcikám, és nehezemre
esett megszólalni.
– Eljövend, ha
akarják! – zengett az első, pátosszal teli hang jobbról.
– Ha kik
akarják? – értetlenkedtem. – És egyáltalán kik maguk?
– Hogyha a mai
írók akarják – szólt a kedves hang, aki egyszer már megnyugtatott.
A baloldali
oszlop magasából érkezett, de hiába hunyorogtam, odafenn csak egy ülő alak
fényességtől körülvett formáját tudtam kivenni. Egyik kezével megtámasztotta a
fejét, kissé előre és oldalra dőlt, de az arcát vagy a ruhái részleteit nem
láthattam.
– Azt pedig,
hogy kik vagyunk, mindjárt megértheti, kedvesem – folytatta. – A csalfa
vakszerencse vezette Önt hozzánk, egyet a több ezer közül, hogy döntsön. Akar-e
mihozzánk hasonlatossá válni? Mert végeredményében erről lenne szó…
– Nem ez a
lényeg! – ellenkezett egy távolabbi oszlop szobra. – Hanem hogy újra legyen
igazi irodalom. Megújulás kell, forradalom, egy új Nyugat!
– Épp egy
fehérszemély! – dohogott egy egészen távoli hang. – Ez azért mégis abszurdum!
– Maga csak ne
kotyogjon bele, már a csontja is rég elporladt! Nem úgy van az már rég, mint a
maga korában…
– Különben is
pocsék verseket írt!
– Lárifári!
Csak ugatnak itt, mint a veszett kutyák, mindegyik a maga igazát. Ne hallgasson
rájuk, kisasszony, nem értenek ezek semmit az irodalomhoz! Arról nem beszélni
kell, hanem tenni, méghozzá jól tenni!
– Na de uraim!
Na és persze a hölgyek, mert igenis vannak köztünk.
Lassan
megvilágosuló elmével, kissé kábán hallgattam a kialakuló kisebb perpatvart.
Úgy éreztem, az oszlopok árnyéka megnő, és agyonnyom engem, a jelentéktelen kis
lényt.
– Ti… vagyis
maguk csak nem… – suttogtam.
A baloldali,
kedves hangú szobor mégis meghallotta odafent.
– Igen is, meg
nem is. Mi csak az árnyképei, emlékei vagyunk régi önmagunknak. Nem azok, akik
voltunk, hanem ahogyan emlékeznek ránk. De ugyanakkor itt maradt lelkünk egy
kicsiny darabkája is, mert a kötelesség nem enged. Az utókor tisztelete
helyezett ide minket, és minden alkalommal, amikor egy iskolai könyvbe
kerülünk, amikor dolgozatot írnak rólunk vagy emlékestet tartanak a
tiszteletünkre, egy egész picit magasabbra nő az oszlopunk, aminek tetejéről
kárhoztatva vagyunk őrködni.
– Kárhoztatva?
– visszhangoztam kábán, miközben a többi Nemzet Nagyja még mindig perlekedett
vagy csitítani próbálta a kedélyeket.
– Mit gondol,
kedvesem, akartam én ezt? Hiszen maga is író, talán szeretné, ha életét
kutatnák, gondolatait fürkésznék az érthetetlen, messzi idő távlatából? Ha örök
nyugtalanságra ítélt lelkét boncolnák éles elméikkel? Millió deák kárhoztatná a
nevét, amiért nem bírta megjegyezni, amit Ön soha nem is akart tudatni. Hiszen
nem ezt akarta egyikünk sem. Melyikünk miért tette a dolgát, az mindig más. Ki
a hazáért, ki csak önmagáért, legtöbbünk adni akart valamit. De nem ezt, sosem
ezt…
– Igen, sosem
ezt – értettem egyet. – Csak az üzenet a fontos. Én mindig szerettem az
irodalmat, hiszen művelem is, ahogy tőlem telik. De néhányukat bizony megutáltam,
mikor újra és újra meg kellett tanulnom azt is, mit reggeliztek keddenként.
Először az általánosban, aztán a szakközépben, a gimnáziumban, a szintemelőn,
az egyetemen…
Egyre
lázasabban beszéltem, már-már kiabáltam, de nem bírtam abbahagyni, a sok régóta
elfojtott frusztráció most előtört belőlem.
– Istenem,
több évtizede ugyanaz! – kiabáltam. – Mindig csak a Nyugat, és Balassi, Arany,
Zrínyi, Ady és a többiek! Szerelmek így-úgy, meg mit gondolt, amikor írta! Nem
gondolt semmit, tudja azt mindenki, aki egy sort is leírt valaha tehetséggel!
Az árnyékukban élünk, minden sorunkat magukhoz mérik, ami a máról szól, ami
elmerészel távolodni a képzelet távlatába, az ponyva, lektűr, mert
szépirodalom, az csakis a klasszikus lehet! Van fogalmuk arról a megaláztatásról,
amikor megmosolyogják, ha azt mondja: író vagyok?
Kifulladva
elhallgattam, elvörösödtem attól, ami kitört belőlem. Mégiscsak rajtuk
nevelkedtünk, mégis sokat adtak, nagyot alkottak, világot váltottak vagy
legalábbis változtattak meg. Hiszen én is hányszor lelkesültem vagy andalodtam
verseiken, mulattam vagy sírtam írásaikon. A Nagy Nevek csarnokában pedig
ilyesmire vetemedem: ledorongolom őket és panaszkodom az emlékükre.
A beálló,
súlyos csendet a baloldali szobor törte meg.
– Maga a
tökéletes. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Ez az ára,
kisasszony. – Ez arról a piedesztálról érkezett, amelyik veszett kutyának
nevezte a többieket. – Élő irodalom csak úgy lehet, ha szentjei is vannak, és a
szentek sosem élnek és halnak békésen, és látja, haláluk után is egyre
előcitálják őket. Kiforgatják szavaikat és nem arra emlékeznek, amit írtak,
hanem ahogyan írták. Nem túl kényelmes idefent, erről biztosíthatom, és pár
hólyag kivételével legszívesebben mind leszállnánk innen. De ez az ára.
– Nem, ezt nem
hiszem el – motyogtam. – Kell, hogy legyen valami középút.
– Nincsen, s
ezt bizonyosan kijelenthetjük – szólt az emelkedett modorú szobor. – Sok időn
át gondolkozhattunk felőle. A döntés a ma íróin áll vagy bukik: akarnak-e újra
naggyá lenni, a nemzet vezetői, az irodalom felvirágoztatói. A deáksereg újra a
vállán vinné, s megkoszorúzná költőit. A kávéházakban novellákat olvasnának
fel, s fenntartott asztala lenne az íróknak a legjobb helyen. Valóra válhatna,
amit nemrég mutattuk.
– Én amondó
vagyok, ne siessük el – szólt közbe a baloldali. – Az irodalom nem halt meg.
Nem szabad és nem is lehet visszahozni a régi időket, de ebben az új időben is
megtalálja majd a helyét és szerepét mindaz, ami érdemes rá belőle.
– Dönteni és
cselekedni kell! – dörgött a másik oszlop lakója. – Ez a többség akarata! A
kisasszony fogja, amit adunk, s el ne veszejtse! Amelyik tehetséges író fejére
tűzi csak egy percre is, abból a nemzet eszménye, az irodalom nagyja válik.
Életében megtehet bármit, amit mi is tettünk, nem lesz többé gátja. Halála után
pedig közénk kerül. De ha eldobja, eltékozolja, akkor ez a lehetőség örökre
meghal.
Zöld villanás
hullott alá az oszlopok magasából, és körben libegve nyitott tenyerembe esett.
Egy kis babérágacska volt az, melyből talán koszorú nő, ha valakinek a fejére
teszem: a dicsőség koszorúja, a nagyság elismerése, amit aztán felhasználhat
jóra-rosszra, és csak remélheti, hogy az utókor nem csak értékelni, de érteni
is fogja.
– Kedvesem –
suttogta a baloldali szobor –, ne higgyen mindig az íróknak, hiszen tudja,
milyen népség vagyunk. Mindig van másik lehetőség.
Szerettem
volna megsimogatni annak az oszlopnak a sima márványát, ha már ledönteni nem
tudom, és talán nem is akarom. De amikor kinyújtottam a kezem, a fentről áradó
fényesség elvakított. Kelletlenül nyitottam ki a szemem az új nap sugarára, ami
beszökött a függönyrésen, és az arcomba tűzött.
Most
bizonyosan azt várja az olvasó, hogy elmeséljem, volt-e a kezemben szorongatva
vagy a párnámon egy kis zöld ágacska. De én csak azért sem teszek ilyet. Arra
gondoltam, lezárom itt ezt a történetet, és gondoljon mindenki, amit akar. Két
dolgot akarok még csupán elmondani. Fontolgatom, hogy majdani végrendeletemben
megtiltom az utókornak, hogy az életemet kutassa. Sosem lehet tudni, jó pár írónk
és költőnk álmában sem gondolta volna, hogy abba a csarnokba kerül…
A másik, hogy
elmentem egy kis parkba, ahol egy szobor áll, vagyis inkább ül. Egyik kezével
megtámasztja a fejét, és kissé előre és oldalra dől. Gondos kezek virágokat és
kis bokrokat ültettek elé. Sok zöld ágacskát.
*
Ajánlom ezt a
novellát a József Attila Irodalmi Szalonnak, hálából a múltkori kerekasztal
beszélgetésért, a SpiritArt nevében is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése