guule: Ferike

Vörös pecsétnyomot hagyott az égen a lemenő nap, amíg Ferike a ruhákat teregette, a Mama pedig a hintaágyon ült, egyik lábát átvetve a másikon. A Mama már majdnem annyira megbarátkozott hetvenkettedik életévével, mint a zárjegy nélküli cigarettával, aminek gondosan párna alá rejtett dobozából egy szál akkor is a kezében füstölgött. Az idős asszony lehunyta a szemét, majd jó mélyet szívott a keserű dohányból, amit a falu mindenben jártas cigányasszonya, a Tündi néni szerzett be neki, egyenesen az ukrajnai importból. A származás mellékes – ezt minden valamirevaló, láncdohányos falusi matróna tudta –, a csempészáru minőségére aztán csak a terjesztő cigány távozása után tettek megjegyzést.

Minőség ide vagy oda, a boltinál még mindig olcsóbb! – gondolta a Mama, majd azon kapta magát, hogy amíg újra összehasonlította a sarki közértből és a cigányasszony kezéből kikerülő cigaretta árfolyamát, addig majdnem szem elől tévesztette Ferikét!

Pacemakerrel biztosított szívritmusában rendetlenkedő dobogást észlelt a Mama, amíg megmarkolta a hintaágy vaskarfáját, és tekintetével felkereste emberét.

Ferike természetesen ott állt, ahol hagyta: a szárítókötél alatt, kis pocakosan, atlétában, rövidszárú sportnadrágjában, lábán legjobb bőrcipőjével, és felemás zoknijával. Csillogó kék szemmel, bárgyún tátott szájjal nézte a naplementét, mintha egész életében sem látott volna még olyan szépet. A Mama kivette szájából a cigarettát, és a horizonton elfolyó vörös szín felé fújta a füstöt.

Ferike a tizenhatodik életévében járt, mikor a Mama drága ura, a Papa felfedezte az éhezéstől csenevészre fogyott legényt az ózdi gyár árnyékában húzódó MÉH telepek egyikén. A Papát kőműves kisiparos körökben jól ismerték. Annyira, hogy piros Aróját már a zakatolás hangjából maguk elé tudták képzelni az építőiparosok, Borsod megyén innen és Ózdon túl, tehát senki nem kötött bele a Papába, mikor érdeklődni kezdett a segédmunkásként foglalkoztatott fiú után.

Ferike… Másként viselte a körülményeket, mint a gyári munkás elvtársak, és a pirulós elvtársnők. No, nem mintha mélyen kommunista elveket valló családban nevelkedett volna fel, hanem azért, mert ő igazándiból különbözött a többiektől. Ferike szája mindig enyhén nyitott szájjal mosolygott a körülötte lévőkre, élénk kék szeme pedig még a verést is olyan mulya örömmel fogadta, ami a szellemileg sérült emberek sajátja. Pszichés betegségéből pedig rendszerint hasznot húztak az emberek. Tekintve veleszületett állapotát, Ferikét feketén dolgoztatták, amolyan éhbérét: napi fél liter tejért, és három kifliért, amely étrend – az amúgy éhpoklos gyereket – szigorú diétán tartotta.

Ferike apja korán meghalt, anyja hasonló gondokkal született, mint tulajdon gyermeke, ám nővérében nem jutottak kifejeződésre a recesszív allélok; Ferike lánytestvére korán Pestre került, ahol családot alapított, és boldogságban, egészségben élte napjait.

Így akadt tehát a Papa Ferikére, a nyolcvanas évek elején, Magyarország egy eldugott, határ menti szegletében. Sokszor magam elé képzeltem a jelenetet, ahogy a horgolt, piszkos zöld munkás pólóját viselő, pocakos Papa nagy komótosan kikászálódott az Aró bőrüléséről, csípőre tett kézzel megállt a MÉH telepi munkások előtt, majd akkurátus mozdulattal azon egyetlen Ferikéjére mutatott, aki az elkövetkező harminc évben családunk tiszteletbeli tagjává avanzsált, és mindeközben így szólt:

 – Gyere csak, Ferikém! Velem jössz!

Na persze ez egész biztosan nem így zajlott le, de a Papa szándéka mindenképpen lavinát indított el. Sok-sok gyámhivatali hercehurca előzte meg a végleges rendelkezést, de summa summarum, Ferike tizenhetedik születésnapját már a Papa gondviselése alatt ünnepelhette, mégpedig Hangonyban, egy olyan kis faluban, amely mind a mai napig párját ritkítja. 

Ferike falusi pályafutásának kezdeti éveiről nem sokat tudok, viszont azt bizton állíthatom, hogy úgy hozzászokott a Mama kosztjához a telepi étkeztetés után, mint népmesei szegénylegény a kacsalábon forgó palota konyhájához. Virulhatott is bajuszos mosolya, kiváltképp, hogy a portán tündérszép hercegnő is tette-vette magát, aki pedig nem volt más, mint az én saját Édesanyám.

Sok év telt el, mire Édesanyám révén én is arra a portára érkeztem, ahol sok neves történés megesett már. Nem tudom mennyi szem pereghetett le cseperedésem homokóráján, de egyszer csak olyan nagyon kíváncsi lettem a Ferike sajátságos szerepére a mi családunkban, amilyen csudamód kíváncsiságot csak a kisgyerekek képesek magukból kipréselni. Bizony, szeget ütött a fejembe a gondolat, hogy ott élt velünk az a rézvörösre barnult férfi, aki se nem az apám, se nem a nagybátyám, a Papáé, de nem a Mamáé, a miénk, de mégse hozzánk született.

Nagyokat pislogva kérdeztem Édesanyámat, aki készségesen magyarázta el nekem hogyan, és miként került családunkba Ferike, akit a Papa oly’ nagy becsben tartott, hogy vasárnapi ebédkor addig nem mártotta a húslevesbe a kanalát, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Ferike már kapott enni. Hallgattam a Papa gyámgyermekének történetét, és olyan kalandokat képzeltem Ferike életébe, hogy alig bírtam ki, hogy azonnal el ne meséltessek vele mindent. Rohantam is lélekszakadva Ferikéhez, és úgy faggattam: honnan jöttél, hol a nővéred, és legfőképpen: szeretsz-e, itt nálunk lenni? Ferike éppen nyakig merült egy jó nagy tál töltött káposztában, és két falat között csak ímmel-ámmal felelt buzgó kérdéseimre. A kiskonyhája felé mutogatott – ami nem a mi házunkban foglalt helyet, hanem egy másik épületben –, és említette az igazolványtartóját, meg azt, hogy elsorolnia nekem azt nem lehet, olyan hosszú történet az, hogy ő hogyan került mihozzánk!

Na, onnantól kezdve nyugodalmam nem maradt. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, megszerzem Ferike irattartóját, ugyanis szentül hittem, hogy a titkot az igazolványok közé ásták el. A tökéletes alkalom nemsokára el is érkezett. Ott tébláboltam a dupla portán, a salakkal felszórt udvaron. Hátam mögött állt a mi házunk, a maga falusi szépségében, arccal nekem pedig az a másik épület húzódott, amelyben helyet foglalt Ferike konyhája is. Az a bizonyos másik épület azzal a különleges tulajdonsággal bírt, hogy sok-sok ember és állat élt benne, és ahány új nép, annyi toldalék csapódott az eredeti vályogház után. Így történhetett, hogy amíg dédnagymamám porta elejére épült vályogházát már ujjnyi repedés csipkézte, addig az udvar végén, a betonból húzott disznóól még eredeti fényében tündökölt. A kettő között foglalt helyet Ferike konyhája.

Ferike konyhája – a szívem is nagyot dobbant, mikor arrafelé néztem, hiszen a Mama vonakodott engem oda beengedni, de lehetett is egy olyan gyerekkel bírni, aki már kieszelte a tökéletes bűntényt?

Csak azt vártam meg, amíg a Papa Ferikéstől beszállt az Aróba, és dologra ment, a Mama pedig a kelt tészta dagasztásához fogott, majd már surrantam is be a kiskonyhába. Aztán addig-addig kutattam az asztal és a kredenc fiókjaiban, amíg meg nem találtam álmaim tárgyát.

Két kis gyerekkezembe fogtam a nagy, barna bőrből készült irattartót, és megremegett a szívem az izgalomtól. Kinyitottam… És nem találtam csak papírokat. Katonai-és személyigazolványt, lakcímkártyát, társadalombiztosítási kártyát, mindenféle olyan butaságot, ami egy gyereknek semmit se mondott. Olyan csalódottság zúdult rám, hogy kedvem szottyant keservesen felsírni. Felpaprikásodva önön tehetetlenségemen, addig forgattam a sokzsebes irattartót, amíg az egyik, jobb oldali zsebből ki nem fordult két, tablókép nagyságú fotó.

Két gyerek mosolygott a fényképeken, egyiken az egyik, másikon a másik. Egyik világos hajú kislányként fogott egy rózsaszín játéknyulat, másik pedig vajszőke kisfiúként tartott a kezében egy plüssmackót. Mind a két kép műteremben készült, a gyerekek arcán meglepettség tükröződött. A fotók hátulján, Ferike szálkás, éppen hogy csak megtanult kézírásával állt a szignó: Nagy Ferenc.

Elnéztem egy ideig a képeket, majd óvatosan, mindet visszatettem a helyére – szigorúan a jobb oldalra. Aztán futottam a Mamához. Tovatűnt a gyermeki lelkesedés, és már nem a családkutatás érdekelt, hanem az, hogy belekontárkodhassak a falusi konyhaművészetbe.

Telt-múlt az idő – megnyúlt a két gyerekkezem, olyannyira, hogy az egyik ujjamra még egy gyűrű is került. Mégpedig egy olyan gyűrű, aminek a jelentését igazán csak két ember értette: az aki adta, és az aki kapta. Ezzel egy időben ment el tőlünk a Papa. Elment, és nem az Aróval, hanem örökre.

Azokban a napokban a gyűrűm se csillogott azzal a vakító fénnyel, mint bármikor máskor. Ahányan maradtunk, ’annyiunk nyakába ült bele a csend, és csak néztünk magunk elé, miközben pontosan egyikünk sem tudta, hogy mihez is kezdjünk. Az élet azonban nem állt meg: sok mindent intézni kellett, többek között Ferike ügyét is.

A hivatalban előkerült a barna irattartó. Ahogy Édesanyám forgatta a sokzsebes tokot, az egyik bal oldali zsebből egyszer csak kifordult egy fénykép a Papáról.  Egymásra néztünk Édesanyámmal, és értőn, könnytől fényesen csillant meg a szemünk. Óvatosan csúsztattam vissza a Papa képét. Szigorúan a bal oldalra, hiszen a jobbon Ferike másik családja foglalt helyet, és ezt Anyával mind a ketten jól tudtunk.

Mikor Édesanyám és én megérkeztünk Hangonyba, Mama még mindig úgy fújta a füstöt, mint a gyárkémény. Helyet foglaltunk a hintaágyon, a Mama két oldalán, és egy ideig csendben figyeltünk.

Elnéztük Ferikét. Megöregedett. Hollófekete hajából úgy rikítottak ki az ősz szálak, mint a koromra szóródott lisztszemcsék.

 – Te már megint híztál, te gyerek! – Hármunk közül a Mama szólt először Ferikéhez, a tőle megszokott kedvességgel. Erre Ferike felénk fordult, azzal a málé vigyorral, amit már elvártunk tőle. A Mama örökkön fűszerillatú tenyerébe rejtette arcát, és maga sem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen.

 – Gyere, hozd a tálkád! – Intett végül a Mama Ferike felé, majd fájós derekára tapasztott kézzel a konyha felé vette az irányt. Aznap paprikás krumplit főzött… Azt nagyon szerettem. Mosolyogva néztem, amíg Ferike lélekszakadva rohant tányérjáért. Mindent tudó mosollyal néztünk össze Édesanyámmal.

Tudtam, ha meghalnék, a fényképem a Papáé mellé kerülne. Az igazolványtartóba, szigorúan a bal oldali zsebbe helyezve. Ez pedig boldogsággal töltött el. Nagyon furcsa, és megmagyarázhatatlan, hálás boldogsággal.