Google+ Followers

2013. március 29., péntek

Esvy: A kék sárkány


A tavasz első napjaiban történt, hogy Jakab kora reggel nekivágott az erdőnek, és elgyalogolt egy eldugott kis völgybe, egy mély, kék vizű tóhoz. A táj nagy részén már elolvadt a hó, ám a titkos völgyet még összefüggő fehér takaró borította. A meredek vízparton azonban széles sávban látszott a fű, a környező fák alatt hóvirágok pompáztak, és néhol már a tőzike is ébredezett. Jakab örült, hogy ilyen gyönyörű látványban lehet része, mielőtt megteszi azt, amiért jött.
            Lesétált egészen a part legszélére, és egy darabig megigézve nézte a vizet. A mozdulatlan tófelszínről párafoszlányok szálltak fel lomhán, a mélyben vízinövények körvonala derengett, felettük karcsú halak cikáztak. Jakab elcsodálkozott a kicsiny állatok élénkségén, és beledugta az ujját a vízbe. Az évszakhoz képest különösen meleg volt. Visszaemlékezett arra, amikor egyszer, még gyermekkorában, a tél leghidegebb szakán kijött ide, hogy korcsolyázzon, de a víz kéken tündökölt, még a part mentén sem látszott jég. Elmesélte ezt a nagyanyjának, aki azt mondta, ha még ilyen didergető mínuszok sem fagyasztják be, akkor bizony sárkány van abban a tóban. Jakab persze sokkal inkább egy meleg vizű forrásra gyanakodott, bár sohasem sikerült rábukkannia.
Megrázta a fejét, és elment a legközelebbi égerfához. Elővette a hátizsákjából a kötelet, amit hozott. Hurkot kötött rá, aztán felkapaszkodott a fára, és egy vastag ágra erősítette a végét. Lejjebb mászott, és letört néhány rügyező gallyat, ami az útjába kerülhetett volna, amikor majd a nyakán a kötéllel a tó fölé ugrik. A leeső ágak helyén átjutottak a nap sugarai, és a vízfelszínre vetültek. A férfi odapillantott, és kis híján lepottyant döbbenetében. Megesküdött volna rá, hogy egy szemet látott a mélyben. Egy hatalmas, fáradtan lecsukódó, sárga szemet.
            Lesietett a partra, és reszketve figyelte a vizet. A szem újra kinyílt, felé fordult, aztán a hosszúkás pupilla összeszűkült. Megremegett a föld, a tó fodrozódni kezdett, aztán lassan kiemelkedett belőle egy gigászi hüllő feje. Jakab hátratántorodott, aztán leült az égerfa tövébe. Tátott szájjal meredt a sötétkék pikkelyes, sárga szemű teremtményre, és elsőként arra gondolt, a nagymamájának igaza volt. Döbbent kábulata mellett megkönnyebbülés árasztotta el, hogy nem kell felakasztania magát; felfalja egy sárkány. A bestia azonban nem támadt rá, csak bámulta.
 – Na, mire vársz? Egyél már meg! – méltatlankodott a férfi, és legnagyobb meglepetésére a monstrum válaszolt neki. A hangja olyan volt, akár a kavicscsikorgás.
 – Eszem ágában sincs, én csak halat eszem.
Jakab az arcára tapasztotta a kezét.
 – Jóságos atyaég, egy beszélő sárkány! – visította.
 – Mit kell úgy csodálkozni? Nem vagyunk mi barbár lények – felelte a bestia egy szál hínárt himbálva az alsó állkapcsán. – Mondd, jóember, paraszt vagy-e, vagy nemes?
A férfi azt hitte, nem hall jól.
 – Hát, éppenséggel földműveléssel foglalkozom.
 – Akkor talán mégis megeszlek, ha megpróbálsz megölni – tűnődött a szörnyeteg. – Ami azt illeti, nem lenne elegáns egy jobbágy kezétől elpusztulnom. Mondd, paraszt, Mátyás még a királyotok?
Jakab megköszörülte a torkát.
 – Micsoda? Már rég nincsenek királyok. Ej, barátom, le vagy te maradva pár évszázaddal.
A sárkány pislogott néhányat.
 – Évszázadok teltek volna el? Hiszen én csak ötven évet szerettem volna aludni, hogy átvészeljem azokat az időket, amikor a fajtád halomra mészárolt minket! Úgy tűnik, az álombűbájom kicsit erősre sikerült.
 – Kicsit! – nevetett Jakab. – Jó öreg lehetsz, hallod-e?
A bestia magasra emelte az orrát.
 – Sokáig élünk ám, ha nem vágja le a fejünket egy szórakozni vágyó lovag. Túl sokáig – tette hozzá sóhajtva. – A te léted viszont alig szempillantásnyi, miért akarod még ezt is lerövidíteni?
A férfi elszomorodva fordult az égerfa felé, ahol a szellő gyengéden lengette az akasztókötelet.
 – Attól még, hogy lekéstem néhány évszázadot, ezt felismerem – mondta a sárkány. – Használták már akkor is, amikor még én sem éltem.
 – Elhagyott a feleségem – suttogta Jakab.
 – Vannak még hozzám hasonlók a világon? – kérdezte a sárkány szinte a szavába vágva.
A férfit feldühítette a bestia érzéketlensége. Nem értette, miért kérdezi élete legszomorúbb fejezetéről, ha nem érdekli a válasz, és csak a saját dolgával törődik.
 – Nincsenek! – vetette oda keményen. – Olyan régen nem láttunk közületek egyet sem, hogy a legtöbben azt gondolják, soha nem is léteztetek.
 – De az asszonyok nem haltak ki, ugye?
Jakab az első pillanatban sértésnek vette a megjegyzést, aztán rájött, hogy a szörnyeteg így próbálja vigasztalni. Nevetésben tört ki. A sárkány lassan elindult felé, és kievickélt a partra. Hosszúkás, kéken csillogó teste vészesen imbolygott, karmos lábai reszkettek a súlya alatt.
 – De nehéz idekinn az élet! – sóhajtotta, aztán hasra zökkent, és a fejét a fűre eresztette.
 – Nem az élet nehéz, hanem te – gúnyolódott Jakab.
 – Pedig valamikor még repülni is tudtam – tűnődött a bestia, és meglódult a hátán két csökevényes szárny, amiket a férfi eddig véletlenül odatapadt rongyos vászondaraboknak nézett. Néhány erőtlen csapás után ismét ernyedten lógtak.
Jakabot elszomorította a látvány, és hirtelen szánalom fogta el a teremtmény iránt. Aggódni kezdett, hátha nem tud visszajutni a tóba, és megfullad. Az azonban szöget ütött fejébe, hogy eddig úgy tűnt, a lénynek a súlya cipelésén kívül nem okoz gondot a szárazföldi lét.
 – Te most tulajdonképpen vízből vagy levegőből lélegzel? – tudakolta.
 – Jó nekem mindkettő – felelte a sárkány álmatagon.
A nyaka két oldalán széles pikkelyek billentek előre, és látni engedték kopoltyúja finom, rózsaszín lemezeit.
 – Tüzet is tudsz okádni? – kérdezte a férfi visszagondolva a nagymamája meséire.
A sárkány becsukta a kopoltyúfedőit, és felháborodott tekintettel fordult felé.
 – Hova gondolsz? Mi vízi sárkányok sohasem okádunk tüzet. Legfeljebb gőzt fújunk, ha el akarunk rejtőzni. Így ni!
A bestia nagy levegőt vett, aztán egy apró, fehér felhő formálódott az egyik orrlyuka felett. Egyszer csak irdatlan nagyot tüsszentett, és egy nyákos, döglött hal repült a fűre a másik orrnyílásából. Jakab hahotázni kezdett, és a térdét csapkodta. A könnyei is kicsordultak a nevetéstől. A sárkány csalódottan lehajtotta a fejét.
 – Miért nem bűvölöd izmosabbra magad? – kérdezte a férfi. – Bár, gondolom, a varázserőd sem a régi.
 – Ez nem igaz – mondta a teremtmény, és átható tekintettel fürkészte beszélgetőtársa arcát. – Majd meglátod.
 – Arra kíváncsi leszek – mosolygott Jakab.
A kék bestia akkorát ásított, hogy egészben le tudta volna nyelni a férfit.
 – Legjobb, ha most alszom még egy kicsit – mondta, és visszavonszolta magát a vízbe.
Jakab elvigyorodott. Hihetetlen életkedv és megmagyarázhatatlan, céltalan tettvágy töltötte el. Szembenézett a nappal, és kitárta a karját.
 – Elmegyek! – kurjantotta hátrafordulva.
 – Azt ne hagyd itt, még megkísért valakit! – szólt a sárkány az égerfa tó fölé hajló ágára pillantva, aztán bágyadt szemmel alámerült.
A fán lógó kötél végtelenül idegennek tűnt Jakab számára, mintha egy letűnt korból maradt volna ott. Kénytelen-kelletlen felmászott érte, és a táskájába tömte.
            Útban hazafelé meglátott egy barna csuklyás, igen nagy hátizsákot cipelő alakot, aki tanácstalanul forgolódott egy tölgyfa körül. Azt kereste, melyik oldalán tenyészik moha. A férfi odament, és megkérdezte, segíthet-e. Lecsúszott a csuklya, és egy gyönyörű nő nézett Jakab szemébe.
 – Tizenöt éve túrázom, de még sohasem tévedtem el – mérgelődött csípőre tett kézzel. – Nem tudja véletlenül, merre van a főút?
 – Dehogynem. Jöjjön velem! Egyébként közel van a falum, ha gondolja, megihat nálam egy jó meleg teát.
            Amikor hazaértek, a férfi befűtött, aztán amíg a nő érdeklődve bejárta a házat és a kertet, megfőzte a teát. Leültek az ebédlőasztalhoz, és nagyon sokáig beszélgettek. Este Jakab a vendégszobába kísérte, és felajánlotta, hogy majd megmutatja neki a környéket, hogy többé ne tévedjen el. Másnap begyalogolták a fél erdőt, hóvirágot szedtek, és együtt hallgatták a fülemüle énekét. Így történt, hogy Réka, a vándorasszony nem kelt útra többé, ott maradt a faluban Jakab mellett, a férfi nagy örömére.
            Március közepén egy időre visszatért a tél, és Jakabnak eszébe jutott a sárkány. Eddig nem szívesen emlékezett vissza a találkozásukra, mert már szégyellte, hogy véget akart vetni az életének, és sokszor azzal hitegette magát, hogy álom volt az egész. Egy zúzmarás reggelen viszont úgy érezte, köszönettel tartozik neki az elmúlt napokért. Megkérte Rékát, hogy kísérje el. Kézen fogva sétáltak a dértüskés fák alatt, és amikor a völgybe értek, döbbenten látták, hogy a tó befagyott.
Jakab kirohant a partra, leguggolt, és kezével megnyomkodta a jeget. Elég erősnek tűnt, így rálépett. Óvatosan besétált a közepére, miközben feszülten pásztázta a mélyben derengő körvonalakat. Meglátta a sárkány fejének sziluettjét, és letérdelt fölé. Lesöpörte a zúzmarát a jég felszínéről, aztán hátrahőkölt. A kék test közvetlenül a tó páncélja alatt lebegett, opálos szeméből apró halak lakomáztak. A férfi észrevette, hogy Réka odaóvakodott mellé, és könnyek gördülnek az arcán. Jakab szorosan átölelte, és arra gondolt, bár a sárkány halott, a varázslata érezhetően ott kering körülöttük. Úgy sejtette, egész életükben kitart majd.

2 megjegyzés:

  1. Kellemes vidám-szomorú novella. Nekem tetszett. 1-2 mondat kicsit furcsa viszont:
    "A leeső ágak helyén átjutottak a nap sugarai, és a vízfelszínre vetültek."
    Meg volt még 1-2, főleg a végén.
    GColt

    VálaszTörlés
  2. Szerintem a "Benedek Elek" stílusú elmesélés nem illet az alap sztorihoz. Ha nem gyermek mesésen lett volna megfogalmazva, akkor szerintem még dobogós is lehetett volna. Így viszont a sztori és az elbeszélés módja nem erősítették egymást, ezért kizökken az olvasó menet közben többször is. Nincs bajom a mesés elbeszéléssel, nem kell félre érteni, de itt valahogy nem működött. Persze lehet, hogy csak én érzem így. Maga a történet viszont jó.

    VálaszTörlés