Mickey Long: Hazatérés

Háromszázharmincnyolc. Ennyi lépcsőfokot kellett megtennem minden áldott nap, amikor báró Szépházy magához hívatott. Másodszülött fiaként, úgy bánt velem, mint a szolgájával. Mint akármelyik alantas munkát végző jobbágyával.

A vecsernyét követő dáridónál, ahol patakokban folyt a nemes bor és disznózsír, a sarokban gubbasztottam, és vártam, mikor hajítanak felém egy-egy húsosabb csontot.

Szülőatyám kedvenc kutyája – egy koromfekete bundájú rövidszőrű – nem egyszer rám morgott, amikor az ízletesebb falatokra rávetettem magam. A mulatozó társaság nagy örömére néha össze is verekedtem a vérebbel, és egy alkalommal a vacsorámat csak a dög által leharapott kisujjam árán tudtam megmenteni.

Egyetlen mentorom az intéző volt, aki előtt a jó szó vagy étek reményében néha térdelnem, esetleg hajolnom kellett. Apám sohasem vetett ügyet véres ülepű nadrágomra, vagy sebes, gennyedző számra.

 Álmában, kurvák közt öltem meg nemzőmet. Tizennégy késszúrással, amivel minden egyes elátkozott évemet megbosszultam.

Azt hiszem akkor lettem átkozott…

Elgondolkodva morzsolgattam a nyakamban, ezüstláncon függő, családi címeres gyűrűt. A szemben ülő tömzsi férfi könyékig tűrte a gyolcsingét, és hamiskásan nézett rám.

– Na, megpróbálod még egyszer? – forgatta meg az ujjai közt a kopottas dobókockát. Végignéztem a körülöttünk lévőkön, és megakadt a szemem a fogadós mögött álló szemrevaló fehérnépen. Hosszú, vörös haja csigákban hullott meztelen vállára, mosolyra húzódó telt ajka láthatóvá tette hófehér fogait. Kék szemével kacéran nézett rám, vállpántos, lenge felsője alól kibukkanó kreol bőre pedig buja gondolatokat gerjesztett bennem.

– Legyen dupla vagy semmi! – kiáltott fel ellenfelem, és feltartotta a kezét. Ráncos képű szolgám arrébb lépett, és feltűnés nélkül megigazította a fokosát. Szemem villanásával jeleztem Benedeknek, hogy indulhat, aki ezután nemtörődöm módon sétált az ajtóig, és nekitámaszkodott a félfának. Tudtam, hogy innentől kezdve a rafinált tekintetű vagy vesztesként hagyja el a kocsmát, vagy hullaként. Sokan lebecsülték már kivénhedt legényemet, de általában ez volt az utolsó tévedésük.

A férfi belehajította a pohárba a játékszereket, ráérősen megrázta és lecsapta a koszos faasztalra. Mindenki csendben figyelte, ahogy óvatosan leemelte a kupát. Három hatos... Ugyanúgy, mint az előző négy dobásnál. Elhamarkodott győzelmi mámorát kihasználva lecsaptam a kockákra, és megpihentettem kérges markomban.

A seregben rengetegszer találkoztam olyan férfiakkal, akik a zsoldjukat játékkal egészítették ki. Valamikor nemcsak szerencséjükben bíztak, hanem sokkal inkább a saját ügyességükben. Ugyanazt a furcsa súlyelosztást éreztem most is, amiért régebben nem egy bajtársamat vágtam szájba. Megragadtam a két felét a fatestnek, és egy határozott mozdulattal elcsavartam. A rafináltan kialakított belsejében egy vaskarika volt beékelve az egyest jelző oldalon, amihez egy mágnes tapadt. Így ha hozzáértő rázta meg, érezhette, hogy mikor nagyobb az esélye a sikeres hajításra.

Habár, most ahogy körbenéztem, igencsak ez volt az utolsó dobása az ellenfelemnek. A fogadóban lévő parasztok felhördültek, és megragadták a férfi grabancát. Tenyeremmel gyorsan besöpörtem a Firenzei mintára vert forintokat, és hátradőlve néztem, ahogy a csalót kirángatják a kocsmából.

A vörös hajú lotyó kacéran rám nézett, és lágyan ringó csípővel az asztalomhoz lépett. Szó nélkül ragadtam meg a karját, és finoman húztam magam után a szobámba vezető, recsegő lépcsőhöz.

Nem csalódtam benne, amikor az ajtón beléptünk, levetett ruháit azonnal a fapadlóra dobta. Hibátlan bőre libabőrős lett, ahogy megcsapta a szoba hűvöse. Kislányos melle hamvas barackra emlékeztetett, bimbója követelődzően meredezett. Fél kézzel átöleltem, és magamhoz húztam. Lángszínű haját kacéran vetette oldalra, meztelen teste kígyóként simult hozzám. Aprót haraptam a nyakába, élvezve bőrének édes ízét, aztán a fülcimpáját csókoltam. Apró keze közben az övemnél matatott, majd nadrágon keresztül megragadott. Rátapadtam az ajkára, és nyelvem körkörös táncot járt az övé körül. Megragadtam a csípőjét, majd a kezem lejjebb vándorolt a formás fenekéig. Tenyerem alatt éreztem az izmok játékát, ahogy hátrébb húzódott, de csak azért, hogy megszabadítson az ingemtől. Körmeivel végigkarcolta a mellkasomat, beleakadva abba a hegbe, amit egy handzsár okozott. A hasfalamnál picit elidőzött, majd kioldotta a nadrágomat. Leheletnyi érintéssel végigcsúsztattam a kezem a derekán, oldalán, egészen a melle halmáig. Ekkor vadul megharapta a számat, éreztem a sós vér ízét a nyelvemen. Felkaptam a törékeny testet, és az ágyra dobtam…

***

– Nagyuram! – loholt felém a pirospozsgás lovászfiú. Vöröses haját szemébe fújta a szél, ahogy próbált átjutni a poros téren álldogáló léha emberek közt. – Nagyuram!

A fogadó rozoga ajtajában álltam, önkéntelenül is összébb húztam magamon posztódolmányomat, ahogy a hajnali, novemberi hideget megéreztem. Leheletem fehér páraként gomolygott, amint Benedekhez fordultam.

– Mikor ment el?

Mindketten tudtuk, hogy az éjszaka ágyamba fogadott céda felől kérdezem, aki reggelre eltűnt, és magával vitte a kialkudott fizetségen felül az erszényemben lévő aranyakat is. Ezért még nem is haragudtam rá, de amíg öntudatlanul feküdtem a kényelmes ágyon, megszabadított címeres gyűrűmtől is.

Más azt mondta volna: boszorkányság. Én viszont biztos voltam benne, hogy a bürök semmivel össze nem hasonlítható kesernyés ízét éreztem a számban. Láttam már jó néhány embert ugyanúgy fulladozni, mint a partra vetett hal, és valamikor rajtam is csak az segített, hogy a legényem időben beadta az ellenmérget. Ugyanúgy, mint most…

– Az a formás fehércseléd aszongya, hogy pirkadatkor látta lefelé osonni a lépcsőn – köpött oldalra Benedek. Majd rám nézett, és mosoly gyanánt megvillantotta fogatlan ínyét. – Először nem akarta elárulni…

– Megölted?

– Csak megszorongattam – röhögött fel rekedtes hangján a szolgám. – Úgy visított, mintha hágtam volna!

– Nagyuram! – ért hozzánk a lovászfiú, aki a futástól nehezen kapkodta a téliesen fagyos levegőt. – Eltűnt a lova!

Megragadtam Benedek karját, aki már leakasztotta az övéről a fokosát. Éreztem, ahogy szikár izmai megfeszültek, majd visszatette fegyverét a helyére.

– Mondd még egyszer… – rivalltam rá a fiúra, és nem tudom, hogy mély, öblös hangom vagy hegektől hemzsegő arcom keltett félelmet benne, de elpityeregte magát. Majd felemelte fejét, és dacosan a szemembe nézett.

Magamra emlékeztetett abból az időszakból, amikor taknyos suhancként menekülnöm kellett faluról falura, és úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem van. Láttam rajta, hogy nem ijedne meg egy-két „atyai” pofontól, csak konokul, szótlanul állna. Így csak a vállát markoltam meg.

– Hogy történt?

– A főlovász ájultan fekszik a pajtában – szipogott a fiú, és kézfejével megtörölte az orrát. – Elküldtek gyógyítóért, de először nagyuramhoz jöttem.

– Melyik hátasomat kötötték el?

– A derest…

– Tünés dolgodra, kölök! – taszította félre Benedek, majd hozzám fordult. – Most mi lesz, Sándor uram?

– Utána megyünk – mondtam, és elindultam az istálló felé –, és eljátszadozunk vele. Utána pedig visszaveszem a gyűrűmet!

– Alig néhány óra előnye van – bólogatott a szolgám, miközben szaporázta lépteit, hogy felzárkózzon. – De hogyan érjük utol, ha csak a kanca maradt meg?

Csupán annyi időre torpantam meg, amíg a szemébe néztem.

– Azt hiszem, futni fogsz…

A Tisza melletti zegzugos erdők mindig is az otthon illúzióját nyújtották számomra. Hiába jártam már be Nápolyt és Firenzét, mégis az itteni, egyszerű, göcsörtös fák látványa adott gyógyírt sajgó szívemre. Néhai szülőatyám birtoka csak néhány napi lovaglásra terült el innen, de bíztam benne, hogy a fél emberöltővel ezelőtti történet mára már feledésbe merült. Nem tudom, ki irányítja a gazdaságot, de nem is érdekelt, amióta elszöktem hazulról.

A nyomokat könnyűszerrel követtük, hiszen, álmomból felkeltve is megismertem volna a deres patkónyomát. Benedek már jó ideje ütemes mozgással futott Bözsi lovam mellett. Ugyan nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy egyre nehezebben kapkodja a levegőt. Bezzeg néhány évvel ezelőtt meg se kottyant volna neki ez a távolság. Sem ő, sem én nem leszünk fiatalabbak, és a külhonban töltött idő még jobban megviselt bennünket.

Fülsértő visítás verte fel a nyugalomban lévő tájat, a környéken lévő hollók kárálva szálltak fel és köröztek a magasban. Kancám egyetlen combnyomásomra vágtába ugrott a ligeterdő sűrűjébe. Benedek néhány szitokszó elmormogása után, tétovázás nélkül követett minket. Hallottam a jellegzetes roppanást, amikor a fokos eltérítette a visszacsapódó ágakat, és néhány tompább hangot, amikor nem sikerült elég gyorsan felemelnie a fegyverét.

Megpróbáltam nagyobb sebességre bírni Bözsit, és egészen a nyakáig hajoltam. Nem a felebaráti szeretet hajtott ennyire, hanem mert a lassanként elhaló sikolyban felismerni véltem a tolvaj nőszemély hangját. Az avar hangosan ropogott, miközben a göcsörtös fákat kerülgettem. Szolgám messzire elmaradt mögöttem, amikor a sárgán álldogáló tölgyek közt kiértem a tisztásra. A hevenyészve összetákolt kalyiba előtt négy haramiát pillantottam meg, akik az éjszakai látogatómat cibálták egy magányosan álló, kiszáradt fa felé. A zsiványok bőszárú gatyát viseltek, amibe csak tessék-lássék volt betűrve piszkosfehér gyolcsingük. Kalapjuk és a testükre feltekert ostor arra utaltak, hogy marhahajcsárok lehettek, mielőtt rossz útra nem tértek.

A lotyó karján és lábán kötéldarabok lengtek, megtépett ruházata láthatóvá tette gömbölyded csecsét. Kárörvendően elvigyorodtam, amikor rájöttem a bitangok szándékára, és gyengéden meghúztam a gyeplőt. Bözsi visszább vett a vágtából, és éreztem izmai játékából, hogy a harctéri idegesség birtokba veszi testét.

Már csak néhány méterre járhattunk, amikor a zsiványok felém fordultak, és előkapták fokosukat. A hirtelen jött szabadságtól erőre kapott fehérnép szoknyáját felkapva rohant az erdő felé, de csak néhány lépést tehetett meg, amikor egy nyél hangos csattanással verte fejbe.

– Csihadj, te... – hangzott egy nagybajszú zsivány szájából, aki mesteri módon, úgy dobta el szinte célzás nélkül fegyverét, hogy a tompa végével találta el, ájulásba taszítva az áldozatot.

Ez idő alatt odaértem, és mozdulatomra felágaskodott Bözsi. A két mellső lábával kalimpálva arcon találta a legközelebbi bitangot, akinek gyomorforgató hanggal, érett dinnyeként csattant szét a feje. Vér és csontszilánkok terítették be a mellette állót. A szürkés pép élő féregként tekergett ki a roncsolt arcon keresztül.

A hátra repülő test felborította a több lábbal mögötte álló zsiványt. Ez az ő baja volt. Az meg, hogy nem fogtam elég erősen a kantárt, az enyém. Esés után azonnal arrébb hemperedtem. Tudtam, nem szabad megállnom, mert akkor a túlerő könnyedén legyűrhet. Ez volt az első, amit a háborúban megtanultam, rögtön azután, hogy a nagyon sárgás vízből nem szabad inni...

Átkoztam magam, hogy nem kaptam le a nyeregkápához rögzített láncos buzogányom. A sok használattól simává csiszolt nyele hívogatóan tűnt fel a prüszkölve, körbe-körbe forgolódó kancám takarásából. Alig pattantam fel, azonnal hanyatt kellett vágnom magam, hogy elkerüljem a fejem felé hajított fokost.

Hangos csörtetéssel és fújtatással bukkant ki szolgám a fák közül. A bokáig érő, felvert őszi avar úgy hullott körülötte, mintha az életre kelt erdő szelleme lenne. Esés közben láttam a fegyvert amint pörögve elszállt felettem, és lanyhulatlan erővel vágódott bele a mellkasába. A freccsenő vér pillanatok alatt eláztatta piszkosfehér ingét, a fokos pedig groteszk ágként meredt ki belőle.

Benedek még tántorgott néhány lépést, majd csodálkozó szemmel összerogyott. Felálltam, és bőrövemből előkaptam viseltes tőrömet. Háromhüvelyknyi pengéjén nem hagyott nyomott a jó néhány esztendő, sem az a rengeteg vér, amit már kiontottam vele.

Addig akartam dűlőre vinni a dolgot, amíg csak ketten vannak velem szemben, és a társuk ki nem kecmereg a holttest alól. Ijesztettem a tőrrel, és ahogy ellenfelem maga elé kapta fegyvertelen kezét, ujján megcsillant az ellopott gyűrűm. Kihasználva az alkalmat, hatalmas rúgást helyeztem a két lába közé. Az összegörnyedő férfinak olyan érzés volt elvágni a nyakát, mintha csak egy csirkét készítettem volna elő az estebédemhez.

Társa lekanyarította magáról az ostort, és felém cserdítette. A bojtos vége elkapta az arcom, és úgy éreztem magam, mint akinek elevenen nyúzzák le a bőrét. A találat után biztos voltam benne, hogy drótot fontak a végébe. A következő támadás elől leguggoltam, majd fogást váltva a fegyveremen, felé dobtam. A penge pörögve szállt felé, obszcén cuppanással állt bele támadóm nyakába, és a vér tekergődző kígyóként, lassan csorgott a mellkasára.

Utolsó életben maradt ellenségem nagy nehezen letaszította magáról a tehetetlen testet, azután kését előkapva körözni kezdett körülöttem. Tudtam, csak arra vár, hogy a felrepedt szemöldökömből csorgó vér elvakítson, még ha csak egy pillanatra is.

Inkább éreztem, mint láttam a támadást, abban a minutumban, amikor a sós vér miatt hunyorognom kellett. Bal kézzel elkaptam a csuklóját, jobbal seprő mozdulatot tettem, amivel eltörtem az alkarját, majd a csípőm erejét is kihasználva, visszafelé csapódó alkarommal arcon vágtam. Az orrából szétspriccelő vér egy szempillantás alatt beterített minket, fogai recsegve mállottak széjjel, ahogy megpróbált ordítani. Mozdulatomat folytatva hónom alá húztam a fejét, és egy rántással eltörtem a nyakcsigolyáját.

Kifulladva görnyedeztem, hiszen az elmúlt harcnélküli évben elkényelmesedtem. A tisztás széléhez siettem, ahol Benedek hörögve szedte a levegőt, akár egy kikötött, tomboló szelindek. Száján habos vér bugyogott, szemével már csak nézett, de nemigen látott engem. Láttam már jó néhány hasonló sebet a csatatéren, és tudtam, hogy már csak a pap segíthetne rajta.

Kihúztam az övéből a tőrét, és végigsimítottam borostás, ráncos arcán.

– Jó bajtárs voltál… – suttogtam a fülébe. Majd fél kézzel befogtam a száját, és megadtam neki a kegyelemdöfést. Benedek teste ívbe rándult, majd elcsendesedett.

Vártam egy kicsit, majd elindultam a lassan magához térő céda felé. Hosszú, vörös haja kócosan omlott a vállára, két kezével pedig ösztönösen takargatta magát.

– Ne bánts, jó uram! – tekintett rám tágra nyílt, rémült szemekkel.

Közelebb léptem hozzá, és gyors mozdulattal megragadtam az üstökét, majd magamhoz rántottam.

– Azt hitted meglóghatsz előlem? – sziszegtem.

– Csak jót akartam… – suttogta, és megcsókolta habos-véres kezemet.

Meghökkentem, de nem lazítottam a szorításomon.

– Mit beszélsz?

– Amikor megláttam a nyakában lógó ékszert, tudtam, mit kell tennem – nézett őszintén a szemembe. – A kegyetlen földesúr  halála után, az elsőszülött fia, Gróf Szépházy Lajos vérdíjat tűzött ki a gyilkosra, aki bitorolja a családi címerrel díszített gyűrűt. Ennek már több évtizede, de az idő folyamán a jutalom mértéke egy kisebb vagyonná növekedett. Sok paraszt elfelejtette már, hogy az öreg gróf uralkodása alatt milyen sanyargatásban volt részük, hány nőt becstelenített meg csak azért, mert úri kedve úgy diktálta.

Furcsa volt hallgatnom a nőszemélyt, és ahogy felködlött bennem apám emléke, egyre jobban növekedett bennem a düh.

– Anyámat a saját portáján erőszakolta meg, apám szeme láttára… – folytatta elhaló hangon. – Én pedig utána születtem meg…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy lehet, féltestvérek vagyunk? – szegeztem neki a kérdést.

– Igen, ezért loptam el tőled a gyűrűt, nehogy más vegye észre, és megöljön a jutalomért! – emelte fel a fejét, és egy könnycsepp gördült le bájos arcán. – Ha én is közéjük tartoznék, leszúrhattalak volna, amikor eszméletlenül feküdtél a fogadóban!

Végiggondoltam, mit jelent számomra a családi kötelék, a szeretet és a megbocsátás. Homlokon csókoltam a leányzót, majd a még mindig kezemben tartott tőrt markolatig döftem a mellkasába.

– Jobban jártál volna – suttogtam, és a földre engedtem az elernyedt testet. – A bürök nem mindig hatásos…