Para Celsus: Érzem

+16

Érzem, hogy szorosabbra fonják köröttem a hurkot – a zsaruk már felreptették spicli-dalosmadaraikat – menekülök – a klór- és húgyszagú nyilvános vizeldékben, a csikkekkel teliszórt peronokon, fiúseggekről álmodozó pederaszták közt a sikátorokban, vasúti hidak traverzei alatt hallom a hekusfalka csaholását.

Tán csak tanúnak akarnak – elfognak és lesittelnek – imbolygom a két gondolat között – részeg tántorog így faltól falig a szűk mellékutcákban – mert igaz, hogy nem én húztam meg a ravaszt, még csak nem is Old Bull Mester – de ugyanilyen igaz, hogy a dekás előbb üt, aztán kérdez, és a vicsori nyomozókutyáik már feltúrták a korábbi héderemet.

A szarrá fonnyadt tények szikárságával – Jane lefűrészelte vadászpuskája két csövét, és a feje csontszilánk-, velő-, és bőr-kakofóniájából katapultálta magát – hogy hova? ha Old Bullnak igaza van, egy szabadabb létsíkra.

Egy filozófia szakról kibucskázott fószer a legkeresztényibb arcnak címkézte a Mestert – ő meg, biszex, narkó-rágta kurvapecér öreg, csak mosolygott ezen –, de ha kinyitotta száját, és jellegzetes, elnyújtott szavait formálgatva beszélni kezdett, az ember igazat kellett, hogy adjon a filozofik-fiókának.

Szedett-vedett szeánsz-bandánk hol itt, hol ott vert tanyát – lepukkant csehók kártyaszobáiban, bontásra ítélt YMCA-kollégiumokban[1], szeméttel teli, elhagyott bérlakások felfeszített ajtaja mögött, olcsó garniszállók manzárdjában. Össze-, majd ismét szétrebbentünk, rettegtünk a razziától, Jim Beam-es üveggel, hatos pakk sörrel a hónunk alatt ugráltunk ki az ablakon, ha ránk vijjogott a yard – Jane az antidepresszánsait markolta fel, amiket – mint nem egyszer saját magát – bedobott a közösbe – egy önmagát abszintben tartósító, vén festő narkólabornyi nyugtatót gyömködött a zsebébe – csak az öreg Bullról nem mállott le a nyugalom – egykedvűen, a morfinisták növény-nihiljével mászott ki utolsóként az ablakon, mögötte zsanérok sírtak, deszkaszilánkok spricceltek szerteszét, a betóduló zsaruk pedig még láthatták Bull piszkafa O-lábát, ahogy elővillan az összement vászonpantalló meg a pamutzokni közéből.

Okot az üldözésre? – adtunk, hol egy Browninggal és egy üveg calvadossal[2] űzött Tell Vilmos-játék formájában – hol pusztán a csendháborításig harsány jelenlétünkkel, részeg dajdajjal, falhoz tapadva fülelő házidetektívek megkovbojozásával[3]. De időnk nagy részében csendesen ültünk, ki kereveten, ki padlóra dobott kartonlapon – nem voltunk sem szekta sem egyház, csak csóró alig-értelmiseggek varjúcsapata – ittunk, hallgattuk Old Bull Mester tanításait.

A vírus visszabontotta magát az élő és holt határvonalára. A bakteriofág csak akkor mutat életjeleket, ha rákapcsolódik egy baktériumra, átprogramozza, és önmaga sokszorosítására használja azt.

A test ugyanilyen parazita. Ráakaszkodik a lélekre, az anyagi világhoz láncolja; a test találta ki a nemi vágyat, hogy elősegítse önnön szaporítását, és az új testek új lelkeket ejtenek rabul.

A fogantatás az élet legnagyobb traumája, a szabad és időtlen szellem romlandó húsköpenybe kényszerül. Az egyetlen, ami végleg megszabadíthatja a lelket az anyagi lét nyűgétől, a halál.

Ez volt Old Bull alaptézise – a vén Mester keselyű-pózban gubbasztott felettünk, narkó-szikkasztotta arcából ránk villogó horgas cipőgomboló-tekintetét belénk akasztotta, mancsában 44-es Russiant lóbált – hittünk neki? – én hittem – láttam epileptikus görcsökben vonagló szerencsétlent, akinek törött csontjai átütötték a húsköpenyt, mintha maguktól rohannának már a temetőbe – láttam elélvező fiút, hátát gerinc-roppantó ívbe feszítve igyekezett az ondóval együtt önmagát is kipréselni – én hittem, ahogy Jane is.

Az egyiptomi paraziták bebalzsamoztatták magukat. Ez ócska és bizonytalan pótléka a lélek halhatatlanságának. Ha el akarod érni az öröklétet, evickélj át az életen, és a túlparton dobd el ezt a csupa lyuk hajót, a testedet! Vagy ami még jobb, sózd rá egy bolondra, te pedig légy szabad!

Jane halott – ő már megszabadult a parazitájától – körülöttem hurok szorul, érzem, zsarubanda liheg a tarkómba nonstop – hajléktalanszállókon héderelek, ingyenlevesért állok sorba a segélyhelyeken – narkósokat látok, akiknek a teste csupán közeg, melyen az anyag felszívódik – zöldessárga tályogokká duzzadt könyök- és térdhajlatokat, egyetlen hegszövetté száradt testeket, tiszta tűért sorban álló heroinistákat, a hús minden nyűgét és kínját – és magamban igazat adok Old Bullnak.

A hatalmasok érdeke, hogy minél tovább rohadjatok a húsbörtönötökben. A testeket táplálni kell, melegíteni, tisztogatni, javítani, gyógyítani… Amíg testben éltek, tőlük és az ellátórendszereiktől függtök. Ezt tudják a rendőrök, az orvosok, a politikusok és a gyárosok, és mindent elkövetnek, hogy a status quo fennmaradjon…

A Mester eltűnt, Jane halott, varjúcsapatuk szétszéledt – már arra sem emlékszem, mióta menekülök – összefolynak előttem a napok, az arcok és a vádak, várom a dekásokat, a csuklómon kattanó bilincset, a gumibotütéseket, és magam sem tudom már, miért akarnak elkapni – mert Jane főbe lőtte magát, vagy mert Old Bull Mester tanítása a parazitákról eretnek és mélységesen igaz.

[1] Young Men's Christian Association – Fiatalok Keresztény Egyesülése

[2] Almából készült brandy

[3] Szleng kifejezés William Burroughs Meztelen ebéd című művéből. Jelentése kb. „Üsd, ahol éred”. A New York-i rendőrspiclik elintézésére használt szófordulat.