Kismesélő
felriadt rémálmából. Zihálva feküdt, nem mert még világosságot sem gyújtani,
pedig vágyott a fényre. Emlékezni akart az álmára, de csak homályos,
érthetetlen töredékek maradtak: nevető arcok, egy állat testmelege, színes
fények, valamiféle ünnep…
Minden
alkalommal verítékben úszva ébredt belőle, hogy aztán sokáig feküdjön a
meghatározhatatlan üresség nyomasztó érzésével a sötétben.
Ezúttal már
hajnalodott, így hát Kismesélő felkelt, és félrehúzta a hungarocell táblával
bélelt pozdorjalapot az ablak elől. A csípős hideg benyomult a rideg betonfalak
közé, meglebegtetve a gyújtósnak használt penészes papírlapokat. Odakinn már
kezdtek szállingózni az első hópelyhek a foghíjas panelházak felett gyülekező
szürkeségből, hogy fehér takaróval borítsák be az üszkös romokat, és sokáig
megmaradó buckákkal fújják be az ablak nélküli panelok üres szobáit.
Kismesélő
számára ez azt jelentette, hogy nem mehet ki a szabadba: a délről jövő csapadék
jó, az északi rossz – főleg a hó. És a fellegek most északról érkeztek. Finom
hús helyett be kell érnie patkányvadászattal a pincékben. Előtte azonban
felélesztette a tüzet, hogy elmondja reggeli imádságát. Nyakába akasztotta a
varázserejű Korongot. Ha minden jól alakul, a mai napon Kismesélőből ő is
Mesélő lesz. Titkok és történetek tudója, a lassacskán kialakuló, új csoport
vezetője. Új helyet keres, messze innen, délen, és odaviszi őket...
A novella megtalálható Czinkóczi Krisztina: Át-járók című kötetében, megjelenés 2014. SpiritArt Kiadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése