Stiga: Vihar egy kád vízben

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Villámpályázatának 3. helyezett alkotása

Sir Lancelot zavartalanul ejtőzött a kellemes, zsongító melegben. Miközben lebegett ebben a megelégedettségben, hagyta, hogy elméje lecsendesedjen, a gondok cseppnyi méretűvé zsugorodjanak. Tökéletes nyugalom, végtelen békesség – éppen ez volt minden vágya. Szemei tágra nyíltan bámulták az ismerős környezetet: csupa-csupa csillogó kékség körülötte, amit olykor megtör egy-egy szelíd, fehér forma.

A ragyogó szép képbe néha belopakodott a kósza gondolat, miszerint ez az idill hamarosan darabjaira hullik.

Nem a légből kapatott a sanda sejtelem, a tapasztalat éreztette vele. Régóta így ment ez – akármikor tengerre szállt, nemsokára megérkezett a veszedelem. Most is várta már.

Aztán egy ideig mégsem történt semmi. A háborítatlan víztükörből csak saját képmása kacsintott vissza, semmi zavaró nesz nem hallatszott, csupán a parton megtörő hullámok alig észlelhető csobbanása.

Szeme sarkából mégis észrevett valamit: egy sárgás villanás.

Lassan, kíváncsian, de egyben kissé félve fordult a délibáb irányába. Apró szíve – melynek létezésében sokan kételkedtek, pedig igenis a helyén volt az – félredobbant, mikor ráismert a sárgaságra.

A hölgy, kiért zsenge kora óta epekedik! Az ő hercegnője, akit idejekorán kiszemelt magának, mikor még a tojáshéj önnön fenekén fityegett.

Az a cseppnyi szerv, a nemlétező, felsajdult. Emlékezett rá, hogy a lelkének kedves hogyan vette semmibe múltkori találkozásukkor, pedig ő, Sir Lancelot igazán méltón dicsérte szépségét, a nyári napsugár arany tündökléséhez hasonlította. De bókja nem hatolt el a hölgy szívéig.

Remélte, hogy most majd sikerrel jár, talán a távollét meglágyította választottja kemény páncélját, és lesz hozzá egy kedves, csilingelő szava. Egyetlen egy mindössze, hisz erényes kisasszonyok nem csacsoghatnak órákon át az ifjú urakkal. Főleg kísérő nélkül, fürdőzés közben.

Kihúzott derékkal, büszkén magasra emelt állal közelítette meg a kiszemeltet. Gyanította, mily’ délcegnek, sőt, nevéhez méltón lovagiasnak tűnhet ettől a tekintélyt parancsoló testtartástól. Úgy érezte, most aztán nincs az a makrancos hercegkisasszony vagy akár királylány, aki ellen tudna állni neki.

Mikor a közelébe ért, tisztességes, az etikai kódexekben illendőnek meghatározott távolságra megállt tőle, és mélyen meghajolt. Oly’ mélyen, hogy orra az illatos vízbe ért.

Aztán szólásra nyitotta száját.

– Oh, mennyei szépségű hölgyemény – akarta mondani, ehelyett azonban csak egy magas, bugyborékos gágogás tört fel belőle.

Az a fránya víz, és ez a bosszantóan hosszú orr! – gondolta magában, miközben megköszörülte nedves torkát.

Újfent meghajtotta magát – most különös gondot fordítva a méretes szaglószerv megfelelő pozicionálására –, és belekezdett:

– Oh, égi szférákból ideszökött…

Eddig jutott, és nem tovább, mikor a vad hullámok átcsaptak a feje felett. A lökés a mélybe taszította, a víz teljesen beterítette.

Miután végre felbukkant, hiába kutatta szíve hölgyét. Eltűnt! Kétségbeesetten újra és újra lemerült, de sehol sem látta. Elnyelte az ár! – gondolta reményvesztetten, és elöntötte a lelket szaggató szomorúság. Mihez kezd nélküle?! Most már örökké csak utána epekedhet, senki más nem teheti boldoggá. Szürkévé, sivárrá fakul további élete.

Nem érdekelte, hogy az örvény ismét a mélybe húzza. Úgysem számít többé! Nem küzdött a felszínre jutásért, csak várta a megszabadító véget.

Egyre sötétebb lett minden…

Aztán váratlanul a felszínen találta magát, testét eltöltötte a friss oxigén. Hatalmas, puha kezek között hevert, megnyugtató biztonságban. Még a szívében tekergőző kín is csillapult valamelyest.

A selymes ujjak a hófehér partra segítették, végigsimítottak ázott fején. Az érintést határozottan ismerősnek vélte, pillanatnyi tűnődés után eszébe is jutott, honnan: a veszedelem! Aki a vihart okozza a kádban. Ő az!

Mialatt ezt elgondolta, a kéz visszatért, a tálkává formált tenyereken valami sárga ült. A hölgy! Épen, sértetlenül.

A csodás viszontlátás elnémította megmaradt bánatát, de megoldotta nyelvét.

– Háp! – tört elő belőle ösztönösen. A többi kéretlen hápogást erőnek erejével visszafojtotta, s mélységesen elszégyellte magát akaratlan bárdolatlansága miatt.

A kisasszony ámulva pillantott rá. – Háp! – válaszolta, minden eddig titkolt érzelmét belesűrítve közlendőjébe.

Mindketten próbáltak ellenállni szemérmetlen vágyuknak, mégis egymás felé lendültek. Műanyag kacsatestük gyengéden koccant egymáshoz a sarokkád ülőhelyén meggyűlt sekély vízben.