Bori: Éjfél előtt

A diktátor elfogásának éjszakáján, amikor az emberek a párás ablakok mögül leselkedtek a decemberi sötétségbe, Bartos Pista megkapta a jelet. A fiatal kántor éppen az orgonánál ült a Szent József telepi templom karzatán, és kétségbeesetten próbált igazodni a vénasszonyok elnyújtott kornyikálásához, amikor hirtelen megállt a játékban, és az oltárra meredt. A rákövetkező pillanatban távoli robbanás hangja hallatszott.

A pap remegő kézzel bemutatta az áldozatot, majd intett Pistának, hogy folytassa. A fiú mély baritonja megnyugtatta a hívőket, akik ezúttal nem menekültek ki fejvesztve Isten házából, hanem végigvárták a könyörgéseket is. Miután az emberek távoztak, Bács Imre tisztelendő úr sietősen felment a karzatra és megállt Pista előtt.

– Mi van veled? – kérdezte.

– Megint látok – nyögte amaz elfúló hangon.

Csönd telepedett rájuk. A pap leült a nyeszlett fiú mellé, és vigasztalni próbálta.

– Hiszen ezt a dolgot már magad mögött hagytad, emlékszel? Megbeszéltük, hogy nem tartozhatsz mindkét világhoz. Úgy döntöttél, ember leszel, és nem tündér!

– Én akartam, igazán akartam! Nem tehetek róla, nem én befolyásolom ezt az erőt.

– Mit láttál?

– Az emberek démonait. Sötétebbek és rútabbak, mint amilyenekre emlékeztem.

– Mellettem is áll ilyen gonosz lélek?

– A magáé a legfeketébb mind közül, és egyre csak hízik, most is a lelkéből táplálkozik!

A pap felugrott és megütődve nézte a fiút. Nem hisz nekem, pedig csak a javát akarom – gondolta Pista. Már bánta, hogy annakidején meggyónta neki a legféltettebb titkát. Felsóhajtott:

– Ez azt jelenti, eljött az idő.

– Miről beszélsz? – kérdezte a pap rémülten.

– Fontos küldetésem van! A nagyapám mondta, hogy amikor legközelebb megtapasztalom a varázserőt, el kell indulnom az utamon!  

Pista fejébe éles fájdalom nyilallt, és egy rég elfeledett vers szófoszlányai ködlöttek fel előtte: …a kincses város közepibe van… egy ötszögű nagy vár… és annak a közepibe, annak a közepibe… Mi a csuda van annak a közepibe?

 Felugrott, és a lépcsők felé vette az irányt.

– Várj egy kicsit, hová mész?

– A várba – jelentette ki a fiú pillanatnyi tűnődés után.

– Miért pont oda?

– Még nem tudom, de mindenképpen oda kell érnem éjfélig. Csak őrségváltáskor tudok bejutni!

– Ezt is a nagyapád mondta?

– Igen.

– Pista, az Isten szerelmére, bárhová mégy, ígérd meg, hogy utána egyenesen visszajössz ide!

– Azt nem tehetem, mert az ígéret szép szó, túlságosan is szép, és ha nem tudom megtartani, abba belehalok – felelte a fiú, de az utolsó szavait már elnyomták a hangosan dörrenő kapuszárnyak.

Az esztenán keresztülballagó idős embert megállították a Securitate emberei.

– Hogy hívnak, te?

– Aranydombi Messzenéző János.

– Miféle ostoba név ez?

– Csak a becsületes nevem.

– Az igazolványodban azt írja: Ioan Aurel. Nohát, akkor ez az igazi neved!

– Meglehet.

– És ez a kölyök?

– Az unokám. Ne bántsák, nem ért ez még semmit a világból!

– Úgy tudjuk, a román nemzet és az állam ellen tevékenykedtél.

– Nem tettem semmi rosszat.

– Szemtanúk megerősítették, hogy valamilyen különös fegyvert használtál. Add ide!

– Nem rejtegetek semmiféle fegyvert.

– Többen is látták, ahogy valamit ráirányítottál a községháza melletti kiszáradt fatönkre és porrá zúztad.

– Kik azok a többen?

– Itt én kérdezek, te fogd be a szád! Tehát: hol van az a fegyver?

– (…)

– Miért nem válaszolsz?

– Ejszen, Pop elvtárs, maga mondta, hogy hallgassak!

A szelíd tekintetű öreg orrából vér fröccsent, amikor a bőrkabátosok ütni kezdték. Pista tehetetlenül nézte. Az ő kétségbeesett kiáltásával senki nem törődött, csak azt érezte, hogy valaki megrúgja, és a földre esik. Tekintete összekapaszkodott a nagyapjáéval, aki erőteljesen ráhunyorított. „Majd ha eljön az ideje, emlékezni fogsz a tanításaimra és a feladatodra, hogy beteljesítsd végzeted. Addig viszont észrevétlennek kell maradnod” – hallotta Messzenéző hangját az elméjében. Másra már semmire nem emlékezett, csak a saját vére ízére és a mindent elborító sötétségre. Ekkor látta utoljára a nagyapját, és ekkor hagyta el az erő.

Pista sodródó tömegben találta magát. Az emberek előbújtak a szürke tömbházak mélyéről, és fojtott hangon beszélgetve a Szent László tér felé igyekeztek.

– Mi volt ez a robbanás?

– Talán a katonák ágyúztak.

Senki nem tudott biztosat. Akik elindultak, másokhoz csatlakoztak, és a tömeg ereje bátorsággal töltötte el őket. Akik bent maradtak, azok a meleg ágyban lapultak a karácsonyfa mellett, mert úgy gondolták, jobb, ha nem látnak, és nem tudnak túl sokat. Néhányan az erkélyről bámulták az utcán támadt nyüzsgést, jelenlétükről csak a parázsló cigarettavég árulkodott.

Pista szaporán szedte a lábát és az őt körülvevő férfiakat nézte. Mindenkire szellemlények akaszkodtak, akik kíméletlenül mérgezték a gondolataikat. Az emberek nem értették, hogy mitől váltak egyre dühösebbé és vérszomjasabbá. Megbolondult az egész világ – gondolta a fiú, és megriadt, ahogy az út menti vén fák ágai felnyögtek a rájuk fagyott hó súlya alatt.

Gyermekként látott először másvilági lényt.

A faragott székely kapu előtt állt, és a templomba igyekvőket nézte. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy arctalan, árnyékszerű lények tekerednek az emberek nyaka köré és nyújtóznak el lustán a gerincük ívén. A szürke minden árnyalatában pompáztak, és attól függően váltott a színük sötétebbre vagy világosabbra, aszerint hogy gazdájuk jót vagy rosszat gondolt, illetve cselekedett. Ha a gonoszság felé billent a mérleg, a szellemek megvastagodtak, fullánkokat növesztettek, és a hozzájuk kötött emberbe mérget pumpáltak. Különös módon Pista egyetlen egyet sem fedezett fel, amely őrajta élősködött volna. Berohant a házba, és elmesélte, amit felfedezett. A nagyapja ekkor közölte vele az igazságot.

– A tündérlélek szemével látsz, és ezzel a tehetséggel csuda dolgokra leszel majd képes, meglátod! – okította.

Katonai terepjárók érkezése zökkentette ki a gondolataiból. Az élen haladó járműből fiatal tiszt hajolt ki, és a győzelem jelét mutatta.

– Szabadság és béke! – kiáltotta.

– Colonel, át lehet már menni a határon?

– Maguknak még nem, de a magyar konvojok jönnek ám befelé! A biztonságuk érdekében, menjenek haza!

Köröskörül aggódó hangok csendültek.

– Talán errefelé is támadnak majd a terroristák?

– Az is lehet. Bukarestben és Aradon véres harcok vannak, de itt nem fog vér folyni! – szögezte le a katona.

Pista megpillantotta az egyenruháson függeszkedő szellemlényt, aki majdnem hófehér színben tündökölt. A kocsi hamar odébbállt, és az emberek között izgatott pletykák kaptak szárnya.

A városháza toronyórája elütötte a tízet. El kell jutnom a várba! Valamit őriznek ott, csak jusson eszembe, hogy mit! – tépelődött Pista.

Igyekezett felidézni a nagyapjától tanult szavakat, amelyek már csaknem a nyelve hegyén voltak, de még mindig nem sikerült visszaemlékeznie a vers teljes szövegére.  

Lépésben haladtak előre, kisebb csoportokra szakadva. Éppen az Olaszi temető mellé értek. Akadtak olyanok, akik azt állították, nemsokára népgyűlés lesz a főtéren. Valakinél rádió szólt. Eleinte csendesen, aztán egyre hangosabban tört utat a hír:

– Elfogták a conducátort! Éljen a forradalom!

Csak azok a dögök ne vonítanának olyan eszelősen! – gondolta a fiú.

A sírokon lidércek kergetőztek és marcangolták a holtakat. Iszonyú erő kellett hozzá, hogy Pista kapcsolatban maradjon a valósággal. Felelt, ha kérdezték, visszamosolygott, ha a többiek rávigyorogtak, de szemét a lidérceken tartotta. Azok csattogtatták hártyás szárnyaikat, nekiiramodtak az embereknek, de az utolsó percben vihogva visszaugrottak, és ocsmány szavakkal buzdították a csimpaszkodó szellemeket, hogy a jó rokonság nevében gyengítsék, mérgezzék még jobban az embereket. Amikor felfedezték a féltündért, éktelen ordítással rohamra indultak.

– Félsz?

– Nem.

– Jól van, mert most nagyon bátornak kell lenned. Ezek nem olyanok, mint akik az embereken élősködnek. A lidércek önálló lények és a velejükig romlottak. Soha ne felejtsd el: te vagy az erősebb! Erősen rájuk nézel, és elhiszed magadban, hogy a tekinteteddel ölni tudsz.

– Mennyire engedjem közel őket?

– Egészen közel. Majd ha sokat gyakorolsz, messzebbről is elkaphatod a grabancukat!

– Ugye, te jó nagy távolságról is le tudsz sújtani rájuk?

– Ezért hívnak Messzenézőnek. A legjobb vagyok az Aranydombiak nemzedékéből, de te még nálam is jobb leszel.

Üszkös romok előtt álltak. Zokogó asszonyok pakolták szegényes holmijukat teherautókra, mások hallottjaikat szállították rozoga szekereken. Az őrült diktátor újabb tervének estek áldozatul: végig kellett nézniük, ahogy takaros házaikat buldózerek és tankok rombolják le, míg ők betonkocka lakásokban lesznek kénytelenek tengetni hátralévő életüket. Harcoltak ellene, amíg tudtak, de veszítettek.

– Miért jöttünk ide? – kérdezte Pista.

– Mert ott szeretnek tanyát ütni, ahol a legnagyobb a szenvedés és a gonoszság. Oda nézz!

Három otromba lidérc közeledett feléjük. A téglákon ugráltak, és a kisfiúval gúnyolódtak. Az egyik közelebb jött, mérgeseket köpött, és véres pofáját a sűrű, fekete pernyébe mártotta. Karmaival feléjük kapott, majd röhögve odébb ugrott, és kihívóan a fogát csattogtatta. Tüzet okádott, de a lángok egyelőre nem értek el hozzájuk.

Pista keskenyre húzta a szemét, majd hirtelen tágra nyitotta, pontosan úgy, ahogy a nagyapjától látta. Fényes, fehér villám lövellt ki a szembogarából, és a lidércek egyetlen pillanat alatt elevenen elégtek. Pista közben óhatatlanul megrongált egy leomlott házfalat, és az emberek sikoltozva menekültek a közelükből.

– Ördög fattya, takarodj! – kiabálták, és kővel dobálták a jövevényeket.

Messzenéző ölbe kapta, és az erdő felé szaladt vele. Amikor biztonságba értek, úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult bele. A kisfiút megelégedéssel töltötte el, hogy uralni tudja az erejét, de ugyanakkor ismeretlen szorongás kerítette a hatalmába. Ilyen egyszerű ez? Csak úgy meg tud ölni bárkit és bármit?

A lidércek ezúttal egyenesen a torkának akartak ugrani, de Pista kikerülte őket. Hogy az emberek ne vegyék észre a nem mindennapi közjátékot, a sírok közé szaladt, és az egyik kápolna hátánál szállt harcba velük. Szédületes sebességgel vadászta le őket, az a kevés, aki megmaradt, reszketve iszkolt a közeléből. Ez a gyakorlat jól esett, az erőm ugyanolyan, mint régen! – dörzsölgette a szemét, és ismét útnak indult.

Erejét megfeszítve próbálta felidézni nagyapja ősi rigmusát, mely világosan megmondta, mit kell tennie, ha eljön az ideje: „A szőlődombok közepibe van egy völgy, abban van egy kincses város, a kincses város közepibe van egy ötszögű nagy vár, abban őrzik, abban őrzik…” Mit? Mit őriznek? És mi a feladatom, ha megtalálom azt a valamit? Hogyan játsszam ki az őrszemeket? – morfondírozott. Fázott, és egyre többször sejlett fel előtte Bács Imre arca. Haza kellene menni! Talán igaza volt a papnak, nincs nekem itt semmi dolgom. Ki tudja, mi vár rám a várban! Ember vagyok, és ha nem veszek tudomást a körülöttem lévő lényekről, egyszer talán nem is fogom látni őket többé.

A Szent László téren zsibongó tömeghez ért. Az emelvényen szónokok álltak, az utcákból folyamatosan tódultak az emberek. Katonák jöttek föl a folyóparton, és a népet figyelték. Pista keresztülvágott a sokadalmon, és a Sas palota passzázsa felé indult. Ekkor hatalmas felzúdulást hallott a háta mögött.

– Mocskos szekus! Még van pofád idejönni? Fogjátok meg!

A fiú megfordult, és látta, hogy egy embert ütnek-vernek. Az idegen lihegve menekült. Hol előnyre tett szert, hol utolérték, majd ismét kitépte magát üldözői kezéből, és sikerült valamelyest lehagynia azokat. Végül a fiú mellé ért. Viaszsárga arcú, deresedő férfi volt, aki kétségbeesett tekintettel meredt rá, majd beugrott az egyik bérház kapuján, és összecsuklott az udvaron.

Pista ökölbe szorult kézzel nézte a földön fekvőt, aki ugyanolyan lehetett, mint azok, akik Messzenézőért jöttek egykoron.

Milyen könnyű lenne most eldönteni az egészet! Ha embervért ontanék, azzal végleg átállnék a másik oldalra! Élhetnék úgy, mint az igazi emberek. Ezért az undorító féregért úgysem kár, lám, milyen koromfekete démon tenyészik rajta! – Nem tudta, honnan jöttek a sötét gondolatok, és el is csodálkozott magán. Eszébe jutott, hogy a nagyapja, aki egész életében a védteleneket segítette, mélységesen elítélné, ha látná, hogy mire készül. Méltatlan lennék hozzá – hajtotta le a fejét, és megrettent a puszta gondolatra is.

Fölrezzent, körülnézett.

Gyorsan döntött: bezárta a nehéz, vascirádás kaput, és átszaladt az út másik oldalára. Végignézte, ahogy a vérre szomjazó tömeg gyanútlanul elhalad a bérház előtt. Hirtelen ösztöntől vezérelve összehúzta a szemét. Ezúttal csak a szempillája alól leselkedett. Apránként engedte szabadjára erejét, amellyel az emberek hátán utazó alaktalan lényeket célozta. Amelyiket elérte, abból lassan elpárolgott a sötétség, és vakító fehérség vette át a helyét. Az emberek elfelejtkeztek vérszomjas tervükről, és hazafelé indultak.

A toronyóra tizenegyet ütött.

A fiú sietve haladt a házak mellett. A zsinagógánál jobbra tért, és keresztülvágott a parkon. Az emberek kiáltozása, az autók dudálása egyre távolabbról hallatszott. Sűrű, fehér pelyhekben hullani kezdett a hó, és pillanatok alatt fehér leplet terített a városra. Pista már az orráig sem látott, de kitartóan haladt előre. Semmi nem mozdult, a némaságban csak saját lépteinek ropogását hallotta.

A ködös, zúzmarás halotti világban hirtelen egy ember jött felé. Intett neki, és ő visszaintett. Amikor az alak egészen közel ért, megállt vele szemben, és így szólt:

– Nocsak, igaz a hír, hogy félszerzet jár a városban! Végre megtaláltalak!

A fiú elsápadt.

– Mit keres itt, Bács atya?

– Annak látsz, aminek látni szeretnél – nevetett amaz.

– Nem értem… Akkor ki vagy? – nyögte Pista.

– A püspökfürdői tündérek nemzetségfője.

– Mit akarsz tőlem?

Az idegen kék szeme hidegen villant.

– Állj közénk! Én végleg tündérré tudlak tenni.

– Veszítsem el az emberi énem?

– Mi hasznod belőle? A halandók gyengék. Mi sosem öregszünk meg, gyorsak, erősek vagyunk, és bármilyen alakot fel tudunk venni!

Pista elgondolkozva bámulta.

Jó lenne tartozni valahová.

– Mit kérsz érte cserébe?

A tündér fanyar mosolyra húzta a száját, és duruzsoló hangon felelt:

– Látom, sokat tudsz rólunk. Igen, a hálánkat csak akkor érdemled ki, ha jót cselekszel velünk. Oszd meg a tündérek nemzetségével a tekintetedben rejlő varázserőt! Meglátod, nálunk lesz a legjobb helyen!

– A nagyapám azt mondta, soha ne bízzak a tündérekben.

– Miért?

– Mert nyájas a szavuk, de valójában keményszívűek és hataloméhesek.

– Ostobaság!

Ha megkaparintja az erőmet, akkor ki tudja, nem-e fordítja majd az emberek ellen. Ezt nem engedem! – határozta el Pista, és kijelentette:

– A nagyapám nem volt ostoba! Az ajánlatodat pedig köszönöm, de vissza kell utasítanom!

– Te szemtelen félvér! – A tündér arca eltorzult a haragtól.

– Ne állj az utamba! Sietek, be kell jutnom a várba! – kiáltotta Pista, és fenyegetően összehúzta a szemét.

A másik kényszeredetten meghátrált.

– Úgy, hát miért nem mondtad hamarabb? Nem akarlak én feltartani! Ellenben ha rám hallgatsz, gyorsan kiszabadítod azt, amit odabent őriznek. Igyekezz, mert kevés az idő őrségváltásig!

– Mi az, amit a várban találok? – kérdezte a fiú, de a tündér már eliszkolt.

Ahogy utánanézett, látta, amint egyre jobban beleveszett a hóba, halványodott, kisebbedett, végül egészen eltűnt.

Pista továbbindult, összeszorított fogakkal küzdötte magát előre a dermesztő fehérségben, miközben úgy érezte, végtelen hosszú ideje menetel.

Az ötszögű vár elé érkezett.

Megállt, hogy kifújja magát. Döbbenten látta, hogy az erődítményt lidércek ostromolják. Egyikük sem jutott pár száz méternél közelebb, mert egy fényes védőburokba ütköztek, amely a kurtinák vonalán bástyától bástyáig húzódott.

Pista fölnézett a romos vár tetejére.

Mindegyik bástyán egy-egy magas, szoborszerű Őrző állt. A belőlük áradó fény tüzes védvonalként futotta körbe az építményt.

Nem messze emberek kiáltoztak, akik mindebből semmit nem érzékeltek.

– Kivégezték! Meghalt a diktátor! Éljen a szabadság! – harsant mindenhonnan.

Az éjszaka egyetlen iszonytató üvöltéssé változott. Felbömböltek az autók, és az emberek úgy ordítoztak, mint a kárhozottak. A halál diadalát ünnepelték.

A veszett ujjongás mámora átragadt a lidércekre, akik rikoltozva veselkedtek neki az újabb és újabb rohamnak. A zegzugos utcákból egyre többen özönlöttek elő. Amelyikük a lendülettől a körön belülre esett, azonmód porrá égett. Rohanva vágtattak a védőkörnek, és gonoszságuk minden erejével igyekeztek azt vékonyítani. A lidércek lángokat köpködtek, mely semmit nem használt a várvédők tüzével szemben. Mégis megveszekedetten próbálkoztak, annak ellenére, hogy sorra odavesztek.

Pista állt és figyelt. Már nem a várat nézte, hanem a falak tövét, majd a földet, és egyszer csak meglátta azt, ami a mélyben elterül. Az egymásra rakódott földrétegek alatt régi magyar királyok sírjai rejtőztek. Eleinte nem fedezett föl mást, csak porladó csontokat és néhány ékszert. Ám egyszer csak megpillantotta a hatalmas szellemet, aki az elfeledett sírok között mélyen, háborítatlanul aludt. Az ereje így is érezhető volt, és Pista megremegett tőle.

Az lenne a feladatom, hogy fölébresszem? Talán a tündér igazat szólt, és rá kellene szabadítani a lovagkirály szellemét a világra. Új rendet teremthetne, csak az a kérdés, hogyan. Először bizonyára pusztulást hozna. Lehet, a lidércek is azért próbálnak bejutni, mert el akarják tölteni gonoszságukkal. Akkor végleg elszabadulna a pokol!

Pista szaggatottan vette a levegőt.

Hogy jussak át a körön? Ezek itt mind belepusztultak, de hátha rám nem lesz hatással, hisz félig ember vagyok. Egy életem, egy halálom! – gondolta. Megcsikordult a foga a dühtől, amikor a lidércekre nézett. Nekiiramodott.

Vadul átgázolt a szörnyetegeken. Minden erejével aprította őket, ám azok is visszatámadtak. Tépték, harapták, elgáncsolták, de ő újra talpra állt, és nyomult tovább előre. Ekkor észrevette, hogy a bástyán álló Őrző integet neki: lendületes karmozdulatokkal hívogatta. Az egyik lidérc eközben véresre karmolta az arcát, egy másik fojtogatni kezdte.

Pista visszaütött, kétségbeesetten öklözött minden irányba. A fejbőre felhasadt, és a belőle szivárgó vér a szemébe csorgott. Kiverte a veríték, és hányingere támadt. Vaktában verekedett, eszelős önkívületbe esett. Ordítva átkozódott, ellenfelei pedig durván felröhögtek minden egyes szaván.

Aztán a szeme sarkából észrevette a hirtelen támadt rést. Összeszedte magát, és arra gondolt, hogy ez az utolsó esélye. Elugrott a csattogó fogak és karmok elől, és gyorsan a védőkörön belülre csúszott.

Semmi sem történt.

Felállt, megtapogatta a tagjait. Nem égett meg, nem érzett fájdalmat. A sebei eltűntek. A várudvarra ment. Most még tisztábban látta a lába alatti mélységben pihenő szellemet. Nagyot nyelt, az arcából kiszaladt a vér. Bizonytalanul toporgott.

Csak annyit kellene tennem, mint korábban: kicsit megsimogatni ezt a lelket a gyógyító erőmmel.

Nem merte megtenni, visszahőkölt. Úgy döntött, felmegy az Aranyos bástyára, és beszél az Őrzővel, hiszen meg kell köszönnie neki, hogy átengedte a védővonalon. Talán tanácsot is kap, hogy mit tegyen. Kapkodva szedte a lépcsőket, és csakhamar ott állt az őrszem mögött.

– Csakhogy végre megérkeztél, öcsém, majdnem lekésted az éjfélt! – Az ezerráncú, véreres szemű öregember a nagyapjára emlékeztette. Az Őrző megmustrálta Pistát, majd vidáman felrikkantott:

– Nini! Ha jól látom az Aranydombiak nemzetségéből való vagy! – Majd az ostromló lidércek felé intett: – Ezek sem mindig ilyenek, de ma nehéz éjszaka van, és amikor az emberek őrjöngnek, ők még jobban tombolnak. No, Isten segéljen a továbbiakban! – biccentett, és mielőtt Pista bármit is kérdezhetett volna, köddé vált.

A fiú megrökönyödve bámult utána, aztán egyszerre mindent megértett. Végre eszébe jutottak Messzenéző szavai: „…abban őrzik, abban őrzik a nagy lovagkirályt, ám ami rejtve van, annak rejtve is kell maradnia az idők végezetéig!”

Határozott lépéssel az öreg helyén termett, és tekintetével végigpásztázta a bástya alatt fekvő területet. Az Őrző távozásával megszakadt a kör, és rés támadt a védővonalban.

Pista tudta már a feladatát.

Egyetlen pillantásával ízekre szaggatta a betolakodó lidérceket. Tekintetével célzott, majd pusztított, aztán megismételte mindaddig, míg a védőburok újra épségben nem tündökölt. Ekkor körbekémlelt.

A bástyákon álló őrszemek barátságosan intettek neki. Ugyanolyan félvérek voltak, mint ő maga. Pista kihúzta magát. Soha nem tapasztalt öröm töltötte el, mert végre tartozott valahová. Csak állt, és tette, amit Őrzőként tennie kellett minden nap, legalább száz évig – az új őrségváltásig.