Stiga: Bosszú

A vörös hajú nő elégedetten mosolyogva figyelte a szürke fal előtt heverő csöppségeket: most épp elcsendesedtek, nem hüppögtek olyan vigasztalhatatlanul, mint ébrenlétük során. Érezte, hogy már nem bírják sokáig; az éhezés, az egész napos kényelmetlen, kényszerű ücsörgés, a szeretet teljes hiánya egyre gyengébbé tette őket.

Hamarosan bevégzi kegyetlen bosszúját! Bárhogy kutatott, egy hangyányi lelkiismeret-furdalást sem talált magában a kicsik szenvedése miatt. Megérdemlik a sorsukat! Évekig kínozták őt, törölték belé taknyukat, nyálukat, leköhögték, letüsszögték, vad táncot jártak fáradt idegein. Most visszakapják, méghozzá kamatostul. Ennyi jár neki!

Egy percig még elgyönyörködött édes álmukban, aztán felkapta a hosszú fapálcát. Erős zajt csapva ütögette a botot a hideg beton alaphoz, a falba vert szögekről lelógó, fülsértően csörgő láncokhoz. A hatás nem maradt el: az alvók felriadtak, és ijedt, éles sírásukkal felverték azokat is, akik megpróbáltak soha többé nem felkelni.

A nő félrehajtott fejjel hallgatta a méltatlankodó kórust; ez a zaj, ami régen felőrölte minden türelmét, most csilingelő égi szimfóniának tűnt. Sok kis angyal végső hangja.

– Sírjatok csak, sírjatok – motyogta, miközben szemét végigfuttatta a csemeték megviselt testén, összetört lelkén. – Most megtudjátok, milyen az, mikor egy perc nyugtotok sincs.

Újra megzörgette a pityergő lurkók felett függő vasakat. A nehéz fémek kérlelhetetlenül tartották markukban az apró csuklókat, ha az túl vékonynak bizonyult, a hófehér nyakakra simultak rá.

A mocskos padlón kacskaringós nyomokat hagyva csorgott a csípős szagú vizelet. A nő átlépte a kis csermelyeket, leguggolt foglyai elé, egészen közelről tanulmányozta fénytelen, kiüresedett pillantásukat. Vajon az ő tekintete is ilyen feneketlen ürességet tükrözött nemrég, mielőtt elkapta a kis lelenceket? Mielőtt a bosszú új fényt lehelt belé?

Az orvosok látszólag megpróbáltak segíteni rajta, úgy tettek, mintha érdekelné őket egy frusztrált, kimerült pedagógus sorsa, de valójában kiröhögték a háta mögött. Egyszer kihallgatta beszélgetésüket: magának választotta ezt a pályát; tudhatta volna, mibe vágja a fejszéjét, mi vár rá; bolond óvónő. Aki nem gúnyolta, az szánta őt. Végül elhatározta, hogy nem szedi tovább a semmit sem érő gyógyszereket, majd távozott a napsárga falú intézetből. Miután a nyugtatók, bódítók kiürültek a szervezetéből, elméje kitisztult, és rögtön tudta, mi a megoldás: hogy megnyugodhasson, elégtételt kell vennie. Jól kell lakatnia a benne élő vérszomjas szörnyeteget. Most megtorolja az őt ért sérelmeket, az éveken át tartó szófogadatlanságot, pimaszságot, semmibevételt!

A lurkók kezdtek ismét elcsendesedni; fáradtak, fogyott belőlük az élet. Lassacskán kihuny a lángjuk!

Tekintete vadul cikázott egyik kis elgyötört arcról a másikra – látni akarja a végét! A belőlük kiszökő ragyogás az ő lelkét melengeti majd tovább.

Izgatottságában nem vette észre az ajkáról alácsöppenő nyálat; az első békébe szenderülő áldozatot figyelte minden érzékével: az üveges pillantást, az élettelenné váló vonásokat a parányi arcon, a megdermedt, halotti csöndet. A folyamat beindult, a többi hamarosan követni fogja őt a nemlétbe.

A kikötözött, gombszemű plüssmackó eldőlve hevert a padlón, és rezignáltan várta, hogy társai – a nyuszik, a kutyák, a másik medve és a fekete ló – is megadják magukat a gravitáció leküzdhetetlen erejének. A súlyos vaslánc csörrenve hullott le a puha, bársonyos csuklóról.