2014. október 23., csütörtök

Takács Alexandra: Vigyázz, mit kívánsz!

Sokadjára jártam meg a kedvenc boltomat, de még mindig nem találtam, amit kerestem. Jobban mondva több formában is rábukkantam, de eddig egyik se vált be. Egyre elkeseredettebben futottam le az újabb köröket az interneten, jósoknál, tapasztaltabb boszorkányoknál, és itt, az Uroboroszban.
A jósok szerint hamarosan megtalálom az igaz szerelmet. A boszorkányok tudtak ajánlani valami jó kis szerelmi kötést, de egyik se vált be. Az interneten se jártam több szerencsével, de legalább rábukkantam erre a boltra. Mostanában itt szereztem be minden eszközt, könyvet, ami ahhoz kellett, hogy amatőr boszorkánynak vallhassam magam.
Sóhajtva tettem vissza a kezemben tartott könyvet a zsúfolt könyvespolcra. Érdekes dolgokat találtam bene, de egyik se kötődött szorosan ahhoz, amit éppen kerestem. Bár szívesen láttam volna a saját gyűjteményemben, az ára visszariasztott. Végül, hogy azért mégse távozzak üres kézzel, meglátogattam a gyertyákkal megrakott állványt. Néhány darabbal megpakoltam a kosaramat, nézelődtem még egy kicsit, hátha találok valami érdekeset elfogadható áron, azután az eladópulthoz sétáltam.
– Ennyire nagy a gáz, Nina? – nézett rám az eladó nagy, kék szemével. Kopasz feje, sápadt bőre, magas, nyurga alakja mindig egy kígyót juttatott az eszembe. Talán részben öniróniának szánta a bolt nevét. Egyébként Belzebubnak hívták, legalábbis anno így mutatkozott be.
Gondolatoktól ködös aggyal, üres tekintettel meredtem rá.
– A boszorkányok általában akkor fordulnak meg nálam ilyen gyakran, ha választ, vagy megoldást keresnek valamire, de nem találják. Ahogy figyeltelek, úgy tűnt, te mindjárt helyben kapsz sírógörcsöt, és feladod.
Fáradtan elmosolyodtam, és felpakoltam a kiválasztott gyertyákat a pultra, a kosarat pedig visszatettem a többi tetejére. Ennyi időt hagytam magamnak eltöprengeni azon, hogy vajon kiönthetem-e neki a szívem.
Végül úgy döntöttem, vesztenivalóm nincs. A férfi talán még megoldással is szolgálhatott, elvégre boszorkányboltot vezetett, ki tudja, mi lapult nála a pult alatt.
– Tudod…– kezdtem bele. – Van egy srác a suliban. Édes, meg kedves és nagyon bejön, de… Akárhányszor a közelébe kerülök, mindig bolondot csinálok magamból. Tudom, hogy összeillünk, tök szép pár lennénk, de… Béna vagyok. Arra gondoltam, hogy mágikus úton adok egy kis löketet az ügynek, aztán úgyis alakulnak majd a dolgok maguktól. Csak a kezdet nehéz.
Nagyjából így foglaltam össze a problémát. Az én korosztályom legnagyobb bajainak egyike a párba rendeződés. Senki sem mondta el, hogy miként kellett az ilyesmit csinálni, így a magunk módján ügyetlenkedtünk. Ki több, ki – mint én – kevesebb szerencsével. Én viszont a hozzám hasonlókhoz képest annyi előnnyel indultam, hogy konyítottam valamennyit a mágiához. Ehhez fordultam segítségért, egyelőre zéró eredménnyel. Kezdtem elveszíteni a hitemet. 
– Aha – nyugtázta Belzebub. Láttam rajta, hogy ő, mint felnőtt, úgy vélte, nekem még inkább a pattanásaimmal kellene foglakoznom, nem pedig a fiúkkal.
És mekkorát tévedett!
– Szóval csak ezek lesznek – toltam előre a gyertyákat, amiket a férfi még be sem ütött a pénztárgépbe. Jobbnak láttam hanyagolni a bajaimat, mint témát, hiszen valaki, aki már elfelejtette, miként gondolkodtak, éreztek a tizenévesek, hogyan is érthetne meg?
– Azt hiszem, tudok valakit, aki segíthet neked – töprengett az eladó, miközben beütötte az árut.
Döbbenetemben még a pénztárcámat előkeresni is elfelejtettem.

A legközelebbi park egyik árnyékos padjára telepedtem le, ott néztem meg a papírt, amit Belzebubtól kaptam azzal a figyelmeztetéssel, hogy csak akkor próbáljam meg, ha úgy érzem, a lelkemről is lemondanék az ügyemért.
Elképedve bámultam a kis cetlire.

„Szerezz egy dobozt, tegyél bele egy fényképet magadról, egy cetlit a neveddel, címeddel, tégy mellé macskagyökeret és borsmentát! Ásd el egy útkereszteződés közepén, és várj! Zikiel majd segít.

Úgy hangzott, mint egy alku az ördöggel, bár a Zikiel név máshonnan tűnt ismerősnek.
Amint hazaértem, izzítottam a gépet, és rákerestem a neten.
Önállóan a „Zikiel”-re túl sok találatot kaptam, jórész nick neveket, így hozzácsaptam a „megidéz” szót is. Így már jutottam valamire. Rábukkantam egy Angyalmágia című könyvre.
Felszaladt a szemöldököm.
Kíváncsiságból beírtam a keresőbe a „Zikiel angyal” kifejezést. Úgy éreztem, menten villám csap belém.
Angyalmágiával soha nem foglalkoztam. Haragudtam a vallásra a boszorkányüldözések miatt, de most félretettem minden előítéletemet.
Zikielről kiderítettem, hogy ő az üstökösök és meteoritok angyala, aki valamiféle kozmikus múzsaként funkcionál.
„… villámszerű látomás formájában inspirációt nyújt az Égből.”
Sokáig töprengtem, mire elhatároztam magam. Démoni alkura számítottam, de itt angyalokról írtak. Kicsit sántított a dolog, de mit veszíthettem? Egy próbát megért.
Már csak egy kérdés maradt. A városban hol találok felásható útkereszteződést?

Két nappal később senki se értette, hogy mi bajom. Nem beszéltem róla. Sok időbe tellett találni egy földutat. Éjjel kellett kilopóznom, hogy senki se láthassa, amint felástam a kereszteződés közepét. Ott helyben nem történt semmi, pedig fél órát álltam, mielőtt elindultam haza.
Otthon se várt egy kósza angyalka se.
Másnap nyűgösen indultam suliba, túléltem a tanórákat, és azonnal jöttem is haza. Még mindig nem történt semmi, és ez egyre jobban bosszantott.
Fürdés után egy szál törölközőben igyekeztem eljutni a szobámig. Nedves talppal a csúszós kövön kis híján tragédia lett belőle. A folyosó faliórájára pillantva címet is adtam a készülő balladának: Éjféli sikoly.
A szobámba lépve akkorát ugrottam, hogy majdnem leesett rólam a törölköző. Egy alacsony, szőke srác állt a könyvespolc előtt.
Élére vasalt, sötét nadrág, fekete mellény, fehér ing nyakkendővel, a fején cilinder… Kapásból egy szentfazék jutott róla eszembe, és csak ez tartott vissza attól, hogy sikoltsak.
– Zikiel angyal? – fogtam össze magamon a törölközőt, hogy még véletlenül se essen le.
Az alacsony férfiba mintha villám csapott volna. Haragtól csillogó, vérvörös szemeket meresztett rám.
– ANGYAL?! – fröcsögte megvillantva hegyes cápafogait. – ZIKIEL?! Most gúnyolódni akarsz?!
Köpni, nyelni nem tudtam. Gyorsan becsaptam az ajtót, hogy a szüleim annyival is kevesebbet halljanak a szobámban történtekből. Csak be ne nyissanak!
– De én… Az olvastam… – pislogtam kétségbeesetten a mellényzsebéből kilógó rózsafüzérre. Ez valami vicc? – Nem vagy angyal?
– Keresztúti démon vagyok – magyarázta komoly arccal. – A nevem Ziki. Remélem valami teljesíthető dolgot akarsz kérni, és nem várod el, hogy csettintgetve másodperceken belül megkapd.
– Nem úgy szokták? – gondoltam vissza a démonos filmekre, amiket eddig láttam.
– Az ügyintézés időbe telik – vonta meg a vállát a démon.
Értetlenül ráztam meg a fejem.
– A Zikiel angyal név. Direkt rákerest…
– Na, idefigyelj, kislány! – csattant a démon. – Anyám vicces kedvében volt, amikor születtem. Sráckoromban eleget szívattak a pokolban a nevem miatt. Ne firtasd!
Nem firtattam. Egy élő, lélegző démon állt előttem, és alkut akart kötni velem. Sok boszorkány ölni tudott volna ezért a lehetőségért. Én megrémültem, nem tudtam, hogy mit tegyek.
Visszakozni nem mertem, még a végén a démon dühbe jön, és megöl. A lelkemmel fizettem ezért a találkozásért, már csak kérnem kellett valamit.
Az eredeti kívánságom az árhoz képest hirtelen jelentéktelennek tűnt, de annyira izgultam, hogy más nem jutott eszembe. Kiböktem hát tini szívem leghőbb vágyát.
Arra számítottam, hogy a démon kinevet, de csak ennyit mondott:
– Megoldható.
Örültem is, meg nem is. Enyém lesz a hőn áhított fiú, de elvesztettem a lelkemet. Felmerült bennem néhány kérdés.
– Akkor most tíz évem lesz hátra?
Ziki futólag rám pillantott, miközben nadrágzsebéből kis, fekete kártyát és töltőtollat halászott elő, amiket letett az asztalomra, és intett.
– Írd alá!
Megigazítottam a törölközőmet, és engedelmesen a kezembe vettem a tollat.
– Én nem szoktam időintervallumot megadni. Sajnos az emberek visszariadnak, ha megtudják, hogy csak pár évig élhetnek. A foglalók így később változnak lelkekké, de legalább több van belőlük – magyarázta, amíg én aláfirkantottam a névjegykártya méretű, fekete lapocskát. Vörös tintával került rá a nevem. A jobb mutatóujjamon apró seb keletkezett, amiből vér buggyant elő.
– Akkor hol a csapda? – kérdeztem.
– Egy életen át élvezned kell a kívánságodat – kapta fel Ziki a kis lapot és a tollat. Gonosz vigyorral az arcán zsebre vágta őket, és köddé vált.
Gyorsan körbepislogtam. Az ablakom váratlanul kinyílt, és mintha kiugrott volna rajta egy láthatatlan test.

Másnap hazaérve egy kis, rózsaszín üvegcse várt az asztalomon egy cetlivel:

„Itasd meg vele, és ügyelj rá, hogy miután lenyelte, téged lásson meg először. Jó turbékolást!”

Szerelmi bájital. Nagyon boszorkányos! Illett hozzám, a kis tini boszihoz. Nem tagadom, nagyon örültem neki. Ha kételkedtem is a döntésem helyességében, most egyáltalán nem gondoltam rá.
Tanítás után a suliban maradtam, hogy megnézzem a kosárcsapat edzését. A kispad körül tébláboltam, és kivettem egy sportitalos flakont az odakészített rekeszből, hogy kissé felhígítsam.
Szerelmem, Max a csapatban játszott. Jól. Nagyon jól… Hmm… Sokáig elnéztem volna. Alig tértem észhez, amikor ő indult meg a kispad felé, hogy pár korttyal felfrissíthesse magát. Készségesen álltam a rendelkezésére.
Pislogni sem mertem, úgy figyeltem, ahogy nagyokat nyelve lecsúszott a torkán az egész flakon lötty. Ugrásra készen lestem, hogy merre pillant először. Szerencsére nem kellett pattognom, mert pont rám nézett, miután elemelte a szájától az üveget, és visszaadta nekem.
Fülig érő szájjal vártam a hatást, ami sajnos nem jelentkezett azonnal. Viszont az edzés végére!
Szomorúan fordítottam hátat a pályának, amikor Max hangját hallottam. Utánam kiáltott, de sajnos a nevemet nem tudta. Még… De elhívott moziba.
Örök hálát esküdtem Zikinek. Életem végéig el kellett viselnem a kívánságomat. Szörnyű!
Mindenkinek leesett az álla, amikor Maxszel megláttak minket együtt. Ebédnél a döbbent menők asztalához ültem vele, szünetekben az én kis kandúrom ajtótól ajtóig kísért, haza sem engedett egyedül, sőt! Reggel a kapu előtt várt rám, hogy együtt menjünk suliba.
A felhők felett lebegtem.
Nagyjából két hétig.
Max akaratos fiúnak bizonyult. Nagyon szeretett, láttam rajta, de szinte megfojtott. Ráadásul jóval tapasztaltabbnak bizonyult, mint én. Nagyon akarta. Azt.
Magyarázhattam én neki, hogy miért nem álltam kötélnek, de csak azt értem el vele, hogy elkezdett kombinálni. Rászállt a barátaimra, egy fiúismerősömet meg is ütötte. Ekkor ijedtem meg igazán. Gyorsan megértettem, hogy Ziki miért vigyorgott olyan idétlenül, amikor távozott, és miért állította be hátulütőnek a kívánságom elviselését egy életen át.
Valamit tennem kellett.
Megpróbáltam újra megidézni Zikit, de napokig színét se láttam, végül lemondtam róla. Ekkor arra gondoltam, hogy felkeresem Belzebubot, hátha tud nekem segíteni. Elvégre ő kevert bajba.
A Ziki-idéző dobozka elásása nem okozott gondot, az éjszaka leple alatt összehoztam, de az Uroboroszt csak nappal kereshettem fel. Ebben az időszakban viszont Max minden lépésnél a sarkamban loholt. Előbb le kellett ráznom valahogy.
Rávettem, hogy üljünk be valahova kajálni. Én egyszer csak felpattantam, és kimentem a mosdóba. Max az ajtóig kísért, hogy útközben biztosan ne környékezzen meg senki.
Sok filmet látott leányzóként megpróbálkoztam a mosdó ablakával. Sok szenvedés után végül csak sikerült kipréselnem magam rajta!
Futólépésben iramodtam meg az Uroborosz felé.
Levegő után kapkodva rontottam be az üzletbe, és kit láttam meg először?
A ruházat először megtévesztett. A farmer–garbó–bőrdzseki kombó megzavart, a fején se cilinder, hanem egy sima, fekete kalap ült. Hittérítő után magánkopó jelmez?
– Te! – csattantam fel, mire Ziki és a vele beszélgető Belzebub felém fordult.
Hirtelen megszeppentem, mégiscsak egy démonnal álltam szemben, de elég bajt hozott a fejemre a szerelmi bájitallal ahhoz, hogy joggal boruljak ki.
Lihegve trappoltam a pulthoz, ahol az immáron ártatlan babakék szemű, normális fogazatú Ziki támaszkodott.
– Na, bevált a szer? – vigyorgott az arcomba.
– Be – szóltam –, de most már jó lenne, ha visszacsinálnád.
– Felejtsd el! – vágta rá, és visszafordult Belzebub felé úgy lökte nekem a szavakat. – Garanciával nem vacakolok, ingyen nem dolgozom, te meg már fizetni se tudnál. A lelked az enyém.
– De…– pislogtam Belzebubra segítségért könyörögve.
– Bocsi, Nina, de senki nem kötelezett a szer használatára. A dobozon rajta voltak a mellékhatások – vonta meg a vállát.
– Mi? Milyen doboz? – hökkentem meg.
– Zikiel! – csattant a kopasz hangja.
– Bubi! Hányszor mondtam már, hogy ne hívj Zikielnek!
– És én hányszor elmondtam már, hogy ne hívj Bubinak!
– Hé! Mi van azzal a dobozzal?! – csaptam közéjük. Nem érdekeltek a következmények, egy erőszakos pasinál mi rosszabb jöhetett még?
Belzebub szúrósan pillantva Zikire lassan hátrasétált. Egy rózsaszín dobozzal tért vissza, amibe a bájitalom üvege pont belefért. Szó nélkül átadta nekem tanulmányozásra.
„Extra erős szerelmi bájital démonok számára. Embereknél a következő mellékhatások tapasztalhatók: erőszakosság, túlzott ragaszkodási kényszer, gyilkolási hajlamok. Lejárt szavatosságú terméknél a mellékhatások démonoknál is jelentkezhetnek.”
Gyilkolási hajlamok?!
– Te ilyeneket is árulsz? – pislogtam Belzebubra.
– Démonoknak – magyarázta. – Az emberek nem tudnak fizetni érte, de keresztúti démonokon keresztül hozzájuthatnak.
Ziki erre mosolyogva tolta feljebb a kalapját.
– NINA! – ütött meg hirtelen a saját nevem. Az utcáról jött, Max közeledett. Bizonyára észrevette, hogy eltűntem.
A dobozt a pultra téve hátráltam. Megszédültem. Démonok, bájitalok, gyilkos hajlamok mellékhatásként. Maradtam volna a jó öreg, veszélytelen, démonmentes boszorkány trükköknél!
Már biztosra vettem, hogy Belzebub is démon, mint Ziki, kétségbeesetten pislogtam egyikről a másikra. A szőke idétlenül vigyorgott, amíg a kopasz sajnálkozva ingatta a fejét. Egyiküktől se várhattam segítséget.
Tanácstalanul botorkáltam ki az utcára, ahol azonnal szembetaláltam magam egy nagyon dühös Maxszel. A fiú megragadta a vállamat, és kiabált valamit, de én nem hallottam. Megsemmisülten bámultam a semmibe.
Csak a bolt magától nyíló ajtaját vettem észre, és a mögém lépő, láthatatlan alakot, aki meglebbentette a copfomat, hogy a jelenlétéről megbizonyosodjak, majd Ziki hangján a fülembe suttogta:
– Legközelebb vigyázz, mit kívánsz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése