55. fejezet
Lidérc! Nyomás!
írta Vihartáncos
Megőrültek. Ezek mind egyszálig nem normálisak.
- Na és? - vonja meg a vállát Fedoran, mikor a lány ezt hangosan is kimondja. - Nővérem is komp akart lenni, de nem komp lett...
- Ráadásul nincs is nővéred - veregeti vállon Aron vigasztalón.
Lúkras némán támasztja a falat, keze-lába szokás szerint keresztben, és a padló egy pontját fixírozza. Neki nincs kedve a humorhoz. Egy ideje rángatózik az állkapcsán az izom.
Marcus várakozva tekint Tamarisra.
Tamaris döbbenten mered a kezében tartott spéci lőfegyverre.
Ezzel egy sivatagi fúróférget is könnyűszerrel le lehetne ölni.
A feszültség nőttön nő benne.
- Vegyük át még egyszer! - Hangja nem tükröz magabiztosságot. - Fogalmatok sincs, hogy mi az ott fent, és eddig senkinek sem sikerült kiirtania, mert aki csak felment oda és meglátta, megőrült, ráadásul arra sem jöttetek rá, miért hallom én és ti miért nem...
- Pontosabban mindegyikünk érzékeli, de te hallod is - bólint Fedoran.
- A halálba külditek őt - szólal meg Lúkras. Zárkózott mogorvasága az ötlet elhangzása után csak fokozódott. Marcus viszont felfigyel valamire. Tanonca hangjából aggódást hall ki. Félrevonja Tamarist.
- Lúkras szintén érzékeny erre a lényre, mint bármelyikünk - súgja a lánynak. - Képtelen aludni tőle, holott ő nem is hallja a mocorgását. Szerinted miért?
- Rémálmok... - súgja vissza a lány szinte azonnal.
Marcus bólint.
- Mindannyian másképp reagálunk. Lúkrast magad is láthatod, milyen. Fedoran titkolja, de minden este megküzd vele, s végtelennek tűnő jókedve, bár ez az alaptermészete, megváltozott, mióta ez a lidérc beköltözött. Erőltetett lett. Aron ugyancsak felnőtt férfi. Nem mer kimenni a fürdőbe este.
- És te? - szalad ki a kérdés Tamaris száján, de látva az idősebb férfi megtört tekintetét, meg is bánja azonnal.
- Te hallod, de nincs rád hatással. - Marcus nagyot sóhajt. - Nekünk, az árnyak őreinek, akik úgy mozgunk benne, mint más az utcán, viszont mind-mind van valami félnivalónk, amit a lidércünk irreális és abnormális módon felerősít.
A lány lesüti a tekintetét. Nem említi azt, hogy mióta itt időzik náluk, estelente látja mozogni az árnyékokat, volt, hogy a közvetlen közelében változtatott alakot az állólámpa árnya.
Arról nem is beszélve, hogy bőven van neki is félnivalója.
Marcus alig két héttel ezelőtt első pillantásra meglátta, hogy Tamaris ugyanúgy árnyjáró, mint ők.
A drámai Ki költözködik naphosszat? kérdését követő napokban együtt gyakorlatoztak, és Marcus legnagyobb örömére, Tamaris oly természetességgel jön-megy az árnyékokban, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Ezért is gondolt pont rá. Ha bajba kerülne, könnyedén el tudna szökni.
A lány most végigtekint a néma kis csapaton.
Válogatott társaság, egyik tagjával sem tanácsos ujjat húzni. Mikor összedolgoznak, akkor meg végképp nem. És amitől ők félnek, attól Tamaris egyenesen retteg. Ellenben, ha őt különlegesnek tartják, meghagyja őket a hitükben. Hadd higgyék őt bátornak. Legfeljebb kiderül, hogy nem az. Addigra, az elsorolt példákat ismerve, úgyse fog emlékezni, vagy tudni róla.
Valahol számára is párállik egy sírgödör.
Követi Marcus példáját és szintén nagyot sóhajt. Elszántan belenéz a férfi szemébe.
- Legyen hát.
Rá sem nézve a többiekre, tudatosan megindul a lépcsőn. Ha rájuk nézne, azonnal megtörne hirtelen jött magabiztossága.
Megáll a padlásajtó előtt. Kis híján bekopog, mire rájön, hogy ez a világ legnagyobb baromsága lenne.
Elképzeli, amint a lidérc, egy írnok fontoskodó hangján közli az ajtó túloldaláról: - Tessék, csak tessék!
Tamaris erre a lehetetlen jelenetre felhorkan. Behunyja a szemét, majd egy mély lélegzettel lenyomja a kilincset.
Az ajtó halálos némán nyílik ki, befelé tárulva pedig természetellenes sötétség tekint vissza a lányra. Sokszorosára nő a lény jelenlétérzete.
Visszatekint a lépcső alján összegyűlt többiekre. Mélyen a retinájába ég a kép: Fedoran szorosan behunyt szeme, Aronéban kialvó fény, Marcus arcára mélyen ülő bánat. Lúkras a kezeibe temetett arccal, lassan, guggoló helyzetbe csúszik le a fal mentén.
Tamaris átlépi a küszöböt, aztán az ajtó síri csendben bezárul mögötte. Mindent elnyelő sötétség és hópuha csend veszi körbe a lányt.
Ami szinte rögtön feltűnik neki, az a levegő minősége. Egy padláson keveredik a por, a doh, és a régi tárgyak szaga a fent megült melegséggel. Itt viszont könnyed és rendkívül tiszta levegő fogadja.
Felkattintja az elemlámpáját. Normál esetben faltól falig kéne látnia. A sötétség viszont úgy veri vissza a fényt, mint a tejköd. Habzsolja, maga alá gyűrni igyekszik a világosságot.
Tamaris halad előre, egész testén glédában állnak a szőrszálai.
Eszébe jut Aron egyik tanítása: Az emberek nem attól félnek, hogy egyedül vannak a sötétben. Hanem attól a tudattól, hogy abszolút nincsenek egyedül.
A természetellenes sötétség mellett ismét feltűnik neki a csend, a várakozó.
Elér a padlás végéig és megáll egy asztal előtt. Különböző tárgyak sorakoznak rajta.
Szemügyre veszi őket, de nem nyúl hozzájuk. Elmélázik rajtuk. Aztán meghallja.
Közvetlenül a háta mögött az őt kísértő, súrlódó hang lassan közelít.
Tamaris komolyan uralja önmagát, ahogy a gerincében érzi annak a valaminek a közeledtét.
Megállja, hogy ne forduljon hátra, ne sikoltson.
Pulzusa az egekben, fülében érzi a vérének ritmikus lüktetését.
Behunyja a szemét, és háromszor vesz mély lélegzetet.
A harmadikat picit bent is tartja, mielőtt kifújná.
Ilyképpen sikerül valamelyest csillapodnia. Lassan hátrafordul.
Amivel szembe találja magát, felülmúlja minden képzeletét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése