56. fejezet
Tetovált lányok
írta Kovács Gábor
Értelemszerűen a Tetovált lányok utcájában kezdtem a puhatolózást. Mivel a célszemélynek csupán a nevét ismertem, a kinézetét viszont egyáltalán nem, meglehetősen elkeseredetten indultam el. Ezért megint csak magamat okolhattam, a nő varázsa gyenge rutinomat is térdre kényszerítette. Mielőtt azonban egyetlen szürkeként beléptem volna a színek birodalmába, egy helyre még betértem, közvetlenül az utca sarkán.
A füvészhez.
Az ő növényei segítenek a tájékozódásban, irányt mutatnak a szürreális utazásban, ami néhány lépésnyire kezdődik.
– Tudja már, mit keres? – kérdezte a langaléta köpenyes, aki nekem háttal állt, mikor beléptem.
– Azt még nem, de gondolom, maga majd segít.
– Mindenki tudja, mit keres – fordult felém az idegesítően tudálékos arcú patikus. – Vagy, hogy kit. Itt mindenki keresgél, barátom. És ha rajtam múlik, meg is találja.
Gyorsan vázoltam neki jöttöm célját. Néhány pillanatig az állát vakargatva gondolkodott, majd a pultba nyúlt és egy üveget rakott elém, amiben elszáradt bíbor színű levelek mozogtak recsegve.
– Ez az, ami kell ide – húzta ki magát büszkén. – Csak morzsolja szét egy kicsit, majd szippantsa fel! Ha megjön a hatása, indulhat. Addig ott leülhet az ablaknál. Figyelje a színeket.
A fizetségért nyúltam, de mindkét kezét védekezően feltéve a fejét rázta.
– A lányok fizetnek mindent. Ha úgy alakul, majd nekik kell törlesztenie.
Leültem hát és a kinti világot kezdtem bámulni. Alig észrevehetően, de a kontúrok megvastagodtak, a színek élesebbek lettek. Vártam még, míg kicsit hozzászokom, aztán köszönés nélkül hagytam el a fűszeres házát.
Kalandozó természetemnek hála, nagyon sok mindent láttam már, de ami az utcában várt rám, az tényleg megdöbbentett. Mintha egy erősen bemindenezett festő csúcsra járatott trippjének legdurvább víziójába léptem volna be. Körülöttem nagyon színes, folyamatosan örvénylő alakok keringőztek, ugráltak és ordítottak hang nélkül, mosolyogva, egyenesen az arcomba. Már éppen követni akartam őket nonfiguratív táncukban, amikor szorítást éreztem a karomon.
– Igyál egy kortyot!
A hangot mintha csak az elmémben hallottam volna. Nem is törődtem vele, amíg államat megragadva maga felé nem fordította még mindig ámuldozó arcomat. Világoszöld bőrű, tükörsimára borotvált fejű helyi amazon volt az, ki rám parancsolt. A testét borító virágok egyetlen szempillantás alatt nyíltak ki, majd hervadtak el. Számba tette az üveget és megitatott, akár egy éhes csecsemőt. Ki akartam köpni a rothadt hal ízű löttyöt, ami végigkaristolta gigámat, de nem lehetett. Kezét végig a számom tartotta.
– Mindjárt jobb lesz – jelentette ki. – Az a sarlatán mindig túlzásba esik, ha idegenekről van szó.
Miután térdre rogyva kiöklendeztem magam, felnéztem idegenvezetőmre.
– Mi a keserves trágyakoncetrátum volt ez? – kérdeztem rekedten.
– Gyatránium, kedvesem – válaszolta, majd felsegített szánalmas pozíciómból. – Segít a tisztánlátásban.
Néhány perc elteltével valóban megszűnt az előbbi kavalkád, habár korántsem teljesen. Végignéztem az utcában. Szinte teljesen pucér lányok álltak, bármerre néztem, néhányuk magamhoz hasonló nevetséges fazonok társaságában. A csupasz bőrök mindegyikén életre kelt rajzok mozogtak szüntelenül. Hátakból kiugráló, majd vízbe csapódó halakat láttam, irritálóan rózsaszín indákat hasakból kinőni, vérszomjas tigriseket oldalbordák közül kiugrani és apró sárkányokat arcokon tüzet okádni.
– Tehetek érted még többet, angyalkám? – tette fel pártfogóm a legalapvetőbb kérdést, amit itt üdvözlésként használtak. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, hirtelen megragadott és magához rántott. Végigszagolta nyakamat, majd ellökött magától és gyanakvóan végigmért.
– Priestus – mondtam, mielőtt megszólalhatott volna.
Elvigyorodott.
– Igen, tudom ki az. Az ugyanilyen illatú.
– Talán tudod is merre találom?
Nem válaszolt, csupán a tenyerét nyújtotta felém. Beletúrtam kabátom zsebébe és kifizettem a válaszát.
– Te nem az utazásért jöttél, pedig élvezted volna – mondta búcsúzásképpen. – Talán még én is – tette hozzá, mikor már azt hitte nem hallom.
A jelet, amit keresnem kellett, nyálával rajzolta az alkaromra. Sápadt bőrömön szinte világított a bőre színével megegyező rajz. Egy kör, benne egy kisebb kör és egy kereszt, ami folyamatosan pörgött.
Továbbsétáltam az eleven festmények között. Próbáltam nem leragadni egyetlen meztelen műalkotás mellett sem, ezért sokszor elő kellett vennem zsakettemből az üvegcsémet, ami a legtöbb esetben segíteni szokott. Talán órák is elteltek, mire végre ráleltem a keresett épületre, minek homlokzatán ugyanaz a jel volt, ami még mindig sikamlós kezemen. Ahogy beléptem, a rögtönzött iránymutató megszáradt és lepergett rólam.
A kinti nyüzsgéshez képest bent még nagyobb zsivaj fogadott. A néhány lépésnyi helyen mintha egy forgalmas piacon lettem volna, mindenhonnan növények, állatok és régen elfeledett emberek lökdöstek szinte faltól falig, míg a helyiség közepére nem értem. Akkor mérséklődött a forgalom, és a mindenféle alakok lassan szétnyíltak előttem. A rögtönzött út közepén egy tökéletes testű nőstény félember körvonalai kezdtek kirajzolódni az árnyékból. Háttal állt nekem. Csak akkor fordult meg, mikor már az összes lény visszapihent bőrére, akik addig gyanakvóan kerülgettek. Csend lett hirtelen.
– Rég elment innen – szólalt meg a szoborszerű. Hangja egyszerre volt kedves és vészjósló. – Igen, a lányok már értesítettek.
– És hova ment? – próbáltam megőrizni magabiztosságomat.
– Ahova a magadfajták járnak, ha nem tudnak mit kezdeni az életükkel.
– Akkor én itt végeztem is – idéztem ismét az életemet felforgató könyvből, és az ajtó felé indultam.
– NEM!
Kiáltása megbénított. Mielőtt megmozdulhattam volna, a hátam mögött termett. Megragadta vállamat, és suttogni kezdett a fülembe, de szavai ordításként hatottak.
– Én teremtettem ezt az utcát. Én felelek itt mindenért. Ha el akarsz innen menni, azt csak az én engedélyemmel teheted meg. És én, még nem engedlek. Az ő barátai a mienk is.
– Fenyegetéssel nem jutunk előrébb – téptem ki magam szorításából.
– Négyes szoba – szólalt meg negédesen. – Innen senki nem megy el örömtelenül.
Nem volt már kedvem vitatkozni, ezért elvettem tőle a kulcsot, amit tenyerében elém tolt, és elindultam a szoba irányába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése