Azon a nyáron nem volt szél a
városban. Márpedig a szél olyan, mint a
szeretkezés: nem is képzeled, mennyire tud hiányozni, míg egyszer csak nincs
több belőle. Többször beharangozták a szmogriadót, és bár a hőmérő higanyszála
ritkán szökött harminc fok fölé, a meleg mégis elviselhetetlen volt. Fülledt,
áporodott. Ilyenkor az ember már tekereg kínjában, minden ruha kényelmetlennek
tűnt, és a hűsítőnek remélt víz állott. Két hónapja nem esett egy csepp eső
sem, a levelek kókadtan, porosan csüngtek a fákról, de még az utcákat,
lépcsőket, korlátokat is por lepte. Ez nem olyasmi, amit az ember észrevesz –
egy kis por, túl finom is ahhoz, hogy föltűnjön. De nekem feltűnt az oka: annyi
légmozgás sem volt, hogy a porszemcséket a levegőben tartsa.
És azon a nyáron keresett meg a
fiú. Tamásnak hívták, és valójában közelebb állt a harminchoz, mint a húszhoz,
de akkor is csak egy srác volt. A pólóját képregény-kockák díszítették. Deszkás
nadrág egészítette ki a szerelést és tornacipő, aminek még sosem volt rendesen bekötve
a fűzője. De a legtöbbet mégis a srác szeme mondott; ártatlanságot,
csodavárást. Egy kávézóba beszéltünk meg találkozót, és leültünk a ventillátor
elé, ami hiábavalóan próbálta felkavarni az állott levegőt.
– Maga olyan izé, nem igaz? –
tért rögtön a lényegre.
– Gondod akadt egy különleges
teremtménnyel? – kérdeztem vissza.
Nem mintha nem látszott volna
rajta, az örökifjúnak kalibrált arc olyan kelletlenül viselte legfrissebb
vonását, a koravénséget, mintha egy rózsán hirtelen szőr nőne. Láttam már eleget
ezt az arckifejezést. A legtöbbször hullákon.
– Ja – válaszolt Tamás. – A
csajom az, Flóra. Vagyis inkább én vagyok az ő pasija, ha érti a különbséget.
– Mesélj el mindent! – dőltem
hátra.
– Fél éve járunk, és két hónapja
hozzá cuccoltam. Korábban nem is nagyon volt gond, tudja, csak olyan kis
hepajok, amik minden kapcsolatban. Hova mész, kivel voltál, szeretsz-e még, meg
a többi csajos baromság.
Erre csak a szemöldökömet vontam
fel, ki vagyok én, hogy megmondjam a srácnak, hogy ez a tini filmekből vett
duma rohadtul nem igaz a valódi nőkre? Szegénykém valószínűleg még egyet sem
látott közelről.
– Volt pár húzós dolga is persze
– folytatta a srác. – De tudja, azt hittem, hogy olyan izéje van…
kedélyingadozása a depi miatt.
– Depresszió?
– Hát persze, minden kiscsaj
depis. Tudja, nyálas versek meg ilyesmi.
– Értem. – Ezúttal még a szemem
sarka sem rándult meg. – De aztán rájöttél, hogy mégsem depresszió?
– Ja. Merthogy frankón nem
emlékezett dolgokra. Nem csak hisztiből úgy csinált, hanem inkább mintha nem is
ugyanazzal a csajjal beszélnék, sőt…
– Néha mintha nem is nővel
beszéltél volna, hanem férfival? – segítettem.
A fiú bólintott, és enyhén
elvörösödött. Már értettem, miért nem hagyta ott rögtön: valahol bejött neki ez
a szituáció, de ezt persze ő sem tudta. Nem akarta tudni.
– És voltak még fura dolgai –
sietett Tamás tobábblépni. – Például egyszer sétáltunk, ő
meg hátrafordulva magyarázott valamit, aztán megtorpant. Tudja, mintha tudná,
hogy van előtte valami.
– És volt előtte valami?
– Nem. Kikerülte azt a helyet
úgy, hogy oda se nézett. De nekem fura volt, tudja. Csak hetekkel később
olvastam róla véletlenül, hogy pontosan ott állt egy kőkereszt, azon a helyen.
Ötven évvel ezelőtt átrakták máshova. Meg ott voltak az ajándékok…
– Mindig az, amire vágytál.
Akkor is, amikor még magadban sem fogalmaztad meg.
– Pontosan! Maga aztán vágja a
témát!
– Igyekszem. Rövidítsük is le. Néha eltűnt, és sose mondta
meg, merre járt, egyszer örült valaminek, később rühellte, mondott valami
fontosat, aztán azt állította, hogy ilyesmi sose hagyná el a száját…
A srác olyan hevesen bólogatott,
hogy elálló füle szinte csapkodott belé.
– Egyetlen növény sem marad meg
a közelében – folytattam. – És képtelen bármit alkotni, még egy rántottát sem.
– Most hogy mondja…
– Akkor ugorjunk is arra, hogy
mit láttál vagy tudtál meg, amitől megjelentek azok az ősz hajszálak a
halántékodon.
– Nebasz! – nyúlt oda a fiú. –
De végül is mindegy.
– Igen, kisebb bajod is nagyobb
ennél. Szóval?
– Szóval egyre többet voltam
Flóránál. Nagyon állat lakása van, egy régi víztoronyban, amit helyrepofoztak.
Aztán meg már haza se nagyon mentem, nem hívnám igazi összeköltözésnek.
– Ott ragadtál, mint légy a
hálóban.
– Ja, nagyon úgy! Azt mondta,
övé a második emeleti lakás, alul a lépcsőház van meg tárolók, aztán egy üres
lakás, fentebb meg nem tudja, kik laknak. Engem meg nem is érdekelt,
tudja? Sose láttam szomszédokat, de
amúgy se nagyon dugtuk ki az orrunkat, ha nála voltunk.
Ennél a pontnál a srác ismét
elvörösödött. Valószínűleg még szűz volt előtte.
– Kulcsot valahogy sose sikerült
másoltatni – folytatta. – Mindig megvártam a ház előtt, ha hamarabb értem oda,
vagy addig elmentem bevásárolni. Az első gyanús dolog az volt, amikor egy este
egy csomó cuccal mentem oda, és amikor kipakoltam, azt mondta, most elmegy
itthonról, de csak egy órára. Miután lelépett, rájöttem, hogy valami benn
maradt a kocsiban, úgyhogy leszaladtam érte. Az ajtókat kitámasztottam egy
kartondarabbal. Amikor visszatértem, láttam, hogy az alsó lakásban ég a
villany. A lépcsőházban pedig ott találtam Flórát. Kérdeztem, mit keres ott, ő
meg azt válaszolta, hogy a szomszédoknál volt. Mondtam, hogy de az a lakás
üres. Erre azt válaszolta, hogy ja, igen, nem laknak benne, de a tulaj most itt
volt. Nem kérdeztem többet, de amikor visszamentünk a lakásba, rögtön kimentem
a külső körfolyosóra azzal, hogy elszívok egy cigit. Elsétáltam egy darabot, és
áthajoltam a korláton, hogy rálássak a lenti ablakokra. Nem szűrődött ki fény,
a bekötőúton pedig csak az én autóm parkolt, ahogy mindig, sehol semmi mozgás.
Pedig az alatt a fél perc alatt nem mehetett el a tulaj.
– És mikor találtad meg a
kulcsokat? – szóltam közbe.
Tamás egy darabig csak elnyílt
szájjal meredt rám, aztán némán felállt, és kiment a mosdóba. Gondoltam, adok
neki öt percet, hogy összekapja magát, de szerencsére két perc múlva már vissza
is tért. Nagyon igyekezett úgy tenni, mintha természetes szükségletei
szólították volna az imént. Lazának tetsző mozdulattal visszaült a helyére, és
úgy folytatta, mintha abba sem hagytuk volna:
– Csak tegnap találtam meg a
kulcsokat. Nemsokára lesz az öcsém diplomaosztója, és úgy emlékeztem, az ünnepi
cipőmet is átvittem valamikor. Szóval kerestem a cipőtárolóban, és arrébb
dobtam a barátnőm téli bakancsát. Megcsörrent benne valami. Tudja is… hát
szóval nem ragoznám. Rögtön arra gondoltam, hogy itt valami suskus van, eszembe
jutott az üres lakás. Gondoltam, kipróbálom. És naná, hogy az egyik kulcs
nyitotta az ajtót. Bementem és körülnéztem. Na most Flóra lakása olyan otthonos
volt, tudja, aranyszínű, faragott székek, meg színes szőnyegek, nagy tükrök,
ilyesmi. Az az üresnek mondott lakás is be volt rendezve, de egészen máshogy.
Nehéz elmondanom, de olyan érzésem volt, mintha valami alapvetően hiányozna. A
bútorok drágának tűntek, brokát, bőr, sötét fa. De a falak csupaszok voltak,
sehol egy kép, egy dísz vagy fénykép. Minimalistának mondanám, de nem azért,
hogy szép legyen, hanem mintha a tulajnak egyszerűen nem jutott volna eszébe,
mitől lesz otthonos egy hely. Semmi nyoma családnak, barátoknak, hobbinak, de
még érzelmeknek sem. Mintha valaki emberré tenne egy varánuszt, aztán meg
rábízná egy lakás berendezését. Nem értettem, hogy miért van a barátnőmnek
kulcsa egy idegen ember lakásához. Talán egy szeretőre gondoltam volna, ha
nincs ott a többi kulcs…
– A fenti lakásokat nyitotta?
– Igen. A fölöttünk lévő megint
másmilyen volt. Itt már igyekeznem kellett, mert nem tudtam, a csajom mikor jön
vissza. És az a hely… Egyszerűen átláthatatlan volt. Nem igazán rendetlen,
hanem inkább… esetleges. Mint mikor nemrég költöztél, és még semminek nincs
helye. Csakhogy itt rengeteg cucc volt kipakolva, mintha a tulaj folyton
elfelejtené, hogy mire valóak a dolgok, és csak úgy lerakná őket az első szimpi
helyre. Láttam egy jégkocka-tartót egy hatalmas üvegvázában, a csillárról
nadrágszíj lógott, a szőnyeg közepén egy használt pohár, a dohányzóasztalon
viszont egy vécékefe… Kaotikus, rendszer nélküli, de tiszta, tutira nem
trehányságból volt ilyen. De leginkább az sokkolt, hogy megpillantottam a
barátnőm egyik farmerját a sarokban.
Kezdtem belefáradni ebbe az egészbe, arra gondoltam, hogy egyszerűen
visszamegyek Flóra lakásába, és megvárom őt. Kell lennie logikus magyarázatnak.
Talán valami gondnok-bejárónő féle, bár az otthonosan ledobott farmerra az sem
stimmelt. De szerettem volna, hogy legyen magyarázat, azt hiszem, bármilyen
nyakatekertet elhittem volna. Ki is mentem onnan, de a folyosón föltűnt valami.
Nem volt több emelet, de volt még egy kulcs a karikán.
– Gondolom, az utolsó lakást is
megtaláltad.
– Meg, bár ez már csak a
szerencsén múlt, vagy inkább valamiféle megérzésen. – A srác szeme ennél a pontnál üvegesen a
messzeségbe révedt.
– Ez normális – igyekeztem
megnyugtatni. – Ilyen helyzetben a legátlagosabb embernek is bekapcsol a
természetfeletti-radarja.
– Elég ijesztő dolgok jutottak
eszembe. Például az, hogy ha rajtakap, ahogy kutakodok…
– Akkor megöl – fejeztem be
helyette. – De nem kapott rajta.
– Nem sokon múlt… – sóhajtott
hideglelősen.
– Akkor már rájöttél?
– Inkább úgy mondanám, hogy
akkor hasított belém egy felismerés, amit nem akartam elfogadni. Félresöpörtem,
de azért megfordultam, és visszamentem a káosz honába.
Elismerően bólintottam, a srác
bizonyára azt gondolta, hogy a bátorságának adózom ezzel, pedig csak az lepett
meg, hogy milyen költői hasonlat csúszott ki a száján az imént.
– Nem is tudom, miért, de
egyenesen az egyik beépített szekrényhez mentem – folytatta Tamás.
– Már mondtam, bekapcsolt a
radarod – szóltam közbe enyhe türelmetlenséggel, amit mindig kivált belőlem a
birkák ámuldozása. – Megérzésnek hívják, és még te is rendelkezel vele, csak
alapból nem sokkal többel, mint ami egy teáscsészébe szorult. Akkor viszont…
– Akkor egyszerűen tudtam, hogy
mit keressek és hol – értett egyet a srác. Reméltem, hogy ezzel végre
túljuthatunk a döbbenetén, amit saját maga felett érzett. – Kinyitottam a
szekrényt, de nem láttam benne semmi különöset egy pillanatig, csak ruhák
lógtak benne. Aztán beugrott, hogy éppen ez a fura. Abban a lakásban semmi nem volt
a helyén, tehát nem logikus, hogy a szekrényben az van, aminek lennie kell.
Félrehúztam a ruhákat, és mögöttük a falban ott volt a következő ajtó. Alig
fértem át rajta, egy iszonyat szűk csigalépcsőhöz vezetett. Egy mukkot se
láttam, és kapcsoló sem volt, az öngyújtómmal kellett világítanom.
Fölbotorkáltam, és ott volt az utolsó lakás, a tetőtérben. Itt sem találtam
villanykapcsolót, így meggyújtottam egy petróleumlámpát, ami az ajtó melletti
asztalon állt. Az a lakás egy bunker volt, ezt azonnal láttam. Azért volt
sötét, mert az ablakokra fémlapokat csavaroztak. Fémpolcok osztották fel a
teret, és a polcokon minden, amivel akár egy világháborút is ki lehetne húzni.
Konzervek, liszt, porlevesek, olaj, gázpalackok, több tartály víz. Az egyik
sarokban azt hiszem, egy légtisztító-berendezést láttam. El nem tudom képzelni,
hogy hozták fel mindezt azon a szűk csigalépcsőn. De volt ott más is… kémcsövek
és fura üvegcsék, kis fémtartályok, szárított nővények a gerendákról lelógatva.
Nem értek a növényekhez, de egy kis fémasztalon tutira gyilkos galócát láttam
száradni. És ott volt Flóra kedvenc hajkeféje, pont a gombák mellett. Csak úgy
ott hevert. Akkor már nem bírtam tovább tagadni… ebben végképp ráismertem. A
paranoiájára, tudja? Amikor azzal nyaggatott, hogy kivel voltam, mindig volt
egy olyan érzésem, hogy az nem féltékenység.
– Kalamona – suttogtam.
– Hogy micsoda? – kérdezett
vissza a srác.
– Ez a valódi neve. De folytasd!
Még van egy kevés, ha jól gondolom.
– Már nem sok. Ismét bekapcsolt
a radarom, ahogy maga mondja. Tudtam, hogy csak perceim vannak, visszatettem a
lámpát oda, ahol volt, elfújtam, és visszazártam az ajtót. Szinte lerohantam
azon a rohadt csigalépcsőn, pedig azt se láttam, hova lépek. Ki az előző
lakásba, eligazgattam a ruhákat a szekrényben, és spuri… a folyosóról fordultam
vissza, hogy bezárjam az ajtót. Ledübörögtem a lakásához, vagyis az egyes számú
lakásához. Az ajtó előtt megtorpantam. Meg voltam róla győződve, hogy már ott
van. És tudja, hogy tudom. Ott áll az ajtó mögött vigyorogva, és várja, hogy
benyissak. De aztán meghallottam az ajtócsapódást lentről. Bevágódtam, és rohantam a szekrényhez, hogy
visszategyem a kulcsot a bakancsba. Hirtelen ötlettől vezérelve négykézlábra
ereszkedtem a padlón, és amikor a barátnőm benyitott, akkor lassan
feltápászkodtam. „Hát te meg mit csinálsz?” kérdezte, amikor megpillantott.
„Fekvőtámaszoztam” válaszoltam neki. Nem tudom, hogy volt rá erőm, de még egy
idióta vigyort is sikerült kivágnom hozzá.
– Ez már valami – mondtam
őszinte elismeréssel. – Megmagyarázott mindent, a kivörösödött arcod, az
izzadást, a torkodban dobogó szívedet…
– Ja. Pokol volt az az este.
Próbáltam még csak nem is gondolni arra, amit megtudtam. Kiszagolta volna, én meg továbbra is biztosra
vettem, hogy megölne érte. Az anyám mentett meg, felhívott, én meg azt hazudtam
a csajomnak, hogy családi zűr van. Látatlanban is rühellte a családomat, így
nem is akart velem jönni, mikor azt mondtam, át kell ugranom anyámhoz, és
lehet, hogy ott is alszom. Akkor szerintem épp a földszinti lakóval
beszélhettem, a varánusszal, mert nem is igazán érdekelte az egész.
A srác szeme ismét üvegessé
vált, és a korábbi pirulás helyét halálos sápadtság vette át. Jobban csíptem az
elvörösödő srácot, de nincs mit tenni, már soha többé nem lesz az az ártatlan
kisfiú, aki tegnapig volt.
– Egy internetkávézóba mentem –
folytatta Tamás. – Először a skrizoféniának akartam utánanézni, de tudja,
valami belül azt súgta, hogy ennél többről van szó. Talán az a radar volt az,
és én nem kételkedtem benne. Aztán megtaláltam a maga hirdetését. Komolyan
mondom, mintha valaki az imáimra válaszolt volna!
– Ebben biztos vagyok – mondtam
a srácnak. Azt már nem tettem hozzá, hogy a hirdetésemre került egy kis
zároló-varázslat; csak az láthatja meg, akinek szüksége van rá.
– Szóval tud segíteni?
– Igen és nem. Nem mehetek oda,
hogy megoldjam a dolgot, és távolról sem tudok semmit tenni ellene. De te igen,
ha követed az utasításaimat.
– Menjek oda vissza – hüledezett
a fiú –, ehhez a… mit is mondott, micsoda?
– Kalamona, a szélkötő. De nem
csak a szelet köti meg, elszív mindent, ami termékenyít, ami frissít, ami erőt
ad, ami tovább visz. Elvesz mindent, amire szüksége van, szó szerint elszívja.
Tőled a fiatalság kell, a lelkesedés, és talán a naivitás is. De kívülállónak
lehetetlenség bejutni a palotájába… ami most egy víztorony, de hidd el, az a
palotája. És az egyetlen dolog, amivel elpusztítható, ott van benn.
– Az egyik méreg a felső
szobából?
– Lehetséges – bólintottam.
Elképesztett, hogy a srác mennyire beletrafált a gondolatomba. – Igazából az a
dolog a lényege, a szíve. Azt kell megkeresned és elpusztítanod. Én is úgy
gondolom, hogy a legfelső szoba lesz az ő valódi arca, a szentélye, ezért ott
lesz a szíve is. Talán az egyik üvegcsében vagy tégelyben, de bárhol máshol is
lehet. Akármi is lehet.
– De akkor hogyan tudnám
megtalálni?
– A radar, emlékszel?
A srác bizonytalanul bólintott.
– Nézd, nekem se tetszik, hogy
egy mágianélkülit kell odaküldenem, de ha egyszer te vagy a hős…
– A hős? – nézett rám
értetlenül.
– Hát igen, látom, hogy a Magyar
népmesék nem volt a kedvenc olvasmányod. A Kalamona egyféle szörny, a mesékben
kicsit hasonlít a gonosz sárkányokra, bár a sárkányok ezt kikérnék maguknak. A
Kalamona megköti a szelet, és az eloldásáért cserébe egy szüzet követel
magának. Már bocs. Szóval a mesében
kétféle szereplő van még, az áldozat és a hős. Választhatsz, hogy melyik akarsz
lenni.
Hagytam egy kis időt a srácnak,
hogy az információ leérkezzen.
– Hamarosan vissza kell menned –
folytattam. – Mielőtt még fals lesz az alibid anyáddal. Nincs valami fix programja a barátnődnek?
– Aerobikra jár délutánonként.
Legalábbis én eddig azt hittem…
– Akárhová is megy, érkezz az
indulása előtt negyed órával! És az isten szerelmére, nehogy eláruld magad
valahogy! Kérdéseket fog feltenni, amikről azt se tudod, hova akar kilyukadni,
de ő tudni fogja, ha sumákolsz.
– Igen, ezt már ismerem. Úgy
kell hazudnom, ahogy máskor is hazudnék.
– Pontosan! Majd azt hiszi, hogy
a szokásos, ártalmatlan hazugságokról van szó. Önts egy kis pálinkát a ruhádra,
hogy piaszagod legyen, és ha faggat, legyél dühös! Hadd higgye, hogy kirúgtál az
este a hámból, és azt titkolod. A másnapos kinézettel nem lesz gond, úgy látom.
– Ja, egy szemhunyást sem
aludtam… – sóhajtott Tamás kimerülten.
– Ha sikerült a dolog, azonnal
gyere el onnan! És hozd el a szívét! Nem fog rögtön elpusztulni, hanem hazamegy
a palotájába, és ugye te sem szeretnéd, hogy ott találjon?
A srác olyan zöldre vált arccal
rázta meg a fejét, hogy bűntudatom támadt. De láttam én már a pillanatnyi
sikerbe belefeledkezett hősöket. Inkább legyen halálra rémülve, mint halott
vagy annál is rosszabb.
– Most menj! – biztattam. –
Ugyanitt várlak holnap reggel kilenckor.
Egy szó nélkül felállt és
kitámolygott. Szerencsétlen azért keresett fel, mert azt remélte, hogy valaki
meg tudja oldani a problémát. Valaki más. És én csak azt a terhet tudtam adni,
hogy rajta múlik minden: az élete, valószínűleg mások élete is, és egy
szörnyeteg elpusztítása.
Még sosem volt dolgom egy
Kalamonával, de ezt persze nem árulhattam el a srácnak. Ha lett volna, sem
tudnék mást tenni, mint várni. Egész éjszaka a jegyzeteimet bújtam, de a
Kalamonáról alig találtam valamit. Viszonylag ritka szörnyeteg. Másnap reggel
már nyitáskor ott ültem a kávézóban, de a srác nem jött el kilenckor, sem
tízkor, sem tizenegykor. Felkerekedtem hát, hogy megkeressem a víztornyot,
amiről a fiú mesélt. Csak két víztorony van a városban, de mind a kettőt üresen
találtam. Nem úgy néztek ki, mint amiket valaha is lakóházzá alakítottak volna.
De én azért nem adom fel. Amikor
az utolsó víztoronytól eljöttem, észrevettem egy apróságot: egy száraz falevél
előttem lassan arrébb billent. Megnyaltam az ujjam és feltartottam a levegőbe:
igen, újra volt szél.
De a közelben lesz egy másik
város, ahol finom port fogok látni az utakon és a korlátokon. És találni fogok
egy régi gyárüzemet vagy tornyot lakóházzá alakítva. Az egyik lakás egy átlagos
lányé lesz, a másik olyan, mintha egy varánusz rendezte volna be, a harmadik a
káosz hona lesz, a negyedik egy méregkeverő titkos bunkere. És lesz egy ötödik
is. Képregényhősök lesznek a falon, és gördeszka az előszobában. Meg talán egy
lógó fűzőjű tornacipő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése