Craz: A nappap

A falu főterére vezető úton latyakossá vált az előző nap leesett hó, számos láb taposta sárba. Csatlakozott hozzájuk nyolc pata is, amikor a várúr és kísérője a házak közé ért. A délutáni nap alacsonyan ült a környező háztetők felett, már a horizont felé közeledett.

– Mindenki ott lesz? – A kérdés türelmetlenségről árulkodott.

– Kívánságod szerint, úrnőm – felelte halkan a nemes az egyenes háttal lovagló lánynak, a Napisten harcos-varázslójának.

Bár a hőmérséklet fagypont felé közeledett, a lány nem fázott, istene iránti elhivatottságát mi sem mutatta jobban, mint lenge öltözete – a varázslói ranglétra ezen fokán nem okozott gondot a hideg. Lovaglócsizmája felett vékony, áttetsző selyemnadrág takarta bőrét és egy hosszú, éjszín köpeny. Az általvetőt csak a hátára szíjazott kardja tartotta kordában, időnként a várúr látta kivillanni a lány tetoválásait, amikor a hidegen szuszogó menetszél játékosan fellebbentette a fekete ruhadarab két szárnyát.

A környék kihaltnak tűnt, mintha csak híre ment volna, ork rablók közelegnek. Egyetlen lelket sem lehetett látni, csak egy girhes macska téblábolt egy rozoga kerítés mellett – addig, amíg az egyik léc a fejére esett, utána eliszkolt.

A főtéren felsorakozott a falu apraja-nagyja, a lord zsoldosai erről időben gondoskodtak. Elég volt néha felemelniük a hangjukat, a túlnyomó részt parasztokból álló lakosság elhelyezkedett a nem túl tágas területen. Tudták, mi következik – mint minden évben ezen a napon.

Elől sorakoztak a fiatal lányok, ki-ki saját vérmérséklete szerint várakozva a közelgő eseményre. Egyesek lelkesedését a hideg levegő is hűtötte, melybe lélegzetük párája rövid életű, ámde ismétlődő légköri jelenséget hasított. Egy a sorba orvul belopakodó lányzombi ezen bizony azonnal lebukott volna. Mellesleg a kiválasztáson is csekély eséllyel indul.

A lányok irigykedve figyelték a nappapot. Akadt, aki kecses alakját szerette volna sajátjának – ő kövér volt. Akadt, aki gazdag, bár annál inkább lengébb öltözékét tudta volna magán – e helyett a vacak gönc helyett, aminek jobb ujján takargatni kell a szakadást.

De legtöbben azt irigyelték, hogy nemesekkel lovagol, hogy semmi gondja, hogy neki másnap tutira nem kell krumplit kapálni, padlót sikálni, kimosni a dédi barnacsíkos alsóit, vagy szaladni a részeg szomszéd elől, ha sötétedés után összefutnak vele hazafelé.

A nappap ellenben a lányokat irigyelte. Nem nyomja a vállukat világméretű vészhelyzet megoldásának problémája.

A legtöbb lány tudta, délceg királyfira fehér lovon hiába vár. Pláne, hogy nagy az ország, a legközelebbi kóbor királyfi is bazi messze. A várúr is egy alternatíva – persze nem örökre, csak egy alkalomra. Nézzük a jó oldalát, talán csurran-cseppen valami.

És ha nem lettek kiválasztva, még mindig jöhet a kóbor. Királyfi, gróf, középnemes, de legalább valami fess kereskedő vagy vándor – csak vigye őket messzire.

De ha akadt is ilyen idetévedt jóképű dalia, az legtöbbször csak kihasználta a rózsaszín ködöt; a nagy utazás is befejeződött még az Óperencián innen, egy szénakazalban, egy hangulatos erdei tisztáson, vagy csak úgy sebtiben egy fának dőlve.

A várúr rendszeresen igényt tartott az első éjszaka intézményének gyakorlására. Nem volt szexuálisan nagy étkű, ellenben a szomszéd falu urával, aki már másként állt a dologhoz. Folyton-folyvást újabb és újabb kiskapukat kutatott fel, hogyan lehetne az adott populáció keretei közt maximalizálni a darabszámot. Tavaly például felfogadott egy vándor kirurgust, aki pecsétes papírral tudta neki igazolni, hogy húsz lány a kedvező időjárási viszonyoknak köszönhetően visszanyerte a szüzességét, így újra elvihetők egy éjszakára. Az pedig, hogy az a bizonyos pecsét viaszból van avagy a tegnap esti vacsorából, ilyenkor csak részletkérdés.

Mivel a kiválasztás családi programnak számított, pár percen belül hat férjet rúgtak bokán, mert túl sokáig bámulta a nappapot – még jó, hogy nem kezdett el nyáladzani is ez az istenekverése! Egy esetben kisebb mozgolódás támadt, mert az asszony nem találta el elsőre a bokát.

A nappap lassan sétált a sor előtt, s míg ránézésre úgy tűnt, a lányokat méricskéli, létrehozott egy keresővarázst. Tudta, most is ketten lesznek, akiket megjelölt az Éjisten. Az egyiket rögtön meg is találta – a földet bámulva várakozott, próbált mindjobban beleolvadni a tömegbe. A másik viszont nem volt a felsorakozottak között, de még a téren sem.

A lány a várúrhoz lépett, közölte vele, ki az egyik, majd nyeregbe pattant, de nem indult útnak. Két karját kitárva lehunyt szemmel szavakat mormolt, hívóigéket. Kisvártatva válasz érkezett, két vijjogás a magasból. A nappap egy-egy csuklójára egy-egy sólyom ereszkedett. Csendben ültek, mintha csak figyelnének valamire, majd egyszerre rugaszkodtak neki és szálltak el egyirányba. A harcos-varázsló arra fordította paripáját és elvágtatott. Tíz perc múlva tért vissza a második lánnyal, aki nem tűnt boldognak a nyergen átvetve.

A kastélyhoz már jóval sötétedés után érkeztek. A fáklyákkal kivilágított kapunál négy őr állt, akik szótlanul végezték dolgukat. Látták a két lányt, tudták, kik ők, de csak csendben bezárták a dupla rácsot, amikor mindenki áthaladt.

A díszterem dísztelen volt, bár a várúr nem is tervezett nagy hacacárét. Azért egy közös vacsora a nevezetes esemény előtt még belefért a költségvetésbe. A húszszemélyes rönkfa asztalnak az egyik vége állt megterítve, melyen tekintélyes mennyiségű étel feküdt – négyüknek több, mint elég.

A két lány megilletődötten ült a magas támlájú, faragott székeken a várúrral és a nappappal szemben. Illetve a vörös hajú lány szemében – akit sólymokkal kellett levadászni – még pislákolt a dac, de kezdett beletörődni a megváltozhatatlanba. Első lépésként belemarkolt egy tál gyümölcsbe, amit nem ismert. Egyrészt fennállt a lehetőség, hátha mérgező, és ez megold mindent. Másrészt, ha már nincs visszaút, legalább kiélvezi a járulékos dolgokat, minél többet kihozva a helyzetből – amit nemsoká még egy marék aprószemű gyümölcs jelentett, mivel nagyon ízlett neki.

A nappap sejtelmes mosollyal figyelte, ahogy szemben vele a vöröske csak úgy tömi magába a nyúlbogyót, ami ezen a vidéken különlegességnek számított. Egy messzi trópusi szigetről származott, ahol alacsony bokrokon termett, és az őslakosság afrodiziákumként használta. Ugyanis a népi megfigyelés bebizonyította, hogy a nyulak, akik bezabálják, utána éjjel-nappal csak bagzani akarnak. Mindenesetre a dolog az őslakosokon is működött. Számos szem elfogyasztása után szexeltek egy jót, és utána a nyúlpörköltet is megkívánták.

Igaz, egy híres utazó szerint – aki először hozott magával északra egy hajórakománnyi nyúlbogyót – a szigetre érkező férfiaknak amúgy is megjön a kedve a hosszú út után a szerelmi játékok gyakorlására a buja bennszülött lányok társaságában. Pláne, ha összehasonlítják őket az otthoni, északi hölgyismerőseikkel, például a feleségeikkel, akik mellett mindig elfogja őket a vágy, hogy messzi, titokzatos tájakat fedezzenek fel. Lehetőleg mihamarabbi indulással. De ez egyetemes jelenség, ugyanis bármelyik ismert világon is nézzük, a nagy földrajzi felfedezők mögött mindig áll egy inspiráló asszony. Vagy anyós.

Csendben eszegettek. A várúr bekanalazott egy egész majomagyvelőt, a harcospap egy fél grillcsirkével harcolt, az első kiválasztott csak csipegetett a tányérokból, olyan ételeket, amit ismert, míg a vörös ugyanezt tette a számára ismeretlenekkel, csak nagyobb adagokban – gondolta, éjszaka úgy is ledolgozza a kalóriákat.

A vacsora után a nappap saját kézzel kevert egy-egy italt a lányoknak, akik meg is itták. A szemük először csillogni kezdett tőle – mintha apró szikrák gyúltak volna benne, villódzva kis ideig –, majd elhomályosult.

Belépett négy őr, és karon fogva kikísérte a két lányt, akik szófogadóan mentek, mintha nem is tudnák, hol vannak. Akkor már nem is tudták.

– Hát akkor kezdődjék a véres szertartás! – kacsintott a Napisten földi helytartója a várúrra, aki homlokát ráncolta.

– Ez feltétlen szükséges? – kérdezte, kicsit reménykedve.

– Vannak más tájak vagy világok, ahol már nincsenek véres áldozatok, de itt másképp nem működik. – A harcos-varázsló felállt az asztaltól.

– Történjék hát, aminek meg kell történnie! – érkezett az utasítás.

A nappap felkészült a rituáléra. Tudta, mi múlik rajta, de azzal is tisztában volt, nem először mutat be áldozatot istenének, és mind sikeresnek bizonyult.

A tágas pincehelyiség terméskő falán szabályos közökként fáklyák égtek. Ez is a külsőségekhez tartozott. A két lány már a belsőségekhez.

Vallástörténeti előtanulmányai során olvasott több száz éves részletes leírásokat, melyek anatómiai pontosságú illusztrációkat is tartalmaztak. Akkoriban más volt a gyakorlat, a rituálé csúcspontját az áldozatok szívének kivágása jelentette. Szerencsére azóta ez kedvező irányban módosult. Manapság a különféle aktusok során, amit a Napisten tiszteletére mutatnak be, az áldozatként közreműködő emberek túlélik azt. Csak állatokat ölnek meg a szertartások folyamán. Legtöbbször háziállatokat, ugyanis egy-egy kecske, birka, ló vagy macska könnyebben beszerezhető, mint egy tigris, elefánt, sárkány vagy csíkos morcsák. Némely öregek mondják, hanyatlik a birodalom. Hülyeség. És különben is, ez a mostani, évente ismétlődő szertartás sokkal szórakoztatóbb, mint egy tigris lemészárlása – merengett a nappap, majd az áldozati oltár elé lépett.

A két lány meztelenül feküdt hanyatt a hófehér, egy tömbből kifaragott kövön – ami több száz éve használatban lehetett, mivel a díszítése túlnyomó részt véres pillanatokat bemutató faragványokból állt –, megfelelően rögzítve ahhoz. No nem, mintha ekkora mennyiségű ködfűoldat elfogyasztása után el tudnának szaladni, de a béklyók biztosították a könnyebb lebonyolítást. A szíjak fixen tartották a vállat, a derekat és a bokát, de a kéz szabadon mozoghatott. A vörös hajú lány jobb oldalt éppen az ujjait forgatta lassan a szeme előtt. A nappap jól ismerte a szer hatását, tudta a lány mit érezhet és láthat.

Beszélik, valakinek egyszer – aki a kelleténél több ködfüvet fogyasztott – egy vigyorgó, csillogó szőrű, fura hengeres testalkatú guanakó (a láma távoli rokona) is megjelent. De ez csak amolyan városi legendának számított a Napisten Varázslói Tudományok Egyetemének komor falai között. Mindenesetre a szertáros az egyetem ködfűkészletét az utolsó szálig nyilvántartotta. Persze ez nem jelentette, hogy a bulizni vágyó papnövendékek azt ne tudnák más forrásból beszerezni.

A nappap tudta, a szertartás során nagy jelentősége van a különféle koreográfiák pontos betartásán kívül a harmóniának is, így – csak, hogy ne lógjon ki a sorból – ő is levetette maradék ruháit, és anyaszült meztelenül állt az istene és az oltáron fekvő két feláldozandó szűz elé. Azzal a különbséggel persze, hogy egy újszülöttet nem borítanak ilyen tetoválások. Homlokán egy stilizált Napszimbólum, arcán a Beavatottak Fényárnyéka, hátán a Tűzsárkány, hasán a Két Szolgáló és a fenekén egy halálfejes éjszakai pillangó – de hát ugye mindenki volt ifjú és meggondolatlan.

Elérkezett az idő, így előhívta a Két Szolgálót. Bőrén a tetovált sárkányok előbb megremegtek, majd lassan fodrozódni és mozogni kezdtek, végül úgy helyezkedtek, hogy elérjék a köldöke alá ágyazott rubinokat. Ekkor kiléptek a két dimenzió fogságából, anyagiasultak, és rátekeredtek a nappap kinyújtott karjaira.

A harcos varázsló letérdelt az oltár elé, a lányok közé, kezével végigsimított  combjuk belső felén, majd kimondta a varázsszavakat, és útjára engedte a két sárkányt.

A sárkányok összhangban mozogtak, lassan kígyóztak felfelé a két lány lábán, hasán, majd elérték a mellek domborulatait, ahol megkezdték isteni küldetésüket.

Az elkövetkezendők során a lányok lélegzete felgyorsult, majd a varázsszavak és a ködfű együttes hatására érzékeik kiélesedtek. Ahogy a sárkányok a bőrükkel érintkeztek, egy konkrét képet keltettek a tudatukban, napfelkelte előtti hajnali rétet. Amint közeledtek az egyre hangosabban sóhajtozó lányok öle felé, annál jobban érződött a réten a felkelő hajnal ígérete.

Ütemesen mozogtak, tökéletes összhangban. A hajnali réten az első napsugár akkor tört át, amikor a nappap azt gondolta magában mosolyogva, a sárkányok útját testközelből figyelve: Nocsak, ti meg mibe ütöttétek az orrotokat!

A lány a kastély tornyában állt a várúr mellett, és a felkelő napkorongot tanulmányozta. Amikor istene átlépte a horizontot, csendesen megszólalt.

– A Napisten elfogadta az áldozatot, ismét szembeszáll az Éjistennel. Így a világ nem hanyatlik örök sötétségbe, mert mától újra hosszabbodnak a nappalok.

– Köszönöm, úrnőm! Megtisztelsz jelenléteddel a holnapi ünnepségen?

– Persze, jövök, de most pihenésre van szükségem. – Rám fér néhány ital a kedvenc kocsmámban – gondolta, miközben belépett a mellette felfénylő térkapun.

– Nehéz nap? – kérdezte a Próbagoblin tulaja a pult mögül. Néha ő is beállt a forgalmasabb estéken vagy akkor, ha egy ismerőst személyesen akart kiszolgálni.

– Á, csak egy kisebb világot mentettem meg az örök sötétségtől – forgatta szemét a kérdezett.

– Akkor ez a ház ajándéka – kacsintott Nyakonöntő, és a lány elé rakott egy zöld élőhalott koktélt.

– Ó, köszönöm! – mosolyodott ő el az ital láttán. – A kedvencem.

– Holnapután várunk a Szolgáltatóház belső megbeszélésére!

– Rendben, ott leszek! – A nappap kezében a pohárral a nagyteremben nyüzsgő vendégek felé fordult. De most nem lányokat keresett.