Hertelendy Anna: Az utolsó kikötő

Veríték ízű, langyos sör csorog a számba, felhígítva a nyáltól csomósan összetapadó hamburgert. Nyelvemmel kipiszkálom a húsdarabokat a fogam közül, és két rágás meg nyelés között körbetekintek. Beállva is meg tudom állapítani: ez a legócskább buli, amin valaha is megfordultam. Idegenek röhögnek körülöttem, és néha hátba vágnak jópofának szánt gesztusként, de én nem foglalkozom senkivel, csak birkózom a kajámmal.

A nappaliban egy tinédzser srác narkóért árulja a testét. Senkinek nem jut eszébe, hogy hazazavarja. A gazdag pubik incselkednek vele, és kinevetik. Belemarkolnak a golyójába, és perverz élvezet ül az arcukra, amikor a fiú szeme összeszűkül a fájdalomtól.

**

Régóta jártam az országot, kikötőről kikötőre. Ez volt a munkám; a jó öreg Nikonommal megörökítettem a tengerek és a városok ölelkezését, a halászhajókat, az őket árnyékként követő tengeri madarakat, a düledező viskókat a parton. Ám sosem találtam meg azt, ami kiemelhetett volna a hozzám hasonló művészek sorából. Űzött a siker utáni vágy, modern Odüsszeusznak képzeltem magam, valahányszor kiszemeltem egy új úti célt.

Az az év azonban sorsfordítóvá vált számomra. És az egész világ számára is. Végigsöpört rajtunk a válság, mint egy szökőár, és én február környékén egy olyan ponton találtam magam, aminél lejjebb már nem csúszhattam. Sem a visszautasított fotóim, sem pedig az egyre fogyó pénztartalékom nem szembesített olyan kiválóan nyomorult helyzetemmel, mint az, amikor céltalanul kóboroltam a városban, és már nem találtam semmit, amit szívesen lencsevégre kapnék. Semmi komolyra nem vágytam, csak valamire, amivel otthon elszórakozok a gép előtt, egy bögre kakaó társaságában.

Abban az évben, mintha a természet is hátat fordított volna nekünk; szokatlanul kemény tél köszöntött ránk, a lábam átfagyott, a hideg szél a kabátom alatt fickándozott. A lakbért kifizettem, de a gyomrom korgott. Percekig néztem sóvárogva egy hamburgeres kínálatát, de tudtam, ha most engedek a csábításnak, annak később meglesz a böjtje.

Korábban láttam egy lányt. Az a fajta szépség volt, aki első ránézésre nem tűnik ki a fagyott város szürkeségéből, de ha belepillantasz a keresőbe, az optika lángra gyúl a kezedben. Az exponálás pillanatában ő mindaz, amire vágytál. A lány először nem vett észre. Forró teát szürcsölt egy utcai árus előtt, és a pohárból felszálló gőzt az arca körül bearanyozta egy kandeláber derengő fénye. Éppen lenyomni készültem a gombot, amikor a nő tekintete megállapodott rajtam. A gyönyörű arc egyszeriben megtelt bosszúsággal, és apró ráncok gyűltek mandulavágású szeme köré. Egész valója rosszindulatot sugárzott. Amilyen szerencsétlen voltam, még feljelent, és akkoriban nemhogy ügyvédre, még vacsorára sem igen telt. Csalódottan odébb álltam.

Az objektívvel bajlódtam, amikor rájöttem, hogy eltévedtem. Hidegtől elgémberedett ujjakkal dörgöltem a lencsét, és próbáltam gyorsan átvágni az ismeretlen, nyomasztóan szűk utcácskán, aminek az egyik oldalán magas házak sora húzódott, a másik oldalon széles kanális nyújtózkodott. A víz felszínén köd gomolygott, eltakarva előlem a túlsó partot. Pontosan emlékszem, azon a sarkon, ahol befordultam, a piacnak kellett volna állnia. Tanácstalanul nézelődtem, szaporázva lépteimet, ám különös módon a kanyargó macskaköves útnak nem akart vége szakadni.

Ekkor láttam meg a koldust.

Egy hínárral borított rozoga móló tövében ücsörgött, arccal a víz felé fordulva. Ócska bádogbögrét rázott. Az aprópénz csörömpölése túl hangosnak hatott a csöndben. Bal kezével foszlott kötélvéget szorongatott, amelynek végét egy viharvert tutajhoz erősítették. Rossz előérzetem támadt, de nem akadt senki, aki útba igazíthatott volna, így megszólítottam.

– Üdv, öreg, meg tudná mondani, hogy találok el a piachoz?

A férfi nem válaszolt, csak rám emelte üres tekintetét, és elnézett a fejem felett. Szemét kékes hályog, arcát borosta borította, szája félkegyelmű vigyorra húzódott. Sárga, nikotinfoltos fogak sorakoztak szájában. Rázta a bögrét, az apró csörömpölt, talán nem is hallotta, amit kérdeztem.

– Hamarosan… – vihogta.

– Szegény nyomorult… – Aztán rám tört a felismerés. Itt a téma. Lám, létezik még nálam is szerencsétlenebb ember a földön. Felemeltem a fényképezőgépet. Felcsattant a gépvázban a tükör, villant a vaku, a fény lenyomatot hagyott a mikrocsipen, a blende zárult, én pedig leeresztettem a viharvert Nikont. Az öreg, ha lehet fokozni, még bárgyúbban meredt a végtelenbe, és csak rázta-rázta az átkozott bögréjét.

**

Az ócska, lepukkant külvárosi romhalmazt, amibe bezsúfolódtunk, az ismeretlen arcok körülöttem úgy feltankolták piával meg fűvel (meg isten tudja még mi minden szarral), hogy hetekig is kihúzhatták itt anélkül, hogy kidugnák az orrukat.

Idegenek.

Ízlelgetem a szót. Addig mondogatom magamban, amíg teljesen elveszíti minden értelmét, csupán hét betű marad belőle, amik vad táncot lejtenek a hasistól szerencsétlenül vergődő tekintetem előtt. Végül az agyoncsócsált hamburger csomós maradékának ízétől felkavarodik a gyomrom, de nincs erőm lábra állni, hogy elvánszorogjak a retyóig. Hármat bukfencezik a kaja meg a sör, küzdve, melyik törjön előbb a felszínre. Holtverseny. Aztán újabb hányásroham. Szédülök, levegő után kapkodok. Először fel sem tűnik: hanyatt fekszem a töredezett padlón. Próbálom kideríteni, a szúrásnak a hátamban van-e köze az egyre nehezebb légzéshez. A testem széthullik, a darabjai nem kapcsolódnak egymáshoz többé. A karom sem ott fáj, ahol lennie kellene, és a lábam meg mintha a hasamból nőtt volna ki.

A vécébe lógó fejjel, felmart torokkal, a saját hányásomban tocsogva eszembe jutnak gyermekkorom unalmas, nevetséges felvilágosító filmjei, ahol elszökött kamaszokat csábított a sablonosan ábrázolt cukrosbácsi drogtanyákra, és megismertette a kölyköket a kábítószer és züllött élet esztelen mámorával. Mi a „felvilágosulás” helyett inkább a vetítőszoba sötétjében a csajok mellét taperoltuk.

**

Izgultam, amikor meghallgatásra hívtak. Tetszett nekik „A koldus” című fotóm. Sőt, a kurátorok egyenesen rajongtak érte. Az előlegből, amit átutaltak, egy évre elegendő lakbérre futotta volna. Elhatároztam, hogy kiélvezek minden egyes drachmát. Ám most, hogy végre lett pénzem, hiányérzet gyötört. És bűntudat. Mindent megkaptam. A modellem meg talán már halott. Kemény telünk volt, mostanra valószínűleg kihűlt és meghalt a parton, miközben a bögréjét rázogatta.

Emberek, akik alig egy hónapja a nevem sem tudták, most mosolyogtak rám, és gratuláltak. A képeimről beszélgettek. Idegenek invitáltak idegen helyekre, és kézről-kézre adtak, mint a krónikást, aki megénekelte számukra egy sosem ismert világ tragikus nyomorát. Egy nincstelen ember reményét némi apróra, amiből talán ennivalót vehetett volna… vagy egy meleg takarót.

**

Meztelennek érzem magam, egy torz újszülöttnek, aki az első lélegzetvételéért küzd, és elbukni látszik a harcban. Megállás nélkül ömlik a gyomromból a hányadék és a vér, az orromon visszafolyik, és a meg-megnyíló gégém szabadon engedi a tüdőmbe az okádékot.

**

Riadtan összerezzentem a tenyerek ütemes zajára. A taps nekem szólt. Sokadik kiállítás. Nem tudtam melyik városban lehetünk, de még azt sem, milyen hónapot írtunk éppen. Pezsgő, sznobok, kokain. És fényképek. Az én fényképeim. A díszhelyen „A koldus” portréja függeszkedett. A kétdimenziós férfi éppen olyan vaksin tekintett az őt fényárba öltöztető műterem reflektoraiba, mint hónapokkal korábban eredetije a vaku fényébe. Valamire vár… csörgeti a bögrében az aprót, várja a jussát. Elfordulok, rá sem bírok nézni. Mert az én zsebemben immár nem aprópénz csörgött.

Partira rángattak. Nem ellenkeztem. Körülöttem az arcok mind idegennek tűntek, pedig az elmúlt fél évben szinte minden lépésemet követték. Hiénák, potyázók és számítók. Mind hamis, sehol egy igaz lélek. Ócska minimál zene monoton ritmusa szűrődött a hangfalakból, minden félhomályosnak és titokzatosnak látszott. Valahol megcsörrent a bögre… nem, csak a jégkocka a pohár alján. Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Legurítottam az első vodkát, és vártam a tompa zsibbadtságot, aztán utána küldtem még hármat, mert nem éreztem semmit. Egy Sophia nevű lány az ölembe ült. De lehet, hogy Soliasnak hívták… aztán táncoltunk. Sose szerettem a technót. A tudatom foszlányossá vált, a valóságot egyre inkább benyomások sorozataként éltem át, és egyre magatehetetlenebbé váltam.

Autóba ültünk. A szelepek úgy csörömpöltek, mint egy ócska pléhbögre alján az aprópénz. A hűvös levegőtől egy kicsit kitisztult a fejem. A külvárosban kocsikáztunk. Sophia – vagy talán Solias – a hátsó ülésen a petyhüdt farkamat markolászta, és csalódottan mérgelődött. Hangosan vihognom kellett, mert a cigimről a hamu a fejére hullott. Valamiért viccesnek találtam.

A srác, aki a kocsit vezette, egy lepukkant kéró előtt parkolt le. Betámolyogtunk. Vágni lehetett a dzsanga-füstöt. Hasis cigit nyomtak a kezembe, meg egy újabb pohár vodkát. Az asztalon gyorséttermes hamburgerek gőzölögtek. Farkaséhség tört rám.

**

Tudom, meg kellene fordulni, mert megfulladok. Az izmaim azonban az akaratomtól függetlenül mozognak, az agyam nem a megfelelő utasításokat adja, az elmémet elönti a pánik, és egy pillanatra pontosan látom magam kívülről, ahogy szánalmasan vergődök a kövön. Aztán elszáll a tiszta pillanat, és rettegve, néma sikollyal az ajkamon süllyedek az öntudatlanságba.

A narkós hímringyó fölém hajol.

– Öreg, jól szétcseszted magad… – közli, és az oldalamra fordít, hogy levegőhöz jussak.

– Kurva életbe, azt hittem, nekem harangoztak… – nyögöm, felmart torkoktól rekedten. A kölyök ülő helyzetbe segít. Azt hiszem, ennél mélyebbre nem süllyedhetek.

Kitámolygok a házból. A srác még valamit utánam kiált, de nem hallom, nem is érdekel. Az éjszakai égbolton úgy hunyorognak a csillagok, mint megannyi, hályogtól kéklő, szemrehányó szempár. Hazafelé botorkálok. Úgy érzem, valami a nyomomba szegődött azon az estén, amikor lekaptam a koldust. Fizetnem kell a képért.

Visz a lábam, nem is figyelem, hogy merre. Köd gomolyog a bokám körül, megérzem a víz szagát. Csak akkor állok meg egy móló szélénél, amikor brunyálnom kell. Felhúzom a sliccem, épp indulnék tovább, de észreveszek egy alakot a kanális szélén ringatózó tutaj mellett. Közelebb somfordálok, igyekszem tartani a fókuszt, de a narkó dübörög a véremben, és el-elhomályosul a látásom.

– Maga az… – suttogom erőtlenül. – Hát megtalált. Tartozom magának. – Térdre rogyok.

– Pontosan két érmével – közöli, és csontos kezével felém nyújtja a bögréjét. – Ez a fizetségem.