Bökös Bori interjú - 2016. február

– Te hogyan kezdtél el írni? Végigjártad a lépcsőfokokat az íróvá válás útján?

– Már egészen kiskoromban elkezdtem írni, akkoriban mesékkel, novellákkal, sőt, még versekkel is kísérleteztem. Később az egyetemi évek alatt is sokat írtam a fióknak, és az egész hosszú ideig jópofa szabadidős tevékenységnek tűnt. Aztán jött egy pont, ahol azt éreztem, a történeteimet meg kell ismertetnem a nagyérdeművel. Úgy gondoltam, mindazok az események és szereplők, amelyeket kitaláltam, érdekesek lehetnek mások számára is, hiszen egészen jó visszajelzéseket kaptam az akkori olvasóimtól is. Ahhoz azonban, hogy a szélesebb körű olvasóközönség megismerjen, és hogy felléphessek az irodalom színpadára, sokat kellett fejlődnöm. Aki írással foglalkozik, az pontosan tudja, hogy ez egy mesterség, aminek a fogásait el kell sajátítani. Állandóan gyakoroltam, rengeteget novelláztam mielőtt az első nagyregényemnek nekifogtam. Megmérettettem magam pályázatokon és különféle irodalmi műhelyekben. Sokat segített a Karcolat közössége, akikre mindig jó szívvel fogok visszaemlékezni. Ebben az online íróműhelyben tanultam meg igazán, hogy mit jelent a kemény munka és az elhivatottság, és minden kezdő szerzőnek bátran ajánlom, hogy próbálja ki magát ebben, vagy egy hasonló közösségben.

– Hosszú volt az út az első megjelenésig?

– Igen is meg nem is. Olyan értelemben volt hosszú és nehéz, hogy rengeteget kellett tanulni, fejlődni hozzá. Szerintem sok kitartás is kell ahhoz, hogy elérjük azokat a dolgokat, amiket elterveztünk magunknak. Gyermekkorom óta arra vágytam, hogy író lehessek, és soha nem adtam fel ezt az álmomat. Keményen dolgoztam azért, hogy megszerezzem azt a tudást és azt az eszköztárat, amivel egy szerző el tud mesélni egy történetet. Azt szokták mondani, hogy manapság nehéz érvényesülni ezen a téren, de erre én magam vagyok a legnagyobb cáfolat. Azt hiszem, éppen azt a korszakot éljük, amikor a fiatal kezdő szerzőknek rengeteg lehetőségük van. A digitális információáramlás világában bárki megmutathatja magát a világnak, és bárki mélyreható ismereteket szerezhet. Az Internet segítségével a tanulás, fejlődés sokkal könnyebbé vált, a célok elérhetőbb közelségbe kerültek.

Nem győzőm elégszer hangsúlyozni, mennyire hasznosnak tartok minden pályázatot, amelyen részt vettem, ugyanis az ilyen alkalmakkor a különféle véleményekből, kritikákból is rengeteget tanultam. Számos zsánerben kipróbáltam magamat, és aztán lassanként kikristályosodott, hogy mi az, amiben igazán otthonosan érzem magamat. Amikor ezt letisztáztam legbelül, minden sokkal könnyebbé, mondhatni gördülékenyebbé vált. Leginkább történelmi regényt és fantasy-t szeretek írni, és szerencsére sikerült egymásra találnunk azokkal az emberekkel és kiadókkal, akikkel együttműködve a történetek eljutottak a megjelenésig. Én minden egyes kézirat születését roppant izgalmasnak tartom, és magát a szerkesztési folyamatot is teljesen pozitív élményként élem meg.

– A Gold Booknál jelent meg A sárkánygyík ébredése című regényed. Mesélj róla!

– Mindig is vonzott Luxemburgi Zsigmond világa, az a történelmi korszak, amelyet bátran tekinthetünk az egyik legizgalmasabb periódusnak. A XIX. századi történetírás talán túlságosan is negatív színben tünteti fel középkori történelmünk e kétségkívül izgalmas alakját, ezt a csapodárságáról és remek diplomáciai képességeiről elhíresült uralkodót. A regénytrilógiával az is volt az egyik nem titkolt célom, hogy a közismert történelmi eseményeket olyan oldalukról és olyan szereplők szemszögéből mutassam be, amely eltér a megszokottól. Hosszú éveken át kutattam ezt a korszakot, és rengeteg anyagot gyűjtöttem, míg végül körvonalazódott bennem a regény ötlete. A regény alapötlete egy váradi régész-történész barátomtól származik, aki a váradi vár történelmével kapcsolatban adott nekem információkat. 1755-ben a nagyváradi várban kútásás közben a földből érdekes leletek kerültek elő: egy liliomos koronarészlet, egy országalma, és egy nagyméretű, zománcozott sárkányjelvény. Adta magát a feltételezés, hogy mindezek a Váradon 1437-ben eltemetett Luxemburgi Zsigmond temetési ékszerei lehettek. A tárgyakat az akkori várparancsnok, Charles de Canon elküldte Mária Terézia számára a bécsi udvarba, de a sárkányos rendi jelvény útközben szőrén szálán eltűnt, csak egy vázlatos rajz maradt fenn róla. A többi lelet 1933-ban, a jelenlegi őrzési helyére, a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumba került. Az eltűnt sárkányrendi jelvény egyből beindította a fantáziámat, és ekkor kezdtem érdeklődni a Sárkányos Rend iránt. Képzeletben egy rejtélyt kötöttem az eltűnt ékszerhez, amely köré egy egész középkori történetet szőttem. Erre a titokra szándékaim szerint a harmadik kötet végén fog fény derülni.

A regény eredetileg naplótöredékek formájában készült el, melyek a főszereplő, Gabriel de Sceleus életének szegmenseit mesélték el. A szerkesztőm tanácsára ezeket a naplótöredékeket regénytrilógiává fejlesztettem, így születtek meg a trilógia különböző részei, melyek Gabriel és barátainak kalandjait beszélik el.

A trilógia amolyan fejlődéstörténet: az első kötetben, A sárkánygyík ébredésében, az olvasó megismerkedhet Gabriel de Sceleussal, a fiatal nagyváradi diakónussal, akiről elég hamar kiderül, hogy Zsigmond törvénytelen fia. Forrongó évtizedekben játszódnak az események: a király hatalmát az összeesküvők meg akarják ingatni, sőt, gyilkosságot terveznek ellene, és Gabriel útra kell, hogy megmentse az uralkodót. Vele párhuzamosan elindul jó barátja, Börki András, az ifjú bihari lovag, hogy királyát a csatatéren szolgálja, és a harcokban szerzett érdemeivel elnyerje a lovagi címet. A két fiú hamar a nagybetűs Életben találja magát, és rádöbben, hogy olykor igen nehéz kiigazodni udvari és egyházi körökben egyaránt. A történet végére felnőtté válnak, és a férfivá érési folyamatban rengeteg nehéz döntést kell hozniuk, számos esetben pedig a saját túlélésük a tét. És mindegyik szereplő azzal az eszközzel harcol a boldogulásáért, ami megadatott neki: Börki András fizikai erejét és a lovagi készségeit, Gabriel de Sceleus a ravaszságát és a pallérozott műveltségét, Cillei Borbála, Zsigmond fiatal felesége pedig átlagon felüli intelligenciáját és nőiességét veti latba, hogy elérje céljait. Eközben megalakul a Sárkányos Rend, amelynek van egy titkos feladata: felesküsznek egy különös Szent László ereklye védelmére.

– A trilógia második kötete a Pokoljárók...

– A Pokoljárókban az első kötetből megismert szereplők immár felnőtté válnak, és most már olyan döntéseket kell hozniuk, amelyek egyikük számára sem túl kellemesek. Gabriel de Sceleus kitanulja a méregkeverést Itáliában, míg Börki Andrásból mérnök lesz. Amikor hazatérnek Budára, hogy tudásukat a király szolgálatába állítsák, még nem is sejtik, hogy mindaz, ami ezután következik, igazi pokoljárást jelent majd a számukra. A dolgokat nehezíti, hogy mindketten ugyanabba az asszonyba szerelmesek: a királynőbe! Gabriel de Sceleus és Börki András a mesés, távoli Keletről még Marco Polo idejében Európába jutott kéziratok után kutat. Azt remélik, hogy az így megszerzett tudás és a megépített különös szerkezet nemcsak az egész hadviselést változtathatja meg, hanem királyuk hasznára is válhat. Az események Váradon, Budán, Itáliában, Konstanzban játszódnak. Ez utóbbi város azért fontos, mert itt játszódik a zsinat, amely szerintem örökre beleégett Európa emlékezetébe: Zsigmond megszünteti az egyházszakadást, eközben megégetik Husz Jánost, és kitör a huszitizmus. Ebben a kötetben kiderül, mi is pontosan a titkos Szent László-ereklye, és miben áll a hatalma.

Mint említettem, sokat vázlatoztam, sok kutatómunkát végeztem a regények megírása előtt. Lehet, hogy ezzel túlságosan is megnyújtom az egy-egy regény megírására szánt időt, de, nem tehetek róla, imádok pepecselni! A kívülállónak talán fel sem tűnik, de rengeteg időt elvesz egy-egy jelenet történelmileg hiteles leírása, a ruháktól elkezdve az ételekig, a hatalmi játszmákig, az ok-okozati összefüggésekig. Meglehet, egy fél mondatban vagy egy bekezdésben hosszú hetek kutatómunkája van. Ha akad olyan olvasó, aki ezt észreveszi és megemlíti nekem, akkor ez olyan, mint egy összekacsintás, egy éppen kialakult bajtársi viszony. Van egy közös titok, a háttérmunkám egy apró szelete, amiről eddig csak én tudtam, de lám, másnak is feltűnt, vagy esetleg önszorgalomból utánanézett. Csak hogy egy példát hozzak: ebben a második kötetben a konstanzi történéseknél a korabeli krónikákat is felhasználtam, hogy minél hitelesebb képet nyújtsak a zsinati város mindennapjairól. Olyan apró részletek ragadták meg a figyelmemet, mint például a több mint háromszáz pék, akiknek bőven adott munkát a nagy emberáradat, és akik guruló sütőkemencéket hoztak a városba, melyeken finom süteményeket, hússal töltött cipókat készítettek. Az olasz szokás szerint mozgó kocsikra állított sütőkemencéket minden utcasarkon meg lehetett találni. Eközben az élelmiszer ára egyre csak emelkedett a városban, ahogy arról a krónikák panaszkodtak. Az olvasók közül sokan vették a fáradtságot, és utánanéztek ennek a kis részletnek, majd örömmel újságolták, hogy minden valóban úgy volt, ahogy leírtam, és még korabeli képeket, illusztrációkat is találtak. A szereplők viszonyrendszerében, a döntéseikben is sok ilyen „rejtély” akad, és ha az olvasók egy kicsit mélyebben beleássák magukat a korszak történelmébe, láthatják, hogy minden mindennel összefügg, és hogy a regényben bizonyos dolgok szimbólumként is működnek.

Csak remélni merem, hogy ez a kötet is szórakoztatóra, izgalmasra sikerült, ugyanakkor az is volt vele a célom, hogy elgondolkodtassa az olvasókat. Gabriel ugyanis szörnyű döntésekre szánja el magát a történetben, és céljai elérése érdekében egyre gátlástalanabb eszközökhöz nyúl. Hatalmas kihívásnak tartottam egy olyan szereplő megjelenítését, aki végső soron – alkalmanként az őt körülvevő környezet és bizonyos helyzetek hatására – gonosszá válik. És a tét a harmadik könyvben nőni fog: ott meg azzal a gondolattal játszottam el, hogy egy végsőkig kiégett, gonosszá vált ember képes lehet-e még a bűnbánatra? Érezhet-e valaki iránt szánalmat, esetleg szeretetet? Meg tudja-e őrizni a méltóságát egészen az utolsó pillanatig?

– Tavaly novemberben látott napvilágot a Szmirkó. Milyen érzés, amikor egy könyv már elkészült, de utána hosszú hónapokig vár a megjelenésre?

– Amikor a Pongrác kiadóval elkezdtük a közös munkát, a kézirat nagyon gyorsan, szinte fél év leforgása alatt eljutott abba a fázisba, hogy megjelenhessen. Nagyon örülök, hogy a kis kópé Szmirkó ilyen hozzáértő és korrekt kezekbe került. Az illusztrációkra minden mesekönyv esetében várni kell, ez természetes, de ebben az esetben talán nem is kellett olyan sokat várni, hiszen Lukács Kalocsai Eszter tavaly nyáron készült el a rajzokkal, és végig „jelen lehettem” a képek születésénél, hiszen mindegyiket átküldte nekem. Amikor az elsőt megláttam, rögtön nagyot dobbant a szívem, mert éreztem, itt most valami olyan fantasztikus összhangot sikerült összehozni, amire egész életünkben büszkék lehetünk. A képek csodálatosan visszaadták a történet hangulatát, és az ismétlődő szimbólumokat is. Szmirkó számomra sok szempontból óriási sikerélmény. Nagyon örülök, hogy a Pongrác kiadóval ilyen gördülékenyen ment a munka, nekem nagyon sokat jelent a kollégák precíz, komoly hozzáállása. Az öröm és a szeretet, amellyel hozzányúltak ehhez a kézirathoz, azt gondolom, biztos recept a sikerre, és nekem személy szerint hatalmas motivációt ad. Azt hiszem, az olvasók visszajelzései önmagukért beszélnek. Nekem ezek a vélemények mindennél fontosabbak. De azt is szeretném kihangsúlyozni, hogy Szmirkó nagyon szép szakmai elismerésben részesült: 2015-ben a Magyar Gyermekirodalmi Intézet által felkért szakmai zsűri a legjobb 25 gyermekkönyv közé sorolta. Erre az eredményre különösen büszkék lehetünk!

– A közelmúltban melyik elolvasott könyv nyerte el a tetszésedet, és miért az?

– Legutóbb Maurice Druon Az elátkozott királyok című művét olvastam, mivel valaha gyermekkoromban olvastam, de már sok mindent elfelejtettem, ezért újra elővettem. Ismét meggyőződtem arról, hogy ilyennek kell lennie egy tökéletes történelmi regénynek, és azt hiszem, kicsit irigyen figyeltem a mesterfogásokat. Druon úgy ír, hogy a szöveget egyszerűen nem lehet letenni: a szavak, a karakterek, az események egyszerűen beléd égnek, és még sokáig agyalsz rajtuk. Egy másik regény, ami mély nyomot hagyott bennem az utóbbi időben, Mario Puzo Mamma Luciája volt. Szeretem, ahogy Puzo ír, de Mamma Lucia egészen egyszerűen lenyűgözött. A Gold kiadónál a legutóbb megjelent egy remekmű az egyik író-kolléganőm tollából: Pusztai Andi Bizánca olyan regény, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek, és amiről én azt gondolom, hogy régen nem olvastam ilyen hangulatos és izgalmas történetet. Andi éppen úgy ír, ahogy az az én ízlésemnek fekszik. Bizánc egy olyan könyv, amire még sokáig fogok emlékezni, nemcsak azért, mert remek a cselekményszövése, jól eltaláltak a karakterek, és ritka, egyedi szemszögből dolgozza fel a korszakot, hanem mert süt belőle az a hatalmas kutatómunka, amit a szerző beletett, és ez nekem, bevallom, nagyon imponál. Egy szerző legyen igényes és kényes a munkájára, főleg, ha történelmi regényt ír. Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, a Gold Booknál megjelent szerzők (Bán, Nemere, Urbánszki, Bónizs, stb.) regényeit nagyon kedvelem, és borzasztóan örülök, hogy közéjük tartozhatom.

– Melyik írásoddal vagy a legmegelégedettebb, és miért éppen azzal?

– Maximalista vagyok, ezért gyakran hosszasan pepecselek az írásokkal, és csak akkor adom ki őket a kezemből, ha már úgy gondolom, elég jók ahhoz, hogy a szerkesztő szeme elé kerüljenek. Persze utóbb mindig lehet találni valami javítanivalót, de most úgy vagyok vele, hogy mindhárom eddig megjelent regényemmel elégedett vagyok. Mindegyik általam megálmodott karakter nagyon közel áll a szívemhez, és sokszor gondolok a fiktív alakokra és történésekre még jóval az után is, hogy a kéziratot régen leadtam a kiadónak. Azokra a novellákra is roppant büszke vagyok, amelyek a Histórium kiadó antológiájában jelentek meg, de azokra is, amelyek még sokkal régebben, a Meztelen Ügynök magazinban. :)

– Min ügyködsz mostanság?

– Jelenleg Szmirkó folytatását írom, amikor az időm engedi, és ezt a meseregényt ezen a tavaszon szeretném befejezni. Még nagyon sok regényötlet körvonalazódik bennem: a következő ismét egy történelmi regény lesz, aminek a megírásához a nyáron szeretnék hozzáfogni. Van egy filmtervem is, amolyan ifjúsági történet, amit szeretnék majd később forgatókönyvvé fejleszteni. Addig is, teszem azt, amit ilyenkor szoktam: vázlatozok, olvasok, írogatok, és megint csak olvasok.