Craz: A világ közepe

Ha teleportálok, valahogy eltűnik egy korty levegő.

Mielőtt átlépnék a térkapun, mindig veszek egy mély lélegzetet. Amikor megérkezek újra. Nem tudom hová tűnhet, talán mindörökké elvész a világból.

Most is, amint megérkeztem a taverna titkos fogadófülkéjébe, reflexszerűen vettem egy nagy levegőt. Megnyugtató hűvösség fogadott. Kissé forróbb volt a levegő – és a talaj – ott, a kapu túloldalán.

Elégedetten mosolyogtam a kezemben tartott pergamenre nézve. Jobb szélén egy kicsit véres lett, de ez nem számít. A lényeg, hogy ezt a küldetést is teljesítettem. Bár nem sétagalopp-könnyedén.

 Csupa felderítés, sziklamászás, csapdakeresés, később egy kis bajvívással fűszerezve. Utána pedig gyors iramú szervezett visszavonulás. Lefele a napfényes domboldalon ez az iram még inkább gyorsult. Bár ezt mások talán menekülésnek neveznék. De persze megfelelő kondíciómnak hála, most sem értek utol.

A rendszer jelezte érkezésem, így nem kellett sokat várakoznom, már nyílt is az ajtó a szemközti falban.

– Tudod mi ez?  – kérdezte a belépő alak a kezemben tartott tárgy felé bökve. Egyszerű ruhát viselt, aki nem tudta kilétét, nem sejthette, mekkora hatalommal bír e falak között.

– Gondolom minden újsütetű kalandozó álma, egy térkép. Valaminek az alaprajza, ami valahol van… Most éppen a kezemben, rajta ikszek, titkos járatok, meg még titkosabb jelek. Egy kissé csicsás pergamen, amit csak meg kell fejteni, s egy könnyed csetepaté után már öledben is a kincsesláda. Jobb esetben egy csinos hajadon is a toronyszobából.

– Ne légy ennyire cinikus, Craz! – csóválta a fejét Torozonborz, de mintha fényt láttam volna csillanni szemében. Szerintem valamily hasonló válaszra számított tőlem, hiszen ismert már egy ideje.

– Megkapom a jutalmam?

– Persze, hiszen megígértem. Mit szólnál, mondjuk a holnapután estéhez?

– Szóhoz se jutok. Persze, akkor nincs akkora forgalom, így kevesebben lehetnek tanúi leégésemnek – közöltem az észrevételem, de csak vidám nevetést kaptam válaszul.

Alig egy órával később leültem kedvenc asztalomhoz, és kértem egy kupa bort. A terem úgy félig lehetett tele, ezzel az állapottal nemsokára a vörösbort tároló ivóalkalmatosság is azonosult. Elgondolkodva forgattam kezemben a kupát, gyönyörködtem az ital és a fény játékában, a fából készült kehely faragásában. Egyedi darab volt.

Mint majdnem bennfentes, tudtam, honnan származik. Egy eldugott hegységnek egy eldugott kis völgyéből, ahol szorgos kezek hozták létre. A sötét fából faragott tulajdonképpeni kis szobor egy sárkányt formázott, amint éppen levegőbe emelkedik. A függőleges sárkánytest volt maga a pohár szára, a még földet súroló farok a talpa, s felül, az összehajoló szárnyakba lehetett az italt tölteni. Tökéletesnek láttam, már-már vártam, hogy megmozdul a bestia. Minden egyes pikkelyét meg tudtam volna számolni, de ehelyett inkább ismét kortyoltam a borból.

Hihetetlen, hogy egyes törpék milyen tökélyre tudnak fejleszteni bizonyos képességeket. Ugyanakkor nagy eséllyel bajba jutnak lakókörnyezetükből akár csak pár mérfölddel eltávolodva.

Elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy Sárkányszikla nevezetű törpe szobrász, akit én mentettem ki egy sebes sodrású, és legalább derékig érő hegyi patakból. Persze ez neki halál közeli élmény lehetett. Nem is értem, miért mondogatta később, hogy inkább hagytam volna vízbe fulladni, akkor jobban jár vele. Pedig csak pár szívességet kértem tőle viszonzásul – mint ünnepelt életmentő.

Például egy méretes ládát, ami most is a szobám sarkában szunnyad. Persze nem egyszerű láda, hanem mesterien kifaragott. Mivel a Sárkányszikla nevű törpe készítette, nem nehéz kitalálni, mi lehet a díszítő elem. Persze sárkány. Meg szikla. Vagyis egy sárkány, amint egy szikla csúcson ülve éppen valami fontosat tesz. Biztosan az élet értelmén mereng nagy bölcsen a távolba bámulva. Egy-két részeg estémen megpróbáltam szóra bírni. Hasztalan.

De a ládám nem csak ezért olyan különös, speciális védőrendszere is van. Vicces, mert csak kisebb testi fenyítés kilátásba helyezése után árulta el mibenlétét az a makacs törpe. Hát nem egy egyszerű dolog. Kész rituálé kinyitni, speciális mozdulatok sora. Ráadásul nekem még ennyi sem volt elég, szereztem hozzá mágikus védelmet is. Persze egy máskor megmentett varázsló szívességéből.

Már csak tartani kéne benne valami értékeset.

Megittam a maradék bort, és letettem a sárkányt magam elé. Szemem automatikusan az asztallapba karcolt szavakra vándorolt. VILÁG KÖZEPE – ez állt ott, kissé bizonytalan betűkkel. Elmosolyodtam, én véstem bele a szavakat első eorini éjszakámon. Visszaemlékeztem arra a nem is oly régi napra.

Milyen hatalmas tervektől vezérelve, mennyi fölös energiától duzzadva léptem is be a taverna falai közé! Persze meg is lett az eredménye, az első éjszakát istállópucolással tölthettem. Mindezt csak ezért a két, fába vésett szóért!

Röpke pár óra elteltével végeztem is. Egy szúrós tekintetű bőrpáncélos szakállas alak ellenőrizte a munkálkodásomat, de elégedett lehetett, mert megúsztam a további verést, csak ennyit kaptam tőle: Kotródj!

Persze nem sokkal később visszalopóztam az istállóba, és készítettem egy újabb feliratot. Ez került a falra jókora lószaros betűkkel: VILÁG SZÉLE. Amikor hátralépve szemrevételeztem művemet, nekiütköztem valakinek. Halálra váltan fordultam hátra, miközben jókedvű nevetést hallottam.

– Szóval ilyen sebesen változik a véleményed a világ dolgairól? – hangzott fel az első mondat, amikor először találkoztam Torozonborzzal. – Bocsáss meg ifjú barátom, bár rögvest bemutatkozom, de nem fogok kezet veled.

Mások azt mondanák szerencsésen megúsztam, én mégis sokalltam a következő két hónap ingyenmunkát.

Mindig is bárd szerettem volna lenni. Úgy húsz és fél évvel ezelőtt egy bárd érkezett egy a hegység és síkság találkozásánál fekvő városba. A település azzal büszkélkedhetett, hogy falai közt éltem születésemtől fogva. Leszámítva azt a tekintélyes mennyiségű időt, amit a környéken csavarogva töltöttem.

A vándor muzsikus nagy feltűnést keltett a főtéren, mert fényes nappal beleperecelt a szökőkút medencéjébe. Tőlem is kérdezték a népek, hogy ez hogyan történhetett, de csak a vállam vonogattam vigyorogva. Igaz, kicsit fájt a lábam, mert a bárd kemény talpú csizmájától.

Sajnálatomra, nem lett köznevetség tárgya, ugyanis a figyelmet kihasználva inkább meginvitálta az embereket az esti koncertjére. Amit ugyebár én se hagyhattam ki, hátha még egyszer sikerül megmártóznia a vizet köpő kőoroszlánok ölelésében.

Be kell vallanom, aznap este elvarázsolt a tudománya. Talán valami mágiát használhatott, mert sorra megjelentek lelki szemeim előtt a dalaiban szereplő tájak, személyek, érzések.

Végigcsodáltam az előadást, majd annak végeztével hiányérzet kezdett gyötörni. Igaz a napok múlásával szertefoszlott, de később sokszor visszatért. Legtöbbször magányos nyári éjszakákon.

Persze semmi sem fekete, avagy fehér. Ezidáig huszonnyolcszor vettem el valakinek az életét, közülük a legtöbb az emberi fajba tartozott. Most hogy utána számolok, pont tizennégy-tizennégy az arány, hogy ki kezdeményezte a harcot. Volt mikor diadalként éltem meg az eseményt, volt mikor visszacsináltam volna a dolgot. De ami elmúlt, elmúlt. Változtatni nem lehet rajta.

Nem léphetsz újfent egymás után száraz lábbal egyszerre két folyóba. Ezt a bölcs mondást a múltkor egy hordóhasú kereskedőtől hallottam az egyik szomszéd kocsmában. Bár mintha régebbről rémlene egy másfajta változata is. Igaz, a kereskedő is kissé ittas lehetett, talán az alkoholos befolyásoltság miatt emlékezett rosszul e bölcsességre.

Néha elgondolkozom rajta, mi volna, ha léteznének más világok is. Jó lenne egyszer csak hipp-hopp odakerülni. Oda, ahol minden más. Ahol nem kell megküzdeni minden nap a túlélésért, vagy egy kis extra életkörülmény javításért.

Vagy lehetne akár minden hasonló is. De fennállna a lehetőség újra kezdeni néhány dolgot.

Kicsit lihegek most, hosszú ez a fránya csigalépcső. Előveszek övem egyik kis zsebéből egy kulcsot, s kinyitom az ajtót. Mindössze egy kisebb szobába jutok, de elmondhatom magamról, közte vagyok annak az öt embernek, akinek van ide bejárása.

A helyiség a Csillagtorony felső harmadában van, egyetlen ablaka nyugat felé néz. Szeretem ezt a helyet, sokszor kerestem itt menedéket. Meg persze itt született meg amatőr bárdságom egyéni repertoárja.

 Leveszem az egyik polcról az ütött-kopott lantomat, ujjaimat végig futtatom a húrokon. A megpendülő hangszer által bennem is megpendül valami, úgy bal oldalt középtájt a mellkasomban.

Hirtelen lelkesedés fog el, ami rögvest gyakorlásra sarkall. Hiszen itt az idő kihasználni a lehetőséget, ha már Torozonborz botor módon azt ígérte nekem, hogy felléphetek a pinceteremben. Hálás lehetek annak az ósdi térképnek. Nem szabad hát kihasználatlanul hagyni a kedvező alkalmat.

Kinyitom az ablakot, fél lábbal a párkányra ülök, s biztos kézzel csapok a húrok közé. Ezt a dalt már régebben írtam, de holnapután mindenféleképpen el fogom énekelni. Talán ott lesz az is, akinek a sorok szóllanak:

Valakit őrülten

Egy másik világban nem ebben

Könnycsepp csillan a szemedben

Titokban sírsz engem várva

Megenyhülést nem találva

Egy másik világban nem ebben

Esőben állva remegtem

Néztem ahogy hozzám simulsz

Újra arcom felé nyúlsz

Egy másik világban nem ebben

Csillagos nyári melegben

Teliholdas éjjelen

Veszélyben mesélj velem

Egy másik világban nem ebben

Valakit őrülten szerettem

S nem hagytam el soha

Ó csillagnak csillagpora

Az utolsó akkord lassan hal el, amíg körbehordozom tekintetem a kalandozók városa felett. Innen több mérföldre elláthatok, az idő tiszta, semmi nem szab gátat a látványnak. Karnyújtásnyira érzem magamtól a lüktető várost, az odalent nyüzsgő, élettel teli, ezerszínű sokaságot. Az itt élő sok száz, sok ezer lelket, akik jöhettek e helyre bármelyik égtáj felől, már mind eoriniakká váltak.

A nap lassan a látóhatár széle felé közelít, a szél is kissé hűvösebb lesz. Végig gondolom az itt töltött éveimet. Kellemes, elégedett nyugalom száll rám, úgy érzem, az eddigi kereszteződéseknél legtöbbször a jó utat választottam.

Végigsimítok lantomon. Új dallamba kezdek.

Tudom, hogy igazam volt.

Ez a hely a világ közepe.