Ha
teleportálok, valahogy eltűnik egy korty levegő.
Mielőtt
átlépnék a térkapun, mindig veszek egy mély lélegzetet. Amikor megérkezek újra.
Nem tudom hová tűnhet, talán mindörökké elvész a világból.
Most is, amint
megérkeztem a taverna titkos fogadófülkéjébe, reflexszerűen vettem egy nagy
levegőt. Megnyugtató hűvösség fogadott. Kissé forróbb volt a levegő – és a
talaj – ott, a kapu túloldalán.
Elégedetten
mosolyogtam a kezemben tartott pergamenre nézve. Jobb szélén egy kicsit véres
lett, de ez nem számít. A lényeg, hogy ezt a küldetést is teljesítettem. Bár
nem sétagalopp-könnyedén.
Csupa felderítés, sziklamászás, csapdakeresés,
később egy kis bajvívással fűszerezve. Utána pedig gyors iramú szervezett
visszavonulás. Lefele a napfényes domboldalon ez az iram még inkább gyorsult. Bár
ezt mások talán menekülésnek neveznék. De persze megfelelő kondíciómnak hála,
most sem értek utol.
A rendszer
jelezte érkezésem, így nem kellett sokat várakoznom, már nyílt is az ajtó a
szemközti falban.
– Tudod mi ez? – kérdezte a belépő alak a kezemben tartott
tárgy felé bökve. Egyszerű ruhát viselt, aki nem tudta kilétét, nem sejthette,
mekkora hatalommal bír e falak között.
– Gondolom
minden újsütetű kalandozó álma, egy térkép. Valaminek az alaprajza, ami valahol
van… Most éppen a kezemben, rajta ikszek, titkos járatok, meg még titkosabb
jelek. Egy kissé csicsás pergamen, amit csak meg kell fejteni, s egy könnyed
csetepaté után már öledben is a kincsesláda. Jobb esetben egy csinos hajadon is
a toronyszobából.
– Ne légy ennyire
cinikus, Craz! – csóválta a fejét Torozonborz, de mintha fényt láttam volna
csillanni szemében. Szerintem valamily hasonló válaszra számított tőlem, hiszen
ismert már egy ideje.
– Megkapom a
jutalmam?
– Persze,
hiszen megígértem. Mit szólnál, mondjuk a holnapután estéhez?
– Szóhoz se
jutok. Persze, akkor nincs akkora forgalom, így kevesebben lehetnek tanúi leégésemnek
– közöltem az észrevételem, de csak vidám nevetést kaptam válaszul.
Alig egy
órával később leültem kedvenc asztalomhoz, és kértem egy kupa bort. A terem úgy
félig lehetett tele, ezzel az állapottal nemsokára a vörösbort tároló
ivóalkalmatosság is azonosult. Elgondolkodva forgattam kezemben a kupát,
gyönyörködtem az ital és a fény játékában, a fából készült kehely faragásában.
Egyedi darab volt.
Mint majdnem
bennfentes, tudtam, honnan származik. Egy eldugott hegységnek egy eldugott kis
völgyéből, ahol szorgos kezek hozták létre. A sötét fából faragott
tulajdonképpeni kis szobor egy sárkányt formázott, amint éppen levegőbe
emelkedik. A függőleges sárkánytest volt maga a pohár szára, a még földet
súroló farok a talpa, s felül, az összehajoló szárnyakba lehetett az italt
tölteni. Tökéletesnek láttam, már-már vártam, hogy megmozdul a bestia. Minden
egyes pikkelyét meg tudtam volna számolni, de ehelyett inkább ismét kortyoltam
a borból.
Hihetetlen,
hogy egyes törpék milyen tökélyre tudnak fejleszteni bizonyos képességeket.
Ugyanakkor nagy eséllyel bajba jutnak lakókörnyezetükből akár csak pár
mérfölddel eltávolodva.
Elmosolyodtam,
mert eszembe jutott egy Sárkányszikla nevezetű törpe szobrász, akit én
mentettem ki egy sebes sodrású, és legalább derékig érő hegyi patakból. Persze
ez neki halál közeli élmény lehetett. Nem is értem, miért mondogatta később,
hogy inkább hagytam volna vízbe fulladni, akkor jobban jár vele. Pedig csak pár
szívességet kértem tőle viszonzásul – mint ünnepelt életmentő.
Például egy
méretes ládát, ami most is a szobám sarkában szunnyad. Persze nem egyszerű
láda, hanem mesterien kifaragott. Mivel a Sárkányszikla nevű törpe készítette,
nem nehéz kitalálni, mi lehet a díszítő elem. Persze sárkány. Meg szikla.
Vagyis egy sárkány, amint egy szikla csúcson ülve éppen valami fontosat tesz.
Biztosan az élet értelmén mereng nagy bölcsen a távolba bámulva. Egy-két részeg
estémen megpróbáltam szóra bírni. Hasztalan.
De a ládám nem
csak ezért olyan különös, speciális védőrendszere is van. Vicces, mert csak kisebb
testi fenyítés kilátásba helyezése után árulta el mibenlétét az a makacs törpe.
Hát nem egy egyszerű dolog. Kész rituálé kinyitni, speciális mozdulatok sora. Ráadásul
nekem még ennyi sem volt elég, szereztem hozzá mágikus védelmet is. Persze egy
máskor megmentett varázsló szívességéből.
Már csak tartani
kéne benne valami értékeset.
Megittam a
maradék bort, és letettem a sárkányt magam elé. Szemem automatikusan az
asztallapba karcolt szavakra vándorolt. VILÁG
KÖZEPE – ez állt ott, kissé bizonytalan betűkkel. Elmosolyodtam, én véstem
bele a szavakat első eorini éjszakámon. Visszaemlékeztem arra a nem is oly régi
napra.
Milyen
hatalmas tervektől vezérelve, mennyi fölös energiától duzzadva léptem is be a
taverna falai közé! Persze meg is lett az eredménye, az első éjszakát istállópucolással
tölthettem. Mindezt csak ezért a két, fába vésett szóért!
Röpke pár óra
elteltével végeztem is. Egy szúrós tekintetű bőrpáncélos szakállas alak
ellenőrizte a munkálkodásomat, de elégedett lehetett, mert megúsztam a további
verést, csak ennyit kaptam tőle: Kotródj!
Persze nem
sokkal később visszalopóztam az istállóba, és készítettem egy újabb feliratot.
Ez került a falra jókora lószaros betűkkel: VILÁG
SZÉLE. Amikor hátralépve szemrevételeztem művemet, nekiütköztem valakinek.
Halálra váltan fordultam hátra, miközben jókedvű nevetést hallottam.
– Szóval ilyen
sebesen változik a véleményed a világ dolgairól? – hangzott fel az első mondat,
amikor először találkoztam Torozonborzzal. – Bocsáss meg ifjú barátom, bár
rögvest bemutatkozom, de nem fogok kezet veled.
Mások azt mondanák
szerencsésen megúsztam, én mégis sokalltam a következő két hónap ingyenmunkát.
Mindig is bárd
szerettem volna lenni. Úgy húsz és fél évvel ezelőtt egy bárd érkezett egy a
hegység és síkság találkozásánál fekvő városba. A település azzal
büszkélkedhetett, hogy falai közt éltem születésemtől fogva. Leszámítva azt a
tekintélyes mennyiségű időt, amit a környéken csavarogva töltöttem.
A vándor muzsikus
nagy feltűnést keltett a főtéren, mert fényes nappal beleperecelt a szökőkút
medencéjébe. Tőlem is kérdezték a népek, hogy ez hogyan történhetett, de csak a
vállam vonogattam vigyorogva. Igaz, kicsit fájt a lábam, mert a bárd kemény
talpú csizmájától.
Sajnálatomra,
nem lett köznevetség tárgya, ugyanis a figyelmet kihasználva inkább
meginvitálta az embereket az esti koncertjére. Amit ugyebár én se hagyhattam
ki, hátha még egyszer sikerül megmártóznia a vizet köpő kőoroszlánok ölelésében.
Be kell vallanom,
aznap este elvarázsolt a tudománya. Talán valami mágiát használhatott, mert
sorra megjelentek lelki szemeim előtt a dalaiban szereplő tájak, személyek,
érzések.
Végigcsodáltam
az előadást, majd annak végeztével hiányérzet kezdett gyötörni. Igaz a napok
múlásával szertefoszlott, de később sokszor visszatért. Legtöbbször magányos
nyári éjszakákon.
Persze semmi
sem fekete, avagy fehér. Ezidáig huszonnyolcszor vettem el valakinek az életét,
közülük a legtöbb az emberi fajba tartozott. Most hogy utána számolok, pont
tizennégy-tizennégy az arány, hogy ki kezdeményezte a harcot. Volt mikor
diadalként éltem meg az eseményt, volt mikor visszacsináltam volna a dolgot. De
ami elmúlt, elmúlt. Változtatni nem lehet rajta.
Nem léphetsz
újfent egymás után száraz lábbal egyszerre két folyóba. Ezt a bölcs mondást a
múltkor egy hordóhasú kereskedőtől hallottam az egyik szomszéd kocsmában. Bár
mintha régebbről rémlene egy másfajta változata is. Igaz, a kereskedő is kissé
ittas lehetett, talán az alkoholos befolyásoltság miatt emlékezett rosszul e
bölcsességre.
Néha
elgondolkozom rajta, mi volna, ha léteznének más világok is. Jó lenne egyszer
csak hipp-hopp odakerülni. Oda, ahol minden más. Ahol nem kell megküzdeni
minden nap a túlélésért, vagy egy kis extra életkörülmény javításért.
Vagy lehetne
akár minden hasonló is. De fennállna a lehetőség újra kezdeni néhány dolgot.
Kicsit lihegek
most, hosszú ez a fránya csigalépcső. Előveszek övem egyik kis zsebéből egy
kulcsot, s kinyitom az ajtót. Mindössze egy kisebb szobába jutok, de
elmondhatom magamról, közte vagyok annak az öt embernek, akinek van ide
bejárása.
A helyiség a
Csillagtorony felső harmadában van, egyetlen ablaka nyugat felé néz. Szeretem
ezt a helyet, sokszor kerestem itt menedéket. Meg persze itt született meg amatőr
bárdságom egyéni repertoárja.
Leveszem az egyik polcról az ütött-kopott
lantomat, ujjaimat végig futtatom a húrokon. A megpendülő hangszer által bennem
is megpendül valami, úgy bal oldalt középtájt a mellkasomban.
Hirtelen
lelkesedés fog el, ami rögvest gyakorlásra sarkall. Hiszen itt az idő
kihasználni a lehetőséget, ha már Torozonborz botor módon azt ígérte nekem,
hogy felléphetek a pinceteremben. Hálás lehetek annak az ósdi térképnek. Nem
szabad hát kihasználatlanul hagyni a kedvező alkalmat.
Kinyitom az
ablakot, fél lábbal a párkányra ülök, s biztos kézzel csapok a húrok közé. Ezt
a dalt már régebben írtam, de holnapután mindenféleképpen el fogom énekelni.
Talán ott lesz az is, akinek a sorok szóllanak:
Valakit őrülten
Egy másik világban
nem ebben
Könnycsepp csillan a
szemedben
Titokban sírsz engem
várva
Megenyhülést nem
találva
Egy másik világban
nem ebben
Esőben állva remegtem
Néztem ahogy hozzám simulsz
Újra arcom felé
nyúlsz
Egy másik világban
nem ebben
Csillagos nyári
melegben
Teliholdas éjjelen
Veszélyben mesélj
velem
Egy másik világban
nem ebben
Valakit őrülten
szerettem
S nem hagytam el soha
Ó csillagnak
csillagpora
Az utolsó
akkord lassan hal el, amíg körbehordozom tekintetem a kalandozók városa felett.
Innen több mérföldre elláthatok, az idő tiszta, semmi nem szab gátat a
látványnak. Karnyújtásnyira érzem magamtól a lüktető várost, az odalent
nyüzsgő, élettel teli, ezerszínű sokaságot. Az itt élő sok száz, sok ezer
lelket, akik jöhettek e helyre bármelyik égtáj felől, már mind eoriniakká
váltak.
A nap lassan a
látóhatár széle felé közelít, a szél is kissé hűvösebb lesz. Végig gondolom az
itt töltött éveimet. Kellemes, elégedett nyugalom száll rám, úgy érzem, az
eddigi kereszteződéseknél legtöbbször a jó utat választottam.
Végigsimítok
lantomon. Új dallamba kezdek.
Tudom, hogy
igazam volt.
Ez a hely a
világ közepe.
Ez bent maradt:
VálaszTörlés"Igaz, kicsit fájt a lábam, mert a bárd kemény talpú csizmájától."
kösz :)
Törlés