Merész vagyok, mint egy graffiti a rendőrség falán, csak az a kár, hogy közben zabszem nem fér a fenekembe. Erre a helyre ilyen szuperhősök illenek, mint én – Szinyanovszk, a város, ami ahhoz is fáradt, hogy felemelje a fejét, ha kisüt a nap, és Anna, aki félve is szivárványokat meg vigyorgó embereket képzel bele.
Én a fantáziámmal, Borisz meg a humorával teszi elviselhetővé ezt a helyet. Borisz szemén nem alkohol meg visszanyelt könnyek néznek ki, csak szimplán az élet. Ha összetalálkozunk, és egyikünk sem túl ideges, megtörténik a csoda. Leginkább ezekért a percekért élek.
A város peremén csak lepusztult gyárak vannak, azokon túl pedig ritkás erdő a hajléktalanok és remeték fóliasátraival, meg a régi szovjet bunker, amit kisajátítottak a drogosok. Oda megyek, én, a hős, aki legyőzi a félelmeit, mert annyira hisz a varázslatban.
Az aszfaltozott utat kis ösvény váltja fel. Még itt is petárdák egyhetes maradványai hevernek, meg egy pezsgősüveg szilveszterről. Újévi fogadalom? Tegyen, akinek nincs jobb dolga. Én heti fogadalmakat teszek: ezt a hetet is túlélem, e héten is rávágom az ajtót a szomorúságra. Bumm! Ott maradsz! Amíg el nem jön a hétvége, és vele Borisz, hogy egy érintéssel messzire űzze. Vagy amíg nem jön egy újabb olyan álom.
Ez az egy varázslatos van Szinyanovszk városában, a közös álmok. Én ötször éltem át ilyet, és mindegyikre jól emlékszem. A legjobb két éve volt, azt álmodta a város, hogy még működik a Lepke vendéglő, és minden ingyen van, mert tündéresküvőt tartanak. Anyám annyi idős volt, mint én, és rock and rollt ráztunk a színpadon. Akkor még iskolába jártam, és másnap reggel buzgón mutogattuk egymásnak az osztálytársaimmal, hogy ezen az utcán volt felállítva a rózsalugas, ott ment a lakodalmas menet… mindenki emlékezett mindenre. Aztán volt egy olyan, amiben sellők voltunk egy karibi tengerben.
A közös álmokat egy Manyenkának becézett, bunkerlakó drogos csinálja, ha lehet hinni annak, amit a kocsmában meg az ócskapiacon beszélnek. Én elhiszem… Nem nagyon van más választásom.
Felé baktatok a szeméttel teledobált, rossz úton, és örülök, hogy a bűntudat nagyobb erővel hajt előre, mint amilyennel a félelem visszafelé. Szerintem az egész erdő hallja a szívem dobogását.
A bunker bejáratánál tábortűz döglődik – a vasbetonnak támaszkodó férfi biztos túlságosan ki van ütve ahhoz, hogy rakjon rá. Dohányfüst bodorodik elő cserepes ajkai közül, és amikor rám néz, nem találom az értelmet a szemében.
– Helló, Manyenkát keresem – mondom neki. Nem felel, csak a füstfelhőjét figyeli. Várok egy percet, aztán kinyitom a bunker vasajtaját.
Odalent büdös van és sötét. Csak egyetlen petróleumlámpa ég a hosszúkás helyiségben, a szemem lassan alkalmazkodik a homályhoz. Valaki elém áll, eltakarja a fényt.
– Hé! – kiáltja. Férfihangja van.
– Nem akarok betörni – hadarom –, csak Manyenkát keresem.
Szinte várom, hogy rám vessék magukat. Azt hallottam, annyira szegények, hogy néha a dealereik hiteleznek nekik.
Az alak az arcomba röhög.
– Megáll az eszem! Manyenkát! Csak nem valami szépet szeretnél álmodni? Mi? Hehehe!
– Hagyjad már, hadd jöjjön – szól egy hang a sarokból –, úgyse jönnek hozzám lányok soha.
– Jól van, bratyó.
A férfi – vagy inkább srác – eláll az utamból. Három lépés, és már Manyenka előtt állok. Kicsi ez a bunker. Csak négyen laknak benne, takarók meg egy csomó ásványvizes üveg között. Pia sehol. Nekik nem volt szilveszter, és látszik rajtuk, hogy inkább a napi fogadalmak hívei.
– Nahát. Mi a megtiszteltetés oka? – néz rám Manyenka. Nem tudom megtippelni a korát, tizenöttől százig bármennyi lehet. A mosolyától egy picit felbátorodom.
– Nem akarok kertelni… egy álmot kérek. Maga csinálja őket, nem?
Hátraveti a fejét, és nevet egy sort. Nagyon őszintének hangzik.
– Hogy kérsz? Hát szerinted lehet csak úgy kérni ilyet?
– Remélem – felelem. – Tudok fizetni.
– Igazán? – Manyenka még mindig vigyorog – Hm. Kér. Egy ilyen lány, mint te. Neked is elég jó a fantáziád ahhoz, hogy szépeket álmodj. Látszik a szemeden – kacsint rám.
– Nem nekem kell – közlöm. – Apámnak.
Előveszem apám fényképét a zsebemből, és az orra alá dugom.
– Ennek az embernek. Fénykép alapján meg tudja találni őt?
A kép egy éves. Akkor még működött a csoda, és apám vígan élt két embernek is sok mérgező anyaggal a testében. Fémpor és élőlény szimbiózisa. Ha valamiben hasonlít is a Terminátorra, nem az üzemidő az. Harminc évet húzott le a gyárban, és tavaly eljött az idő amikor betelt a pohár. Hetek óta csak otthon fekszik, elutasítva orvost és kórházat, és veszekszik a családjával. A legdurvább sértéseimet vágom hozzá, pedig szeretem. Sokszor el akartam mondani neki, de mindig sírás lett a vége.
– Haldoklik – folytatom, amíg Manyenka a fotót nézegeti. – Csak van szíve magának! Kifizetem.
– Megható – vigyorog. A szemébe nézek, és isten bizony Párizs fényeit látom. Igazi európai fény, mintha arany simogatná a bőröm. Egy párizsi utca, olyan, ahová mindig is vágytam. Rengeteg érdekes arc… egy szövetkabátos fiatalember megáll előttem, és az arcomba neveti: Te idealista!
Megrázkódom, mire megint a bunkerben állok.
– Mondtam én, hogy van fantáziád – mosolyog Manyenka. – Nem kell félni, ez jó dolog.
– Nem félek – hebegem. – És az idealizmusról is leszoktam. Csak hogy tudja.
Úgy néz rám, mint aki nem hiszi el. Látom a vigyorán, hogy érdeklem.
– A jó álmokhoz a legjobb anyag kell – mondja – az meg drága.
Előszedem a pénzt, amit a két zoknim közé rejtettem. Valószínűleg csak el fogja tenni, és nem csinál álmot. De mit tehetnék azon kívül, hogy reménykedem?
– Ha ez nem elég, akkor nincs üzlet – közlöm.
Manyenka bólint.
– Tudod-e, miért vagyok képes erre?
– Nem.
– Hát mert találkoztam egy bolemnijjel. Nem tudod, mi az, ugye? A drogos álom mélyén laknak, de néha a sima álomban is. Bizony. Csodás hatalmuk van ám. Megosztják veled, de megeszik, amit meg tudnak belőled. A lelkedet, az emlékeidet. Engem félbehagyott az enyém, és itt maradt az ereje. Csak azért mondom ezt el, mert talán találkozol eggyel. Nekik való vagy. Már ha még léteznek. És ha szólok nekik. Hehe.
– Nagyon vicces.
– Szerintem is – vigyorog.
Megpróbálok szuperhős maradni.
– Na, van üzlet? Megcsinálja?
– Megcsinálja – tiszteleg Manyenka, én pedig végre fölmehetek a szabad levegőre.
Még otthon is kísért, amit utánam kiabált: Vigyázz a bolemnijjel!
Csócsált lelkű drogosok és közös álmok után mi bizonyítja, hogy nem léteznek? Tévézek és olvasgatok, hajnal van, mire benyel az álom. Meg se lepődöm azon, hogy most tényleg benyel, hogy fogai vannak, és feneketlen gyomra.
A bolemnijnek nincs arca, mégis tud nézni. Néz engem, és azon morfondírozik, hogy meg kéne jutalmaznia Manyenkát, amiért ilyen jó lehetőséget ajánlott. Egyek vagyunk, érzem, ő sem akar mást, mint én: csak egész lenni, tartozni valahová, bepattanni a helyére. Hogy is tudna szeretni, vagy önfeledten táncolni? Ő csak mások emlékei közt jár, és magába olvasztja, ami boldoggá teszi. Sírok és könyörgök, erre megáll, és egész lénye egy nagy miért? lesz. Tudod, mit tudok, felelem neki, tudod, mit akarok. Minden éjjel láthatnád, mit hozok ki a városból, láthatnád, ahogy mindenki önmaga lesz. Megpróbálom megmutatni neki, elképzelni a leggyönyörűbbet, amit el tudok. Miért is ne köthetnénk üzletet, mondja, mert fáradt már a magánytól és a saját erejétől. Újra keresni kezd bennem, és a sikolyaimtól kísérve megsimogatja Borisz arcát. Szerelem. Ez ízlik neki.
 |
| A novella megjelent a Kalandok és kalandozókban |
 |
| Az illusztrációt Czinkóczi Krisztina készítette |
A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése