– Hé, nem akarsz a véremből? – szólít meg a lány a lépcsőházban, ahogy kilépek a lakásomból.
Szemembe húzom a kalapom, és átlépem ernyedt testét. Szeme üresen mered a semmibe, rángatódzó ujjai saját alvadó vérét maszatolják a lépcső kövére. Nagyon elegem van már belőle, de lehetetlen tőle megszabadulni. Egyszer kiborultam, és lerugdaltam a lépcsőn, azt üvöltözve, hogy „dögölj már meg, te kurva!” Másnap persze ugyanott feküdt a vérét kínálgatva, a szomszédok pedig azóta nem köszönnek.
Ezúttal csak az ősi módszert alkalmazom, ahogy mindig: ne nézz rá, ne is gondolj rá. Mély levegő, és már kinn is vagy az utcán. A lámpák homályos fényudvara erőlködve próbál áthatolni a nyúlós ködön és a szemerkélő esőn. Mostanában mintha mindig esne.
Fölhajtom bőrkabátom gallérját, és elindulok a nyirkosan csillogó macskaköveken. Nem gondolkodom azon, hogy hová is megyek, egyszerűen csak jól esik egyik lábam a másik elé tenni, beszívni a csípős levegőt. Versenyt suhanok a kóbor macskák árnyaival, nagy ívben kikerülve a néha felbukkanó emberi alakokat. Reménytelenség csorog a házfalakról, a köd beszivárog az ajtók alatt, mohón felfalva a poshadt álmokat...
Szemembe húzom a kalapom, és átlépem ernyedt testét. Szeme üresen mered a semmibe, rángatódzó ujjai saját alvadó vérét maszatolják a lépcső kövére. Nagyon elegem van már belőle, de lehetetlen tőle megszabadulni. Egyszer kiborultam, és lerugdaltam a lépcsőn, azt üvöltözve, hogy „dögölj már meg, te kurva!” Másnap persze ugyanott feküdt a vérét kínálgatva, a szomszédok pedig azóta nem köszönnek.
Ezúttal csak az ősi módszert alkalmazom, ahogy mindig: ne nézz rá, ne is gondolj rá. Mély levegő, és már kinn is vagy az utcán. A lámpák homályos fényudvara erőlködve próbál áthatolni a nyúlós ködön és a szemerkélő esőn. Mostanában mintha mindig esne.
Fölhajtom bőrkabátom gallérját, és elindulok a nyirkosan csillogó macskaköveken. Nem gondolkodom azon, hogy hová is megyek, egyszerűen csak jól esik egyik lábam a másik elé tenni, beszívni a csípős levegőt. Versenyt suhanok a kóbor macskák árnyaival, nagy ívben kikerülve a néha felbukkanó emberi alakokat. Reménytelenség csorog a házfalakról, a köd beszivárog az ajtók alatt, mohón felfalva a poshadt álmokat...
A novella megtalálható Czinkóczi Krisztina: Át-járók című kötetében, megjelenés 2014. SpiritArt Kiadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése