93. fejezet
Kis kiruccanás
írta Craz
A múlt héten beugrottam futárnak. Nyakonöntőnek kellett elhozni egy láda varázsitalt. Egyik ismerősöm passzolta át nekem a lehetőséget, személyi összeférhetetlenségre hivatkozva. De ez csak annyit takart, nem szerette volna, ha megint gyíkká változtatják.
Kapva kaptam a lehetőségen, hiszen már régen láttam Kyrugát, a mezei boszorkányt. A Szolgáltatóház egyik térkapuján jutottam át arra a rétre, ahol először találkoztam vele. Akkor kíváncsian nézett fel a fára, amin gubbasztottam, majd rászólt a sárkányára, hogy ne csócsálja tovább a hálóból kilógó bal lábamat. A fene se gondolta, egy behatolásgátló biztonsági rendszer annyira hatékony is lehet. Pedig akkor még nem is behatolni akartam.
Most legutóbb már óvatosabban haladtam a kis ösvényen, számítva a csapdák újítására – bár a boszorkány tudta, hogy érkezem. Sasszememmel kiszúrtam egy szakaszt az ösvényen, ahol néhány kő furcsán szabályosan helyezkedett el. Így hát a biztonság kedvéért nagy ívben kikerültem a bizonyos részt, jobbra a térdig érő fűben. Pár pillanat múlva a fű már az égig ért. Legalábbis a gödör aljáról így látszott. Mint később kiderült, Kyruga direkt azért rakta oda a köveket, hogy nekem jelezzék az új csapdát.
A boszira fél órát vártam, míg megjelent a fű felett, és kinevetett. Ubul, a házisárkány álmosan pislogott a verem széléről, nem értette a derültség okát. Inkább két arra repülő madarat kergetett meg, ezt már az újra térdig érő fűből követhettem figyelemmel.
Kyruga még mindig vigyorgott, majd hogylétem felől érdeklődött. Amikor megismerkedésünkkor először töltöttem vele huzamosabb időt, azt gondoltam, amíg kezelte lábamon a sárkányharapást, megitatott velem egy bájitalt is. A tünetekből erre gyanakodtam. De legközelebb a társaságában töltött első percek után újra megjelentek azok a verdeső pillangók a gyomromban. Mint azóta mindig. A boszinak elég volt tetőtől talpig, majd félútig végigmérnie, s már tudta is, milyen az állapotom. Zöld szemében huncut fény villant, és kézenfogva húzott az ismét egyre feljebb érő fűbe.
Szex után lesétáltunk lidércfényt nézni Kyruga régi kunyhójához.
– Tudod, hogy a dombitörpék bóklászó szellemeknek hiszik a fényeket? – kérdeztem.
– Bélgáz. – A boszorkány egyértelműnek tekintette a magyarázatot, de látva arckifejezésemet, bővebben kifejtette. – A mocsár elnyeli a beleveszetteket, lehúzza, majd megemészti. Csontokat se találnál, mindössze ez a légnemű anyag marad utánuk, amit időnként kiereszt. Semmi különös, a természet rendje. Belőlem se marad semmi, ha már nem leszek.
Mielőtt tiltakozhattam volna, témát váltott.
– Ismered a régen kihalt déli tűzsárkányok történetét? Egy messzi-messzi szigeten éltek, érintetlen, vad tájakon. Ők voltak az uralkodó faj, szilajan, szabadon. Benépesítették az egész szigetet, ha dugtak, remegett a föld, és tüzek gyulladtak. Az utódjaik is tűzben fogantak. Kihalásuk gyorsan következett be, miután felfedezték az análszexet. Néha nem tudom eldönteni, hogy a boszorkány csak viccel-e.
Később összepakoltuk a különféle színű folyadékkal teli üvegeket, majd hallgattuk a mezőn járó állatok neszeit, figyeltük az égen szálló madarakat.
– Te tudsz jósolni a baglyok röptéből?
– Hát, ha hirtelen megtörik, akkor fájni fog.
– Nekem?
– Nem, a madárnak, ha becsapódik.
– És földrengést megelőzni morcsákvesével?
– Történnek jó dolgok, meg rosszak. Mindig létrejön a kellő egyensúly. Ne akard felborítani! Ha nagyon változtatni szeretnél valamin, az rosszul is elsülhet.
– Mindig is bosszorgány szerettél volna lenni? Nem vágytál többre?
– Hidd el, nem olyan unalmas itt – kacsintott rám. – Jut eszembe, elvinnél még egy láda sört is Kókuszpóknak? Szereztem neki abból a jófajta gyömbéresből, amit annyira szeret – bújt ki ölelésemből a boszorkány.
– Aha, nem gond – feleltem, közben az elmúlt néhány óra, és felrobbanó tűzsárkányok jártak eszemben.
A varázsitalokat majdnem ottfelejtettem.
