Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 90. fejezet

 

90. fejezet

Meghívás

írta Craz

Kedves barátom, drága harcostársam!

Nemrég újfent rájöttem, hogy az életem nem csak játék és mese, nem csak önfeledt hempergés az örök napos - akarom mondani, sötét - oldalon, hanem folytonos küzdelem, harc és megmérettetés. És erőpróba. És hányattatás.

Ezt egyre jobban érzem mostanság. Sorra vetődnek fel olyan problémák, amiről mind ez idáig nem is álmodtam. Két hete még sikerként könyveltem el, hogy le tudtam zárni egy hosszúra nyúlt ügyet, ami rengeteg utánajárást igényelt, többek között számos távoli világot is megjárva. Néha egy-egy húzósabb nap végén visszatérve a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóházban lévő lakosztályom nyugodt kényelmébe, hátradőlve kedvenc gurulós fotelemben, belekortyolva megérdemelt esti itókámba, a fenébe kívántam másnapi sürgető teendőimet.

Furcsák ezek a városi népek. Az ember azt hinné, a civilizáció előnyei által felszednek némi tisztánlátást is, de az legtöbbször nem más, mint egyszerű büdös macskaszar, amibe akkor lépnek bele, amikor apró-cseprő problémáik elhomályosítják begyepesedett elméjüket. Nem látják a fától az erdőt, nem veszik észre az adódó lehetőségeket, vakon sétálnak el mellettük, mint a bányaló, akire részeg gazdája ügyetlenül csatolta fel a szemellenzőt.

Minap is fáradtan kortyolgattam egy pohárkányi kékrumot, amikor Craz zavart meg vacsora után. Na jó, azért annyira nem haragudtam meg rá, hiszen nem érkezett üres kézzel, ígérete szerint hozott egy ládányi jóféle vörösbort. De a második palack elkortyolása közben már megint nyaggatni kezdett, intézzem el neki, hogy ismét belelapozhasson abba a nyavalyás varázskönyvbe. Ugyanis nemrég fejébe vette, ismét elfelejtett ereklyék után kajtat. Azt hiszi a Fantázia Enciklopédia Varázslóknak csak úgy elárulja neki a kincsek megtalálásához vezető legrövidebb utat.

No de amiért tollat ragadtam. Hamarosan ismét megrendezésre kerül a szokásos évenkénti varázslókonferencia a Szolgáltatóház keretei, épületei és italkészlete között. Szeretettel meghívlak téged is az előadók soraiba, hiszen már tavalyelőtt és tavaly is elhíresültél. Az a kisebb próbagoblinveszteség pedig szükségszerű velejárója az ilyeneknek.

Bár mostanság kevesebb időm marad kísérletezni, azért egyről én is be fogok számolni a tisztelt nagyérdeműeknek, ami gasztronómiai jellegű, és tíz cibetmacskával kapcsolatos.

Addig is setét varázslatok árnya kövessen utadon!

üdvözlettel: barátod és harcostársad, Kókuszpók sk.

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 89. fejezet

 

89. fejezet

Csak magabiztosan

írta Schlekmann János

Mindenlében Kálmán a Száznevű város egyik félreeső sikátorában várakozott. Izgatottsága percről percre nőtt, ami nem csoda, hiszen már három hete várt. Badarság lenne azt hinni, hogy egy helyben tette mindezt, hiszen közben mindenfélébe beleütötte az orrát, ezzel tovább hizlalva hírnevét.

Eddig kisebb ügyletekkel és pitiáner betörésekkel tartotta fenn magát a város forgatagában. Sem ügyesebbnek, sem ügyetlenebbnek nem számított sorstársai közt. Akadtak jobb és rosszabb napjai, de amire készült, az kiemelte volna az ismeretlenség homályából. A múzsa alig egy hónapja tett látogatást nála, és megajándékozta az ötlettel, ami csak egyszer adódik az életben, és ha beválik, akkor kitörölhetetlenül a történelem részévé válik. Természetesen ehhez sikerrel kellett járnia, de ő bizakodott. Legjobb tudása szerint még senki sem próbálkozott a kézenfekvő módszerrel, ami csak tovább növelte esélyét. Nem is értette, miért nem figyelt még fel senki erre a lehetőségre.

Az utóbbi két napban már alig aludt, és minden további perccel egyre ingerültebb lett. Nem szerette a késlekedést. Kivétel nélkül mindent precízen megtervezett, ahogyan most is, de mint mindig, ha valakit be kellett vonnia a terveibe, csalódott. Ezért is dolgozott többnyire egyedül.

Az orkok természetes butaságukból kifolyólag alkalmatlanok voltak bármire. Az elfek folyton a küllemükkel foglalkoztak. A manók meg csak a maguk hasznát nézték. A félelfek harc közben a mozdulataik kecsességében gyönyörködtek. Ezek után ő, a lángész, hogyan társulhatna hatékonyan ezek bármelyikével? Legfőképpen sehogyan, és ehhez, ha csak tehette, tartotta magát.

– Mindenléb…

– Pszt! Nem megmondtam, hogy ne szólíts a nevemen? – meredt dühösen az előtte ácsorgó manóra. – Megvan?

– Ühüm – bólogatott a térdig alig érő lény.

– Akkor mire vársz?

Kálmán legnagyobb megdöbbenésére az apróság kaján mosolyra húzta a száját, mindenféle kertelés nélkül dörgölte össze mutató- és hüvelykujját. Már elővillanó tűhegyes fogaitól is kirázta a hideg, de a torkából feltörő kéjes, sziszegő hangtól egyenesen megborzongott.

– Húzzál bőrt a fogadra! Százban egyeztünk meg? – nyúlt a tarisznyába Kálmán.

A manó aprót bólintott, egy pillanatra sem vette le a tekintetét Kálmán kezéről; apró nyálcsomó csillant meg a szája szélén.

– Száz kancsal csiga agya – nyújtotta át a nedvesen csillogó bőrzacskót. – Apropó, amíg nem kérted, fogalmam sem volt, hogy létezik kancsal csiga, arról meg végképp, hogy van agyuk. Van fogalmad róla, milyen nehéz volt megszerezni? – nézett a megbabonázott manóra. – Hallasz?

Meglengette a szütyőt, a manó követte a szemével.

– Elő vele! – parancsolta Kálmán.

A manó révetegen a zsebébe nyúlt, és elővette a fiolát. Kálmán kikapta a kezéből, és átadta az agyakat. A manó azonnal nekilátott. Kálmán émelyegve figyelte a lakmározást. Az apróság cuppogott, nyammogott, csámcsogott. Kálmán nyugtázta, hogy ehhez képest egy troll kulturáltan fogyasztja el áldozata zsigereit, pedig aki már volt tanúja a belek spagetti módjára való felszívásának, az megkérdőjelezné a megállapítás hitelességét. Hogy megelőzze a reggelije

újbóli megízlelését, felemelte a fiolát, és meglötyögtette zavaros tartalmát.

– Úgy néz ki, mint…

– Az íze is olyan – nyugtázta a manó két falat közt.

– Nem gondolod, hogy ennyiért lehetne jó íze is?

– Azt nem kérted.

– Hagyjuk – sóhajtott lemondóan Kálmán. – Azonban, ha átvernél…

A manó tele szájjal próbált tiltakozni, de kibukott az ajkai közül a lilás pép, mire odakapott, hogy egyetlen csepp se menjen kárba. Kálmán biccentett, és lépni akart, de a manó útját állta.

– Most meg mi van?

– A tiszteletreméltó banya azt mondta…

– Hogy legalább az agyak felét vidd el neki?

– Nem – rázta a fejét a manó –, csak egy aranyat kért érte.

Kálmán kis híján agyvérzést kapott.

– Azt akarod mondani, hogy feleslegesen költöttem el több száz aranyat?

A manó felemelte a szütyőt, majd Kálmánra tekintett.

– Nem volt teljesen felesleges.

– De egybe került! – üvöltötte Kálmán.

– Nekem.

– Hogyhogy neked?

– Tudod, hol lakik a tiszteletreméltó banya?

– Ha tudnám, magam mentem volna oda.

– Na, ezért nem egy neked – hagyta annyiban a manó.

– Tűnj a szemem elől! – lökte félre Kálmán a manót, és sietősen elindult.

– De az üzenet! – kiáltott utána a manó.

Kálmán lemondóan legyintett. A manó megvonta a vállát, és belekezdett:

Vágyad, álmod teljesül,

ha szemed tükörre nem vetül;

de ha szemed belecsillan,

akkor tested szerte illan.

Ugyan Kálmán már nem hallhatta, a manó mégis elmondta, aztán átadta magát az élvezetnek.

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 88. fejezet

 

88. fejezet

A két tanonc

írta Czinkóczi Krisztina

A Nyakönöntött Próbagoblin Szolgáltatóház már ezen a koraesti órán is pezsgett az élettől. Az élettől és a haláltól, kinek hogy tetszik. Itt mindenki megtalálhatta, amit keresett, kalandozók, messzi földről érkezett, megfáradt vándorok, a város hírességei, zsoldosok, munkásemberek, vagy csupán egyszerű kíváncsiskodók, mulatni vágyók. A sarokban egy bárd pengette lantját halkan, a dallam beleveszett a zsongásába.

A söntés közelében álló asztalnál két igencsak eltérő külsejű alak üldögélt. Láthatóan nagyon belemerültek a beszélgetésbe, szinte föl sem néztek, mikor a teremszolga eléjük csúsztatta a kupa sört.

– Így már mindjárt más – szólalt meg az ajtó felől ülő, foszladozó köpönyegbe burkolódzott öregember. Maga elé húzta a kupát, és jóízűt kortyolt belőle. A fejét közben sem emelte fel teljesen, mégis olyan érzést keltett, mintha a szemébe húzott csuklya alól mindent figyelemmel kísérne, ami a hatalmas teremben történik.

Senki nem tudta, mikor érkezett, talán mindig is itt volt. Beleolvadt a környezetbe: köpönyege pont olyan árnyalatban játszott, mit a füsttől beszürkült falak. Időtlennek és mégis teljesen rendjénvalónak tűnt, olyasvalakinek, akin csak másodszorra akad meg az ember tekintete.

– Megkaptad a söröd, öreg – nógatta a szemben ülő fiú, akit csak kis túlzással lehetett volna fiatal férfinak nevezni. – Most már beszélj! Tényleg térmágus voltál?

– Félig. Igazából olyan voltam, mint te most. Fiatal mágustanonc, telve reményekkel és álmokkal. Vonzott a hatalom és a tudás, új kapukat nyitni idegen világokra. Térmágusnak lenni igazán szép kihívás egy törekvő fiatalember számára.

– A toronyról mesélj nekem!

– Csak szép sorjában, fiatal barátom! – krákogta a vénség. – Az emlékezetem már nem a régi. Ne légy türelmetlen! A végén mindketten megkapjuk, amit akarunk.

Az ifjú mágustanonc kissé gyanakodva húzta össze a szemöldökét. Csak pár hete érkezett a Száznevű városba, hogy tanuljon, és világot lásson, és a mágusiskolába ennél is kevesebb ideje nyert felvételt. Körbepillantott, és a kezdődő éjszakai élet megszokott látványa megnyugtatta, ahogy a kereskedők, vándorok, és furcsa alakok tarka egyvelege múlatta az időt ivással és kockajátékkal. Úgy döntött, hogy a vele szemben ülő végül is csak egy öregember. A legrosszabb, ami történhet, hogy feleslegesen itatja.

Az öreg ismét meghúzta a sört, majd hosszasan köhécselt, és belekezdett végre:

– Annyi idős lehettem, mint te most, mikor tanonc lettem a toronyban. Ne hidd ám, hogy bárkit bevesznek! Kellett hozzá némi tehetség, és még több ismeretség. Rengeteget kellett tanulni, és persze bizonyítani az érdemességemet. És ez nem volt ám könnyű. A toronyban

élhettem ugyan, de a szállásom szinte csak egy lyuk volt a falban, és az étellel sem bántak bőkezűen, munkából viszont mindig kijutott. A toronyba nem teheti be a lábát szolganép sem, úgyhogy a főzéstől a takarításig minden ránk, tanoncokra maradt.

– Jó, jó – bólogatott a fiú türelmetlenül. – És a földalatti szintek? Látta őket?

– Meglep, hogy tudsz róla. Igen, a torony valóban hosszan folytatódik a föld alatt is. Pontosan ott történt az egész. Addig a napig én is csak hallomásból tudtam róla, végzős diákok ijesztgették vele a zöldfülűeket, hogy furcsa kísérleteket és hátborzongató dolgokat rejtegetnek ott. Aztán mikor már vagy három hónapja voltam tanonc, egy nap értem jött a Szimbólumtan tanárom. Az éjszaka közepén keltett fel, és intett, hogy kövessem. Mentem utána némán; addigra megtanultam, hogy csak akkor beszéljek, ha kérdeznek. Tapasztaltam már ott egy-két furcsa dolgot, és persze azt hittem, már mindent láttam. Mégis ijesztő volt egy szál fáklya imbolygó fényénél végigmenni a nyirkos falak között. Számoltam a kanyarulatokat lefelé, akkora ez már belém ivódott, másképp úton-útfélen eltévedtem volna a toronyban. Balra a hetediknél egy lezárt vasajtóhoz értünk, a vezetőm megállt, és egy nagy kulcsot vett elő. A kulcs a végtelen szimbólumát formázta, és volt benne valami igazán hátborzongató. Mintha élt, tekeredett volna valamiképp, akár egy kígyó.

A hajdani mágustanonc elhallgatott kicsit, ruhája rejtekéből egy agyagpipát szedett elő, és megtömte. Meggyújtotta az asztalon álló gyertyával, majd nagyokat pöfékelve hátradőlt.

– És mi volt az ajtó mögött? – kérdezte az ifjú mohón, épp csak belekóstolva a sörébe.

– Katakombák, merthogy a torony olyan, mint azok a jégből való hegyek, amelyekről az északi utazók mesélnek. A szélesebb, nagyobb része a föld alatt van, és amit te minden nap láthatsz, az csupán a csúcsa. Végeérhetetlen folyosók, boltívek, és kanyargós lépcsők voltak odalenn. Mesterem jobbról a másodikon vezetett le, és én igencsak igyekeztem, hogy ne maradjak le a fáklya fénykörétől. Még a falak is visszataszítóak voltak azon a szinten, a színük megváltozott, valahogy nem tűntek evilágiaknak. Aligha hiszem, hogy valaha is láttam, vagy látni fogok még hasonlót. Nem mintha akarnék… Végtelennek tűnt az a lépcső. Ötszáztíz fokot számoltam. Nagyon sokáig mentünk lefelé, hogy aztán egy ugyanolyan bolthajtásos katakombába jussunk, mint feljebb. Egy pillanatig elkapott az érzés, hogy ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk. A tanítóm meggyorsította a lépteit, úgyhogy nem tudtam rendesen körülnézni, de úgy öt elágazás mellett mehettünk el. Megint egy ajtóhoz értünk, de a vezetőm ezt minden különösebb felhajtás nélkül csak belökte. Odabenn iszonyú rendetlenség fogadott, amolyan mágikus műhelyféle volt. Dulakodás nyomait vettem észre, és némi vért is, de ez még csak a jobbik rész volt. Súlyos, faragott asztal állt a helyiség közepén, és a túloldalán valamiféle maradványok hevertek a földön üvegszilánkok közepette. A tanárom a sarokba mutatott, ahol takarítószerszámok támasztották a falat, és azt mondta, értem jön, ha végeztem, de addig ne menjek ki onnan. Eléggé sietve távozott, és csak akkor vettem észre, hogy a köpenye szegélye véres. Az a benyomásom támadt, hogy nagy bajt kavart, tiltott dolgokban kutakodhatott, és valami félresikerült, most pedig igyekszik gyorsan helyrerakni, mielőtt még kiderülne. Nekiláttam a söprögetésnek és a rendrakásnak; a maradványokat és a szemetet egyszerűen

elégettem egy egyszerű tűzvarázslattal. Előre örültem, hogy a közeledő vizsgáim talán kedvező fogadtatásra találnak majd az apró szolgálatért. Nem ment túl jól a Szimbólumtan, úgyhogy képzelheted, hogy igyekeztem az oktató kedvére tenni. Viszonylag hamar végeztem, úgyhogy egy darabig csak ácsorogtam, és nézegettem a színes üvegeket, az érdekes tégelyeket, a poros zacskókat, meg miegymást. Hamar eluntam magam, az álmosságom visszatért, és már csak a fekhelyemre szerettem volna mielőbb visszatérni. Úgy gondoltam, abból, ha az ajtón kikukkantok, még nem lehet baj…

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 87. fejezet

 

87. fejezet

A Világfa Árnya

írta Vihartáncos

Kókuszpók csak nézi és nézi a fát.

Tömzsi törzsén a groteszkül elnyújtott, keserű kiáltásba merevült, szomorú arcmintát.

Ágain fekete leveleket perget a szél - már, ha arra jár -, egy-két dögbűzös gyümölcse göcsörtös gyökerei között loccsant szét, legyek és nyüvek hadai fogyasztják jóízűen. Körülötte jópár négyzetcentiméteren semmi sem nő.

“Ritka-ronda fa telepedett ide” - gondolja.

Valakinek szintén nem tetszhetett, hiszen egy éles tárgyat vágott az egyik vastag gyökérbe.

A gyökér most lassú, gusztustalan masszaként vérzik.

- Pfuj, de rusnya - fintorog mellette a dombitörpe. Undorodva szemléli a fa minden egyes porcikáját. - Mi ez a dögvész, ami idenőtte magát?!

A mindenidők minden idejét mérő időmérő idevezette őket, s ezelőtt a fa előtt állt meg egy irányba mindösszes mutatója. Kókuszpók félredönti a fejét, majd picit kiles a fa mögül. Elmosolyodik.

- Mindjárt kiderül!

A fa mögött egy lány áll. Őt kereste az időmérő időn és téren át, most mindösszes mutatója rá szegeződik. A lány csak áll, s nézi azt a napfelkeltét, ami egy másik világban épp alkonyatként mutatkozik.

Abban a világban van egy pirosszín tolvajvonal és egy padlás, amit, ha kérdeznének, sokmindent mesélne.

Jóval lentebb kis csoport várakozik.

- No, akkor vegyük át ezt még egyszer! - Lúkras csípőre tett öklökkel, összevont szemöldökkel nézi a mentorát. Legszívesebben bepancsolna neki egyet, ugyanis Marcus vigyorog, mint a vadalma.

- Igen, mindenről tudtam, kivéve arról, hogy egy fontos szót fordítottam félre, te váltott-gyermek vagy, én felneveltelek, tehát több tiszteletet ifiúr - itt tettetett szigorral bök a mutatóujjával Lúkras felé -, Tamaris és Elan pedig édestestvérek, ráadásul ikrek - magyarázza el ismét az idősebb férfi, aztán gonoszul odaszúrja: - Te pedig igencsak kedveled Tamarist. Vagy a bátyját?

Lúkras heves szóló áriáját, amivel letámadja pótapját a szintén vigyorgó Elan nem hallgatja végig.

Tamaris mellé lép. A lány felpillant rá. Testvérek ide, ikrek oda, bátyja jócskán magasabbra nőtt, mint a húga. Ráadásul szőke, míg a lánytestvér fején étcsokiszín hajat borzol a szellő.

- Most nézz csak rá! - int Tamaris a hevesen gesztikuláló Lúkras felé. - Merő idegrongy - sóhajtja szerelmesen.

Elan nézi. Marcus kiröhögi a "merő idegrongy” fiatalt, Fedoran neveti mindkettőt, úgy általában kacag a világra, Aron pedig erre az egészre szemét forgatva fejcsóvál.

- Mi lesz... vele? - kérdezi Elan.

Tamaris elmosolyodva simogatja a mellkasa közepét. Üresnek érzi.

- Kígyót melengettem a keblemben.

- Hol van most?

- Ha a mese vége jó, akkor az új fészkében várakozik - bukkan elő Kókuszpók.

Mögötte még mindig fintorogva lófrál a dombitörpe.

Amint Elan meglátja, elsötétül az arca. Amint a dombi meglátja a férfit, elsápad.

- Te kis rafinált kerti dísz! - hördül fel Elan.

- Te nagyra nőtt nők bálványa! - így a válasz. A törp nem átallja meg is mutatni, mire gondolt pontosan. Az obszcén jelenetet az ágyéka előtt két kézzel szemlélteti, ezzel heves kergetőzést eredményez.

Kókuszpók megáll Tamaris mellett. Fedoran Aron oldalába könyökölve mutogat feléjük, mire a másik hunyorít, majd bólint.

- Hát ez lenne itt az új Világfa? - néz fel a mágus a válla felett ácsorgó lombhullatóra. Ez bizony anatómiailag nem kis teljesítmény tőle.

Tamaris inkább hátrafordul és lebiggyeszti az alsóajkát.

- Nem hinném - válaszol. - Ez itt a tanulóleckét kapott Alastor. - Témát vált. - Biztonságban van?

- Meglátogathatjuk, ha szeretnéd.

- Mindenképp.

Elindulnak. Kókuszpók még odakacsint a férfi-törp párosnak, akik zihálva néznek egymással ádáz farkasszemet.

Útközben Tamaris elmondja a setét varázsló kinézetű sötét mágusnak mindazt, amit megtudott.

Elmeséli Alastor és Marcus történetét, miként keresték az Árnyak Forrását, s a Világfa árnyában átverve a másik mestert, Alastor miként áldozta fel Marcus hétéves fiát, hogy a forrás erejét megkaphassa. Csak a fiút akarta, de az anyja is utána ugrott. Elveszett a Világfa árnya, amikor ártatlanok vérével lett szennyezve. Ezzel felébredt a Sárkány, de elveszett az időben, a térben, a világok kusza egyvelegében.

Elmeséli az ötéves Lúkras történetét, aki a többi gyerektől menekülve átjutott a halál küszöbén.

A Bagoly nem várt módon segített neki visszajutni, pedig ez nem szokása. Halálból át vissza az életbe, így lett váltott-gyermekké, s bár csak egy éjszakát töltött el ott, Lúkras, mikor visszatért, már hétéves volt. Kalandja jótét feledést bocsátott rá. Hosszú órákig bolyongott az erdőben, mire észlelte, hogy a feje felett huhogó madár azt akarja, hogy kövesse. Ekkor lelt rá a gyászoló Marcus, s most a feledés fátyla fellebbent Lúkras előtt.

Elregéli Fedorant, akit, míg nem csatlakozott az Árnyjárókhoz, minden egyes este üldözte valami, folyosókon, szobákon át, míg egy ablak előtt meg nem merevedett minden tagja. Az összes szőr felborzolódott a testén, gerincén érezte annak a valaminek a közeledtét. Mozdulni nem bírt, hang nem jött ki a torkán. Az ablak tükrében pedig meglátta az üldözőjét.

Ekkor felriadt, és fogalma sem volt, hogy még ott van az álomban, vagy már itt, a valóságban.

Minden egyes éjjel, mikor egyedül volt, az éjszörny érte jött, őt akarta, űzte és a félelméből táplálkozott. El nem érhette, de mindig egyre közelebb és közelebb látta magához Fedoran.

Marcus egy szobába osztotta Aronnal, Aron pedig éberen őrizte őt, cserébe nappal aludt. Az éjszaka így felfedte előtte minden titkát. Fedoran éjszakái egyre nyugodtabban teltek, végigaludta már a hajnalokat is, így Aronnak hosszú idő után megadatott az az ajándék, mikor az éjjel nem szólította, hanem álomba ringatta őt is. Onnan tudták, hogy nincsenek egyedül, hogy sok év elteltével Fedoran kiáltozva riadt fel. Meghallotta a régismert-rettegett súrlódást. Éjjel járva az árnyak pedig helyet változtattak és Aront sokszor ejtették csapdába. Sötétben, becsukott szemmel is képes volt közlekedni, fülét és érzékeit nem kerülhette el semmi nesz, de onnantól, a vaksemmiben rekedten elkeseredve próbált a kétségbeesetten kiáltozó Fedoranhoz visszajutni, de az árnyak minduntalan a bolondját járatták vele, míg valaki fel nem kattintotta az éjjeli fényt.

A saját történetét viszont Tamaris még nem ismeri.

Abban mindannyian megegyeznek, hogy az árnyakban kerestek menedéket, azok segítettek mindannyiuk szorult, kilátástalan helyzetén. És az Árnyak Forrása érezte, hallotta, értette és tudta ezt. Egymáshoz vezette őket, majd maga-magát hozzájuk, hiszen Alastor tudtalan-vakon közlekedett, nem tudta elérni, sem megfogni.

A számára előkészített torony helyett a padláson esett csapdába és várt.

Fedoran elárulta a jelenlétét.

Marcus pedig onnantól kezdve kereste azt, aki elpusztítja, hiszen úgy hitte, a Sákrány vette el tőle a szeretteit. De bárki, aki hallotta a lényt fent, annak láttán megőrült. Marcus hibázott. Fia és felesége visszafordíthatatlan elvesztése hatalmas törést okozott és félrefordította az árnyak jelentését.

Nem megölni kellett a sárkányt, hanem visszavezetni a Világfához. Nem volt elég az árnyakat járni ehhez, érteni és szólni kellett a szavukat, hogy szót lehessen érteni a kígyóval.

Alastor váratlan és alattomos felbukkanásával mindenki élete veszélybe került, de legfőképpen a kétségbeesett lányé, aki végső ötletként magábafogadta a Árnysárkányt, ezzel kishíján megpecsételte a sorsát.

Tamaris világéletében énekelte az álmában hallott árnydalokat, s míg mindenkimásnak a szavai hablatyolásnak hatottak a kislány látta a valódi hatásukat.

Őt is üldözték, boszorkánynak tartották, meg akarták fogni, kínozni, máglyára dobni, ő is menekült és el akart rejtőzni...

- Akkor derült ki, hogy ketten vagytok, mikor Elan után három perccel te is világra jöttél - szól Kókuszpók, kilendítve Tamarist a rossz emlékek tárából. - Akkoriban kezdtek a világokra szabadulni az Árnydémonok. Olyan sötét és megkeseredett lelkek, akik erőszakos halált haltak. Szomjaztak az Őrzőkre, azokra az árnyjárókra, akik képesek voltak véget vetni az ámokfutásuknak. Onnantól kezdve veszélyt jelentett árnyjárni: nem tudhatták, hogy ha belépnek, kijutnak-e valaha, vagy végleg elvesznek. Téged édesanyád, a fivéredet apád menekítette. Elrejtettek titeket a világ két sarkán. A véretek által viszont elválaszthatatlanok lettetek, így bármikor és bárhol képesek vagytok egymást megtalálni. Te énekled az árnyakat, Elan a vérével éleszti fel őket - fejezi be a mágus a történetszálat.

Megérkeznek a barlanghoz.

- Magam béleltem ki - húzza ki magát büszkén a varázsló.

Tamaris elmosolyodik. Bent kellemes hűvös, ismerősen friss-tiszta levegő fogadja.

Az üreg mélyén megmozdul a sötétség. Levelek halk súrlódása hallatszik, és a sárkánykígyó pupillája üdvözlőn kitágul a lány láttára.

- Még mindig gyönyörű vagy - sóhajt a lány.

- Még mindig nem félsz tőlem - mondja a sárkány.

Busa fejét Tamaris gyermek-mód magához öleli. A kígyó elégedett-morgó hangot hallat.

A lány végre megnyugszik. Felcsuklik, az örömkönnyek az arcáról a sárkányon keresztül a földre potyognak. Megmentett mindenkit, megtalálta a sosemismert testvérét, Lúkrasban szerelemre, a férfi Marcusban apára lelt, a Forrás pedig visszakapja otthonát.

Ahová a lány könnye cseppen, oda a sárkány a maga vérét adja.

Nappal és éjjel, fény és sötét találkozásának hajnalszín sávjában új élet sarjad.

A vékony, törékeny kis szálacska töretlenül nyújtózik-tekereg egyre magasabbra.

Útja közben letörli az utolsó csepp vért és könnyet, végigsimogatva ezzel sárkányt és lányt egyaránt.

A sziklaüreg mélyéről ezernyi levelet söpör ki a feltámadó, játékos szél, mindegyike akár kalapnak is ráillene Tamaris fejére. Körbetáncolják a friss hajtást, ami növekedtében egyszerre nyújtja a teret és időt a rózsaszín hajnalsávban, mind több és több ágat eresztve. Minden egyes levél végül a fásodó ágakon megtalálja a maga helyét.

A fa megrázza magát, végleg elrendezve ezzel újdonsült lombozatát. Gyökere mélyre kúszik, felfedezi az új helyét. Van itt föld, szikla. Megtalál és megcsiklandoz egy pontot. A barlangban, két oldalt vékony vízerecske kezd csordogálni és körülfolyni a fácskát.

Egyelőre még csupán háromméteres, de a gyermek Világfa máris méltóságteljes mivoltában tündököl. Tamaris meghatottan hajol meg, így üdvözli a fát.

Addigra már a többiek is megérkeznek.

Tamaris csillogó szemmel néz Marcusra. A férfi lehajtott fővel, lelkifurdalással indul meg, végzetét várja. Megáll a lány előtt.

- Bocsáss meg, hogy hazudtam! Tudatlan áldoztam ártatlan életet és ezzel nagyot hibáztam. Tudtam, hogy csak te segíthetsz, de a hogyanját csak akkor értettem meg, mikor majdnem késő lett. Sajnálom.

A sárkányra pillant, de amaz békésen, mindenttudón pillant vissza rá.

A férfi régóta érzi magát felkészülve arra, hogy újra lássa a családját. Most mégis a rettegés remeg a szívén.

Tenyerét a törzsre simítja, majd egy sóhajjal a homlokát is nekitámasztja a fának.

Lehunyja a szemét. Percekig áll így.

Mire a nap sugarai végigsimogatják a füvet, Marcus kinyitja a szemét, lehajol és két tenyerében megfüröszti az arcát, majd felfogva a hideg vizet, nagyot kortyol belőle.

Csak a sárkány látja a férfi könnyeit. Aki már elment, vissza nem jöhet. Nem úgy és nem ugyanúgy.

Marcus elveszette az első családját. Kapott viszont egy másikat.

A mentor után maga Fedoran lép be a barlangba. Bennereked a levegő az ismerős szörnypofát meglátva. Viszont a szemek... a szemek nem egyeznek. Azok nem félelmetesek. Bizonytalanul kinyújtja a kezét és megérinti a sárkánykígyó fejét. Aztán már bátrabban felsimít az orrán keresztül a homlokáig. Elneveti magát. A fa gyökerénél ő is otthagyja megkönnyebülten a könnyeit, életét végigkísértő felélemét.

Elan magabiztosan rámosolyog Tamarisra és játékosan összeborzolja húga haját.

Régi ismerősként üdvözli a Világfát, hiszen hasonló hajtásával már találkozott egy másik világban.

Három pötty vért ejt a kicsiny erecske vizébe, mielőtt tenyerén a vágás begyógyulna.

Aron tétován áll. Neki nem volt dolga üldözéssel. Ő maga volt mindig is az üldöző, seregnyi árnydémont küldött a feledésbe, valóságos berzerker. Fogalma sincs, hogy mit tegyen. Tamaris kézenfogva a fához vezeti, hiszen neki is a múltja által íródott a jelene. Mikor a tenyerük találkozik a fa törzsével, Aron is megérti.

- Hát persze! - suttogja. Három korttyal csillapítja szomját, komor szomorúságát, mint sötét palástját hagyja hátra.

- Na, ő legalább szép! - A dombitörpe, mintha csak a maga jól elvégzett munkáját szemlélné, úgy áll a barlang szájánál. - Igen. De amaz... borzasztó! - bök a háta mögé. Csak Kókuszpók látja a rémfa leveleinek elszáradását, amit pernyeként fúj szerteszét a barlangból kiáramló levegő, s ami pernyét a felkelő nap sugarai végleg elégetnek.

“Ha ő is úgy akarja, utánuk friss hajtások fognak nőni. De nem most. Hosszú-hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, míg megtisztul a lelke” - súgja a sárkány a varázslónak.

Addigra maga a törp is a fa elé járul. A maga nyelvén - ami Elan fülének csupa karattyolás - köszöntőt, köszönetet, áldást és bocsánatkérést mond. Világnyelven, a többiek számára is érthetően a világ mindösszes kincséért sem tenné. Majd a sárkánynak odabiccentve megáll Elan előtt.

- Még mindig egy hatalmasra nőtt lőcsnek tartalak, akinek szája nőtt - közli. Kezét nyújtja a férfi felé.

- Továbbra is egy ritka-randa kertitörpe és egy vak hárpia véletlenszerű, és minden bizonnyal szeszmámoros nászából született, bosszantóan rémes tévedésnek tartalak - kontráz rá Elan, s azzal kezet ráz a dombitörppel. Béke köttetett.

Tamaris kezéhez lopva hozzáér Lúkras keze. Marcus nem néz rájuk, így is látja. Látja és újra mosolyog.

Fedoran a tenyerét méregeti a Világfa leveléhez, mire Aron vállon öklözi.

A sárkány körbefonja őket, majd a fejét lehajtva a mágusra tekint.

- Majdnem tökéletes - szól Kókuszpóknak. A mágus csípőre teszi a kezeit.

- Majdnem?! A száznevű város százszor száz portálkapuján minden egyes Sárkányfa tetejéről leszedtem a friss-zölden pompázó, napfényt magábaszívott, tenyérnyi mérete hűs árnyat adó csillag-alak levelét. - Felmutatja feketéllő mutatóujját: - Sok portálkaput meg kellet nyitnom és be is kellett zárnom utána. Legutóbb egy esernyő veszett el és került elő rejtélyes módon. Mi hibádzik hát?

A sárkány a maga módján mosolyogni tetszik, majd váratlanul eltüsszögi magát.

Előttük a frissen született hajnalfényben vékony szálak libbennek tova.

- Allergiás vagyok a macskaszőrre.

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 86. fejezet

 

86. fejezet

Rontás-tükör képe visszaszáll

írta Vihartáncos

Átkot szórtál, magadra hívtad.

Halálát kívántad, hát megkaptad temagad.

Ártatlant, ki élhetne még, áldozád,

Vétlen könnyével osztani véget nem méltó halál.

Izzon hát a vád, az élet ellen fordultál,

Míg meg nem érted, míg az eleven meg nem bocsát,

Ezer esztendőn, s még száz halálon át

Teremjél romlást, bűzhödt sorvadást.

Magvad legyen kárhozattal teljes, gyümölcsöd rothadt hússal terhes;

Véred virága fesse feketére gyökered!

Tavaszod, ha megébred, ésszel végül-valaha, ha feléred

Értékét a létezésnek, akkor, és csakis akkor érjen szenvedésed véget;

S mikor felkészültél, hogy megismerd igazságát a világlétnek,

Bocsásson meg neked mindaz, akinek a múltad vétett!

Mind a földön fekszenek.

Eszméletlenek, sérültek.

A sodró erejű áramlat, a zuhanás összetörte őket.

Tamaris a térdei között kuporog.

Tejfehérré vakult szeme egyszerre lát mindent.

Múltat, változékony jövőt, s jelent.

Nehezen, mélyről, hörögve vesz levegőt.

Lucskos-véres, sovány, ideje fogyóban.

Vele szemben Marcus ül a térdén.

Végigtekint a körülöttük fekvő testeken.

Sápadt arcukon látja álmaikat.

Az Árnyak Forrása körbeveszi őket.

Lélegzete megtisztítja körülöttük a levegőt.

A mentor énekelni kezd.

- Elder grae, naadúr grae, solrún frory, marnyr frae, mirva, myrvur turae, dae...

A lány határozottan felel rá:

- Alt liv... kvilande... alt...liv... glimande...

S ahogy ezt ketten kezdik ismételgetni, ami eddig sötét vér volt, fénylő arannyá válik.

Szálai körbefonják a többieket, szemük felnyílik.

Varázslat viszi a dallamot, ami a torkukból tör fel.

Minden mindennel összefügg, az élet egyensúlyra vágyik.

A sárkánykígyót pedig, ahogy az utolsó kis karcolás is begyógyul, Tamaris visszafogadja átmeneti fészkébe.

Önmagába...

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 85. fejezet

 

85. fejezet

A hős dombitörpe

írta Craz

A hős dombitörpe vidáman tért haza. Elégedetten szuszogva cipelte be a konyhába a nagy darab baziliszkus hátszínt.

- Hol jártál idáig? - érkezett rögvest a szemrehányás az asszonytól.

- Megszereztem a baziliszkuszhúst! - felelte a dombitörpe büszkén.

- Te idióta! Bazsalikomot mondtam!

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 84. fejezet

 

84. fejezet

Dalolj, dalolj, kismadár!

írta Vihartáncos

A sárkánykígyó hatalmas, végeláthatatlan testével körülöleli az énekét rekedten kántáló Tamarist, és az előtte térdelő, szilánkosra tört elméjű árnymestert.

Elan végre összeszedi magát. Nem akarja megvárni a végkifejletet. Nem veszítheti el a húgát még egyszer! Nem itt, nem most, és pláne nem így!

A csillámbogarak azonnal utat nyitnak neki, a férfi pedig késlekedés nélkül, lendületből ugrik, hogy a lányt kiszakítsa az elkárhozottnak tetsző körből.

Mégis későn teszi mindezt. Tamaris teste felemelkedik és ívbe feszül, a sárkány pedig hosszan ágaskodik fel. Töredékpillanatra minden mozdulatlanságba merevül, aztán a lányon keresztül csap le áldozatára.

Mindenkit ledönt a lábáról a hatalmas erővel kirobbanó energia, Elant röptében csapja a földhöz.

Az árnyak keveredése a fénnyel olyan sodró lendületű, mint két erőteljes folyó találkozása, tölcsérszerűen kavarodik fel a jelenet körül, iszonyú erővel rántva magával mindenkit.

Egy sóhajjal tűnnek el a teremből, mintha soha ott sem lettek volna. Helyükön, és az eltűntek nyomán fekete és fehér szirmú virágokból szóródnak szét csilingelve az arany és ezüst csillámporok.

Tamaris énekének utolsó hangja még hosszan visszhangzik.

Dalolj, dalolj kismadár

Dalod az árnnyal táncot jár

Éjből és fényből végtelen ár

Végvesztő víg halál

Repülj, repülj kismadár

Szárnyad a széllel vágtat már

Éneked lelkeket járjon át

Árnyak Árnya vár

Világfa, világfa ébredj hát

Álmod a nappal vért kíván

Elveszett árnyadat megtaláld

Árnydalnok útja jár

Dalolj, dalolj, kisleány

Dalod a fénnyel táncot jár

Énekeld életed dallamát

Hívd az éltető-víg Sárkányfát!