Sren Tilesh: Egyszer elviszlek oda

Feszülten ültünk egymás mellett. A lány egy szót sem szólt, mióta majdnem elütöttük azt a részeget.

A négysávosról kanyarodtunk le éppen egy csendesebb útra a külvárosban. Ideges voltam. Asha szokás szerint nem hagyott időt a döntésre. Amikor felhívott, már a vonaton ült, mehettem érte az állomásra, pedig ki nem állhatom, ha lépéskényszerbe hoznak. Kezdtem volna fejtegetni, mennyire nem volt ez korrekt tőle. Rémlett a sarkon álló tábla, amely egy négykézláb mászó embert ábrázolt. Sajnos nem számít ritkaságnak az efféle jelzés az éjszakai mulatókkal zsúfolt külterületen. A következő pillanatban, akárha az ábra testesülne meg, előttünk termett a pasas: térden-tenyéren imbolyogva, báván meredt a viharosan közelgő kocsi hűtőrácsára.

Beleálltam a fékbe. Felsikoltottak a kerekek, és a lány is mellettem. Vártam a puffanást elölről, de hátulról is, mert biztosra vettem, hogy az utánam haladó beleszáll a csomagtartóba. Csodával határos módon egyik sem következett be. Kiszálltam az autóból – a szemem sarkából láttam, hogy a mögöttem lévő sofőr bizonytalanul bár, de ugyanezt teszi, és konstatáltam, hogy az utolsó pillanatban félre tudta kapni a kocsija orrát. Előre rohantam. A részeg talán három centire térdelt a rendszámtáblától. Középkorú, vékony férfi volt. Vigyorgott, mint a töklámpás, és nehezen forgó nyelvvel közölte:

–    Hijnye, kisanyám… jobb a lögháríttód, mind a kosidé!

–    Elmész te a büdös francba! – kaptam el a grabancát, és felrántottam az aszfaltról. – Meg akarsz dögleni?!

–    Meccsoda tüzes menyeske! – röhögött, és a mellem felé csápolt. – Ne ráncigájjá mán, asszony! Gyere inkább egy körre, mekszelidítlek, tudom!

Szerencsére közben utolért a másik vezető, és barátságos, de határozott mozdulattal megfogta a vállamat.

–    Ne bántsa, kedves, nem ér annyit – mondta. – Maga meg ballagjon el a kijózanítóba, jóember – vezette le az útról a szesznyákot. – Hogy lehet valaki délelőtt tízkor merevrészeg?

–    Hát úgy, hogy ivott – mormoltam, és csúnyákat gondoltam a naivitásáról; de azért csodálattal figyeltem, ahogy pillanatok alatt elrendez mindent. A piás polgárt, akinek azóta sem állt be a szája, átadta a mulatóból kilépő, kevésbé ittas haverjának, odaszólt a bámészkodóknak, hogy minden rendben, széles gesztusokkal megfontolt előzésre intette az autóink mögött feltorlódott sor vezetőit, és még arra is volt ideje, hogy hozzám forduljon:

–    Jól van? Tovább tud menni?

Bólintottam, köszöntem a segítségét, és visszaültem a kocsiba. Nem voltam jól, de tudtam, kell még egy izmos negyedóra, mire kijön rajtam az ijedtség. Addig jó lenne kiérni a városból.

Ahogy behúztam az ajtót, még hallottam a részeg összefüggéstelen, ám továbbra is nekem címzett mondandóját: Mekbánod még, hogy nem gyöttél, tubicám! Én biztos nem köveznélek meg!

–    A tábla jelezte, és ő tényleg ott volt – hebegte Asha, amikor elindultunk.

–    Igen – feleltem fogcsikorgatós türelemmel –, erre valók a jelzőtáblák, tudod?

Annyira már ismert, hogy nem érdemes forszírozni a társalgást, ha ideges vagyok. Vádló pillantással illetett, de visszanyelte a mondandóját, én pedig direktbe kapcsoltam.

Haladtunk a keskeny, csendes utcákon. A kertváros barátságos hangulata ideiglenesen megnyugtatott, és bár a mellkasomban még mindig fagy terjengett, baj nélkül elértünk oda, ahol elfogytak végre a házak. Egy néptelen buszmegállóban félrehúzódtam, és rágyújtottam. Remegett a kezem. Asha cidrizett mellettem.

–    Jól vagy? – kérdezte.

–    Persze, ne parázz már. Senkinek sem esett baja. Mindjárt lemegy rólam a dili, és hazamegyünk.

–    Nem igaz, hogy nem látod az összefüggést! – nézett rám megrovóan. – Amikor elindultunk az állomásról, ott volt az a munkás... Nem emlékszel?

De igen, emlékeztem. Kénytelen voltam lassítani, mert az út mentén munkavégzésre figyelmeztető jelzőtábla állt. Még el is mosolyodtam közismert, egyszerű szimbolikáján. Apró, fekete emberke ás.

A kanyar után meg is láttam az illetőt. Hasonlított a jelre, ami előzőleg felhívta rá a figyelmet: kistermetű volt, sötét bőrű, és egy földkupac mellett állva ásott. Alighanem úthiba helyén egyengette a talajt javításhoz, mert a kupac mellett aszfaltdarabkák is hevertek.

–    Látod ezt? – kérdezte Asha.

–    Nem, vak vagyok – dünnyögtem. Mint oly sokan mások, én is megőrülök tőle, ha evidens dolgokra kérdeznek rá. Kikerültem a szorgos fekete emberkét, és gyorsítottam.

–    Ne légy már ilyen! – Asha úgy döntött, nem hagy békén. – Vajon miért volt egyedül?

–    Jézusom, Ash! – forgattam a szemem. – Mit tudom én?! Visszamenjek, megkérdezed tőle, miért nem hozta el a feleségét? Nem tök mindegy, ha egyszer rég eljöttünk mellette? – A múlt, az múlt, ha csak egy perce hagytuk is magunk mögött: mi értelme vacakolni vele?

–    Sehol sem láttunk narancssárga autót, útjavítókat… Kat, engem a hideg ráz attól, hogy egyedül van!

Valóban, a város és az állomás közötti kietlen, lepukkant gyárakkal és elhagyott telephelyekkel megszórt területen furán hatott az egy szál magában lapátoló emberke. Majdnem kísérteties volt: mint a filmeken, ahol az elhagyatott helyek magányát csak fokozza a háttérben átsiető figura. Mégsem tulajdonítottam jelentőséget ennek; Ashával sem álltam le vitázni róla. Minek?

A tétován motozó emlékek szerettek volna egységes képpé összeállni, és figyelmeztetni valamire, de a kialakulni készülő montázs érzékeny pókhálóját széttépte Asha új megjegyzése:

–    Aztán az autó az előzni tilos-jelzésnél…

–    Igen, és te is vigyorogtál velem együtt, mert rögtön a szőkék véleménye jutott eszünkbe a tábláról: „piros autóval nem szabad előzni”!

Tényleg jót nevettünk. Egy perce sem kerültük el az előzni tilos-táblát – piros és fekete autó stilizált képe vörös szegéllyel –, amikor apró, bíbormetál, csajos aszfaltpattanás húzott el mellettünk.

Hogy a Volvo fekete, arról nem tehetek. Akart a fene halottaskocsit venni: az exemé volt, aki a válás után nagylelkűen nekem ajándékozta. Törődtem is én a kocsi színével?! Törődtem ilyesmivel valaha?

–    Vicces vagy ijesztő, mindegy, mind egyvalamit sugall – közölte Asha idegesen. – Vedd már észre: a táblák akarnak tőled valamit! Amit jeleznek, megtörténik!

–    Ostobaság! – csattantam fel. – Nagyobb hülyeséget nem tudsz kitalálni?! Még hogy megtörténik?! Kapd már össze magad, hé! Föld hívja Ashát! Nem a tündibündi álomvilágodban vagyunk!

–    Gondolj már vissza! – emelte fel a hangját ő is. – Ott volt a munkavégzés-tábla, és tényleg láttuk a melóst! Jött az előzni tilos, és elzúgott mellettünk a kis piros kocsi! Aztán jött a mulatóhelyre, részegekre figyelmezető tábla, és tényleg majdnem átmentünk egy piáson! Minden pont olyan volt, ahogy a táblákra festették!

Kis, fekete emberke ás.

Részeg, négykézláb.

Apró, piros kocsi előz.

Nem, ez nem lehet, őrültség! Véletlen egybeesések, semmi több. Ez itt a való világ, kérem!

Sóhajtottam egy nagyot.

–    Asha – kezdtem halkan. – Nézd, kislány. Csak az imént úsztam meg egy halálos gázolást, kicsit kivagyok…

–    Pedig a tábla jelezte! – Asha szinte sikoltott. Közelebb hajolt hozzám; szürkéskék szeme irizált a félelemtől. – A táblák a világ mögötti világba vezetnek!

–    Elég! – kiáltottam rá. – Hittérítőnek nem akarsz elmenni, és együtt károgni a szentfazekakkal?! Mondd meg nekem: ha tényleg megtörténik minden, és pont úgy, ahogy a táblák jelzik, ugyan mi a fenéért nincs itt egy fekete busz, kék keretben?!

Nem volt ideje válaszolni: épp hátraperdült, hogy hideglelősen a mögénk kanyarodó buszra meredjen.

Úgy bámultam a visszapillantóban a hatalmas járműre, mint egy háborodott. Nem fekete: sötétszürke volt. Egyre nagyobbra nőtt a tükörben, tehát villámgyorsan a sebváltóért nyúltam, hogy mielőbb eltűnjek az útjából.

Nekirohantunk a prérinek. Az első zavaros, kihúzatott motorhangtól zúgó másodpercek olyanok voltak, mint egy szürreális álom. Elsuhant mellettünk minden; elmosódó, összefolyó, részletek nélküli filmmé változott a városvég képe, a temető, a fák közt megbúvó indusztria, a földek kezdete. 

Féltem. Amikor magamhoz tértem, és végre felfogtam, hol vagyunk és hová tartunk, akkor sem nyugtatott meg többé az ezerszer bejárt út ismerős látványa. Titáni, foszlott húsú, penészes zombit véltem látni a nagy fehér nyárfa helyén, pokolbéli szörnyeteg fekete karmait az út menti bozót égnek meredő ágain. Az autó utat evett, gyűrte-nyelte maga alá a felezővonal fehér aposztrófjait, egyiket a másik után, gyorsan, mohón; Asha a lendülettől az ülésbe süppedve nyöszörgött mellettem, én pedig erőlködve próbáltam emlékezni: mit is mond majd a következő tábla?

Békákat – ugrott be végül, de addigra oda is értünk. Természetesen ismertem régről. Ezen a szakaszon baloldalt kis tó rejtőzött a földek között, sűrű nádas ölén, és az útfelügyelet kihelyezte a kétéltűekre figyelmeztető táblát, mert az állatok tömeges vándorlása valóban súlyos baleseteket okozhatott. De még soha nem találkoztam békákkal az úton.

Mostanáig. Ez alkalommal azonban, mintha csak azt autó megjelenésére vártak volna, százszámra rajzottak az útra mindkét oldalról. Visszakapcsoltam – a motorfék megfogta a kocsit –, de olyan hirtelen történt minden, hogy még így sem tudtam kikerülni őket. Felnyögtem az undortól, amikor az abroncsok közéjük gázoltak. Halk pukkanások sorozata következett, majd egybefüggő, nyálkás zörej az alvázon, ahogy a kerekek felcsapkodták a lábunk alá a széttrancsírozott békák belsőségeit. Asha öklendezett, és magam sem álltam távol ettől, de mindez még nem volt elég: az állatok szembefordultak az autóval, és öles ugrásokkal rátámadtak. Dülledt, kifejezéstelen szemek, elhúzott, ajaktalan szájak jöttek szembe – jelenések, torz arcok egy másik, egy őrült világból –, rücskös bőrfoszlányok, híg, rózsaszín vérrel elegyedő inak, izmok kenődtek a szélvédőre.

Asha a Tíz Csapást emlegette csukladozva, míg jómagam az AWD feltalálóit áldottam, midőn a Volvo csúszós, áldatlan útviszonyok között találva magát, automatikusan összkerék-meghajtásra kapcsolt, és kirúgta magát a kétéltűek tengeréből.

Kettőig sem láttam. Bekapcsoltam az ablaktörlőt, de az csak még jobban szétmaszatolta a dögök maradványait az üvegen. Ablaktisztító folyadékot spricceltem a szélvédőre. A törlőkar gumilapátja alá beszorult egy úszóhártyás láb, és groteszk integetésbe kezdett.

Repültünk. Feljebb kapcsoltam, aztán megint. Igyekeztem nem törődni Asha nyafogásával, és a gyomromban növekvő, lassan pánikká hízó, félelemmel kevert undorral. Görcsösen kapaszkodtam józanabbik énem parancsába: elmúlt, túl vagy rajta, most már ne idegeskedj, semmi értelme, húzz haza a fenébe, és célozz meg egy autómosót! Újszülött, babonás félelmem azonban úgy vetette le a határozott utasítást, mint a kígyó a bőrét, és a becsontosodott parancsok száraz felhámjából ki-kivillanva rám sziszegett: nem lesz ott autómosó… nem hazafelé mész, te is tudod!

–    Kuss! – mordultam fel. – Egy csomó véletlen egybeesés még nem jelenti, hogy minden megváltozik!

–    Hozzám beszélsz egyáltalán? – nyögte Asha kásás hangon.

Összeszorítottam a fogaimat. Bármit inkább, mint hogy megkérdezzem – és pont tőle! –, hogy mi ez, mi történik velünk, mit érzett meg. Az úton előre kell menni, és kész! Az út sosem változik!

Ötödikbe kapcsoltam, holott tudtam, hogy innen nem messze lassítani kell majd, mert hatvanas korlátozás lesz a következő szakaszon.

Hamarosan fel is tűnt előttünk az emelkedővel kombinált, éles kanyart jelző tábla. A környékbeliek Démon-kanyarnak nevezték ezt a helyet. Sokan meghaltak már itt. Nem egy apró fejfa állt a meredek árokpart különböző pontjain, műanyag koszorúval a nyakában, mécsekkel a tövében: baljós, vak őrei az út közben átkelők kapujának, akiknek e ponttól nem volt tovább.  

Új volt azonban a tábla alatti kis kiegészítő jelzés, amely fekete felhőcskét ábrázolt, srégen festett eső-vonalkákkal.

–    Megnyugodhatsz – mosolyogtam megkönnyebbülten a lányra –, itt megtörik a csúnya, gonosz varázslat. Tavasz van, az idő ragyogó, és bár nem látni a fáktól, de az ég kristályti…

Az utolsó szótagot hatalmas mennydörgés nyelte el, miközben átlendültünk a Démon-kanyar elegáns, ám halálos ívén, orral bele a legnagyobb viharba, amit valaha vezetés közben sikerült átélnem.

Asha fojtottan felzokogott.

–    Nyugi már, egy kis víz nem lehet rosszabb a békáknál – próbáltam ugratni, és rutinosan harmadikba kapcsoltam. Hát igen: az embert egyszer meg lehet ijeszteni, kétszer is, de harmadszorra már csak sóhajt, visszavált, és nekifut az akadálynak.

Hisztérikusan fel-le csúszkáló, falzettba csapó hangon elmondott mindenféle begyöpösödött, konok dögnek, aki azt sem képes meglátni, ami az orra előtt van.

Ami azt illeti, tényleg nem láttam semmit. Hiába pöccintettem sokadik fokozatra az ablaktörlőt, képtelen volt megbirkózni a szélvédőre zúduló víztömeggel. Az üvegen túl egyetlen összemosódó, szürkészöld pacává vált a külvilág. A villámok fel-fellobbanó ívfénye kápráztatóan verődött vissza a vizes lombokról, az útról és az ablakon ömlő vízfüggönyről, eszelős, negatív világot rajzolva körénk. A mennydörgés sárkányhördülései összevegyültek a karosszériát püfölő eső folyamatos, őrlő zúgásával.

Reméltem, hogy hamarosan kiérünk a sűrűjéből, és így is történt; de addig még eltelt néhány óráknak tűnő, idegborzoló perc. Megszűntek a megszokott impulzusok, nem láttam, mi van odakint, nem hallottam a motorhangot; Ashát sem, pedig tudtam, hogy folyamatosan mondja a magáét. Fogalmam sem volt, hol vagyunk és hol az út, és arról sem, mozgásban vagyunk-e még egyáltalán. Az idő lelassult, a villámlás az idegen fényvilágba zárt. A dörgés hangorkánja egyetlen óriási marokká változva össze akarta gyűrni a kocsit. Könnyű volt elképzelni, hogy amikor feltisztul a kép, az már nem a hazavezető út képe lesz.

Mindazonáltal haladtunk: ezt onnan tudtam, hogy a következő dörrenés már érzékelhetően a hátunk mögül jött. Azután a víz egybefüggő dübörgése is szapora kopogássá ritkult. Néhány másodperc múlva kiláttam a szélvédőn.

Nem nyugtatott meg a látvány.

A Démon-kanyaron túl az ismerős táj képe fogadott, és mégsem.

Míg az átéltek sokkja, döbbenetem és félelmem mozdulatlanná bűvöltek, az autó egészen az alig száz méterre lévő kisállat-temetőig gurult. Ott azonban csak a nagy kovácsoltvas kapu állt kopottan, felhólyagzott festéssel; a gondozottként ismert sírhantokat zöld fű nőtte be. Odébb a telefontorony megvolt, de pergett róla a rozsda, mintha hirtelen ötven évet öregedett volna.

Alig két órája, amikor a városba menet elmentem mellettük, még a megszokott arcukat mutatták…

Félrehúzódtam, és kiszálltam a kocsiból.

Az aszfalt a lábam alatt öreg volt és töredezett, a repedésekben itt-ott gaz nőtt, mintha évek óta nem járt volna rajta semmilyen jármű. Csend ült a tájon, süket csend, melyben madárdal és tücsökzene sokéves emléke hallgatott.

Előttünk úgy fél kilométernyire jól látszott a híd, amelyen az autópálya futott az út felett. Megkönnyebbülten nyugtáztam az autók, buszok, kamionok látványát… Egy tizedmásodperc erejéig, amíg rá nem jöttem, hogy a gépek nem mozognak.

Régi könyvek, filmek jutottak eszembe a párhuzamos valóságokról. Tényleg egy másik világba tereltek volna a táblák?

A jó öreg svéd acél halkan dorombolt mellettem, a kabinban egy lánnyal, aki vacogott a félelemtől, mert előbb tudta, mint én, hogy lementünk a térképről.

Lehetetlen – gondoltam, mert igazi szellő motozott körülöttem, és a vállamra valódi esőcseppek hullottak. Lehetetlen – egy másik világ nem nézhet úgy ki, mint az, ahonnan jöttünk! Képtelenség, hogy észrevétlen az átmenet, kizárt, hogy vannak helyzetek, amelyekbe az ember maga sem tudja, hogyan keveredett; utak, amelyekről ha nem térsz le, akkor is kisiklanak alólad, és félrevezetnek!

Visszafordulni?

Megfordultam, és a hátam mögé néztem. Sötét felhő függött a Démon-kanyar és a fölébe hajló fák felett, szakadt az eső, és dörgött az ég. A túlvilági vihar a fejfa-meteorológusaival.

Tovább, előre?

Egy jól ismert úton, amely szemmel láthatóan évtizedek óta kihalt?

Haza akarok menni. Haza!

Miféle szakadék peremén állok? Mit találnék otthon? Elgazosodott, dudvás szántókat és kerteket, poros, töredezett utcákat, melyeken lélek sem jár? Rozsdás, megvetemedett kerítéseket, elhagyatott, megroggyant vagy leomlott házakat? Netán mást is? Miféle kitekeredett valóság iszonyata bámulna rám a hályogosra vakult ablakok üvegszemén, vagy sötét kútként ásító ajtók tátott száján át?

Sokan biztosan visszafordultak volna. Én azonban arra gondoltam: mi a biztosíték, hogy ha visszamegyek, ugyanazt találom? Semmi. Soha, semmi nem lehet ugyanaz.

Az út mellett, a sztráda-híd alatt pirosas folton akadt meg a szemem.

Messze voltunk még, és nem tudhattam biztosan, mégis tudtam… Egy újabb tábla.

Beültem a kocsiba, és direktbe kapcsoltam. Meglódult alattunk az aszfalt; úgy folyt az autó alá, mint egy darabka végtelen. Asha csendesen sírdogált mellettem, a kocsi szűk, jó szagú utasterében pengett a feszültség. Nem érdekelt. Látni akartam a következő táblát.

Amikor odaértünk, újra megállítottam az autót, üresbe löktem a váltót, és behúztam a kéziféket.

Nem lepett meg, hogy ez a tábla nem jelekkel, hanem betűkkel közli, ami ránk vár. Ez állt rajta: border control. Alatta kiegészítő táblácska jelzett meredélyen lepattogó köveket.

Én biztos nem köveznélek meg, mondta a részeg, és az emléktől kirázott a hideg… Ahogy a hídon álló elfeledett, kifakult, rozsda-rágta gépkocsik látványától is. Mégis kényszerítettem magam, hogy józanul gondolkodjak.

Tehát határ, és sziklaomlás. Itt vagyunk, mindennek a végén. Nem tudjuk, hová vezet ez az út, csak azt, hogy nagyon nehéz lesz. Nincs egyebünk, csak ami útközben ránk ragadt, plusz a döntés: egyenesen előre, neki az ismeretlennek, akár hegyomlásban, földrengésben is – vagy visszafelé.

Jól van.

Ashára néztem. Bátorító mosolyt próbáltam küldeni felé, de csak egy torz vigyorra futotta.

Aztán tövig nyomtam a jobb szélső pedált.

*