2020. június 28., vasárnap

Mickey Long: Ön fontos nekünk

 A pillangóhatás nemcsak egy legenda, vagy a káoszelmélet egyik vadhajtása. Valamikor tényleg életek múlhatnak vagy tragédiák következhetnek be, ha egy apró légmozgás elindul.
Jelen pillanatban a pillangó megrebegtette a szempilláját, és finom kezek indultak meg, hogy kizsebeljék a kiszemelt áldozatot. Naz Grooman észre sem vette a kifinomultnak nem nevezhető cselt, ahogy az apró kezek matatása sem tűnt fel neki a zsebében.
Néhány másodperccel később a fiatalember ott állt az árnyékos kapualjban hitelkártya, pénz és ész nélkül, miközben elveszett a nappali műszakos éjszaki pillangó aranyló tekintetében.
– Nem minden vég a vége mindennek – hajolt közelebb a kibernetikus beültetésekkel elhalmozott nőszemély –, valamikor az még csak a kezdet.
– Nagyapónak is voltak ilyen szoftverhibás droidjai – motyogta Naz még mindig elmerülten a nemesfémmel futtatott optika látványában. – Mennem kell, szépséges hölgy, de remélem, hamarosan megérkezik az, akire ennyi ideje vár itt az utcasarkon.
Habár Grooman nem tudta, de a tőle ellopott pénznek köszönhetően a kurtizán megvehette a jegyet az menetrend szerint közlekedő Más Remény csillaghajóra. A kiberprosti új életet akart kezdeni az Everfood bolygón, és az már csak a Sors szadista, kifacsart fintora, hogy az űrjáró összeütközött egy hetvenöt évente, menetrend szerint arra elhaladó városnyi aszteroidával.
Azt hitték, késni fog…
A fiú sután meghajolt, hosszú, barna kabátja csaknem a földet seperte, aztán a tarharai vásár sokszínű forgatagába vegyült. Nagyhangú árusok kínálták portékájukat keskeny utak szélén, brahmabőrből cserzett sátrak árnyékában, miközben antigrav lapokon lebegő, önjelölt messiások ostorozták biztonságos magasból a tömeget. A távolság az eszelős tekintetű megváltók előrelátását hangsúlyozta, hiszen ha szottyadt barackkal, vagy éppen rohadt paradicsommal akarták őket megdobálni a hitetlenek, áthidalhatatlan akadályba ütköztek.
– Uram! Öt pesa egy szottyadt barack!
– Nálam csak három!
– Kettő!
– Adok egy barackot meg egy pesát!
Naz szórakozottan elfogadta a felajánlást, és beleharapott a gyümölcsbe. A sárgás lé azonnal utat talált magának a sok mosolygástól kialakult ráncok közt, és lecsepegett a valamikor fehér ingre.
– Micsoda pazarlás! Ezért adtam?
A fiatalember csak mosolygott. Valami miatt az emberiség nagy hányada, ha nem ért valamit, akkor mosolyog. Esetleg bólogat is mellé. A nagyon rutinosaknak netán egy ajakbiggyesztés is a repertoárjukba tartozik. Csak meglehetősen kevesen teszik fel ezt a kérdést maguknak, és esetleg a másiknak is hangosan, hogy :– Tessék?
Naz megeresztett még egy mosolyt, majd elindult a számára kijelölt úton. No, nem azon, amit a Sors választott számára vagy valami istenség, hanem azon, amelyet az isteni navigációs szerkezet jelölt ki neki, amit felröppentett maga elé a levegőbe.  Jack beültetést szeretett volna, amióta az eszét tudta, és most, hogy betöltötte a huszonegyet, nem óhajtott tovább várni egy napot sem. Az eddig összekuporgatott pénzét feltöltötte a kártyájára, és azonnal útnak indult a Plútóra.
Nagy kár, hogy azon a bolygón már négy éve csődbe ment a beültetéseket végző cég, valamilyen pitiáner technikai gikszer miatt. Egy heveny algoritmussal kezdődött, ami nagyon gyorsan átcsapott tömeghisztériába, amikor az űrváros fele eltűnt egy formás gombafelhőben. A legközelebbi implantálással foglalkozó cég a Hagner bolygón székelt, Tarkhara városának külső peremén, gombaformájú motívum nélkül.
– Hé, fiú! Akarsz egy kis szórakozást?
Naz elhessegette a légpárnás sikló által felvert homokszemeket, majd végigmérte a kérdezőt. Gyorsan végzett ezzel a művelettel, mert a kibernetikus kart és a halántékból fityegő adatkábelt viselő sofőr magassága alig érte el a másfél métert.
– Hé, fiú! Theo vagyok. Látom, idegen vagy errefelé… segítsek?
– Miben tudnál?
– Bármiben – kacsintott Theo látszólag cinkosan, noha csak néhány porszem landolt szemtelenül a retináján. – Van, aki a fél veséjét adná egy ilyen ajánlatért. De persze, csak képletesen.
– Nem is tudom…
– Lenne rá vevőm.
– Nem arról van szó – mondta a fiú, akinél a legaprólékosabb leltár se tudott volna kimutatni szervi hiányt. – Hanem…
– Máj? Adok érte egy zöld szemgolyót és egy epét – hadarta Theo, aki új szintre emelte a szervkereskedés fogalmát.
– Dehogy!
– Nem jó a zöld?
– Semmi bajom vele, de semmi ilyesmiről nem lehet szó.
– Vagy el tudlak vinni Al’baba játékbarlangjába. Ha rám hivatkozol, tíz százalék kedvezményt kapsz. Vagy a Napos Szerájba, ahol szintén kapsz ugyanennyi engedményt.
– A TSA és Társa Klinikát keresem.
– Éppenséggel oda is el tudlak vinni…
– Tudom, ott is tíz százalék kedvezmény.
– Nem ott felárat fognak kérni miattam – vonta meg fémvállát a kis növésű szervkereskedő. – Valami miatt nem szeretnek.
Theo is érezte, hogy ez a kijelentés nem feltétlen fedi a valóságot. Kevesen vették jó néven, ha beperelték őket műhiba miatt, és a TSA és Társa is ebbe a csoportba tartozott. Peren kívül egyezséggel a klinika gazdagabb lett egy rossz emlékű tapasztalattal, Theo pedig egy használt légpárnással.
– Jack beültetés?
– Így van! – ragyogott fel Naz arca, mint a kisgyermeknek, aki megpillantja az első gravovasút modelljét. – Erre várok, már évek óta, ez az én álmom, hogy végre beléphessek ebbe a csoportba. Új világok, új élet, egy új valóság.
– Az álmok fontosak. Gyere, fiú, pattanj be!
Naz vidáman felmászott a járműre. Ugyan kétszer is visszacsúszott a poros kötélhágcsón, de végül sikerült elhelyezkednie a hátsó ülésen. Közben azon gondolkodott, hogy vannak még jó emberek.
A jóember viszont abban reménykedett, hogy menet közben rá tudja beszélni egy májátültetésre. Mármint arra, hogy átültessék utasa szervét egy helyre kis orvosi dobozba. Szemet szemért, tartotta magát a mondás, de a fuvaros most megelégedett volna egy szemet-májért cserével is. Nagyon sürgősen kellett egy donor, mert a Napos Szeráj kövér tulajdonosa rengeteget fizetett egy ilyen ódivatú, emberi szervért.
Az út kacskaringós volt, ezenkívül hosszú és poros. Főleg poros. Ezt abból is le lehetett szűrni, hogy az aprónövésű sofőr gyakran kacsingatott beszéd közben, Naz pedig diszkréten köpködött. Amikor a légsikló lefékezett egy többszintes, tükrös épületkomplexum előtt, elbúcsúztak. Theo még megadta az elérhetőségét, ahogy ő fogalmazott: „Csak a biztonság kedvéért”.
Naz végignézett az épületeken. Nem tudta, de a műholdas felvételeken az objektum kiadta a JACK szót. Ez ugyan ötletes marketingnek tűnt, de a tervezők nem vették figyelembe azt a tényt, hogy az ügyfelek ritkán repkednek ezer méter magasban. Főleg, hogy a bolygó védelmi rendszere mindenből konfettit csinált, ami ötszáz méter fölé emelkedett.
A fiú besétált a J betű kisebb szárára tervezett kétszárnyú, automata ajtón. Hatalmas csarnok fogadta, ahol a falakat virtuális élőképek fedték. Vagy egy burjánzó őserdővel szemezhetett vagy egy minden igényt kielégítő high tech városképpel. Egyedül a szemközti részt hagyták ki a tájképes dekorációból, ahol a TSA és Társa jellegzetes, monumentális logója ékeskedett a megszokott gömb alakban, előtte pedig egy több méter hosszú, félkörben elhelyezett, fémes csillogású íróasztal.
A holografikus recepcióst apránként, de gyorsan építette fel a rendszer. Középkorú nőként jelenítette meg, akinek barna, hullámos haja a válláig ért. Jellegtelen, vékony arcán szolid sminket viselt, testén a cég arculatának megfelelő, rikító színű kosztüm feszült.
– A TSA és Társa üdvözli önt! Megkeresése fontos nekünk, kérem, várjon egy pillanatot!
- Naz Groo…
– Megkeresése fontos nekünk, kérem, várjon!
– A nevem…
– Ön fontos nekünk.
Naz most már rutinosan várt.
– Ön fontos…
– Még szerencse – motyogta halkan a fiú.
– Ön fontos nekünk.
Naz nem létező fűcsomókat rugdosott a lábával, és sajnálta, hogy nincs nála, néhány szottyadt barack.
– Kérem, azonosítsa magát!
– A nevem Naz Grooman, polgár. Rendelésazonosítóm, béta, echo, alfa, háromezerhat.
– Ellenőrizve – bólintott az avatár, a háttérprogram még arra is ügyelt, hogy a hajszálai külön-külön mozogjanak. – Kérem, utalja a hiányzó összeget az előző számlára, hogy elkezdhessük a beavatkozást!
Apró terminál emelkedett ki az asztal síkjából, és halk pittyenés hallatszott. Nazból ez a hang olyan hatást váltott ki, mint a brahmákból az etetésre figyelmeztető hangjelzés. Endorfin szabadult fel a szervezetében, és ő boldogan nyúlt a zsebébe a kártyájáért. Majd a másik zsebébe. Aztán megint az előzőbe. Ezt még egy párszor megismételte, egyre gyorsabb mozdulatokkal.
– Itt van, itt van – ismételgette, mint valami mantrát. – Itt van valahol…
A Sors viszont, amely közismerten szadista és perverz, nem így tervezte. Naz egyre idegesebben forgatta ki a zsebeit, majd eszébe jutott az éjszakai pillangó intim közelsége.
– Kérem, utalja a hiányzó összeget! Ön fontos nekünk, ám a rendelését még a mai nap folyamán rögzítenie kell.
Naz még egyszer átkutatta az összes zsebét, de a kezébe csak az a cetli akadt, amelyen girbegurba betűkkel egy elérhetőség szuggerálta. Ami csak a biztonság kedvéért került hozzá.
Nem akart szégyenszemre hazakullogni a poros faluba. Azokhoz szándékozott tartozni, akiket folyamatosan figyelt a holocsatornán, hiszen ők mindig boldognak és vidámnak tűntek. Az apja folyton azt mondogatta, hogy az csak a látszat élet, és a valóság ott van a földeken.
De a fejlődés nem állhat meg, igaz? Addig habozott, amíg megnézte a várakozóan pittyegő terminált, majd felhívta Theót.
Az üzlet hamar létrejött, bár a májnak rohamosan esett a kiskereskedelmi listaára, így sajnos hozzá kellett csapni az alkuhoz a kisagy egy vastag szeletét is. Ez ugyan némiképp a kognitív gondolkodás rovására ment, de a fiú nem vacillált, hiszen a Jack beültetéssel kompenzálni lehetett a hátrányt. Megbeszélték még az esti átadás- átvételt, amit egy Theo által ismert szerájban oldottak meg, ahol érdekes módon a hátsó szekcióban egy fertőtlenítő helyiség is lapult.
Naz másnap egy fehér, steril szobában ébredt, ahol az ágyán kívül csak egyetlen virtuális ablak terpeszkedett. Lassan felült liquid matracán, és megigazította zöld betegköpenyét.  Végigsimított a fején, ahol trendi, félhosszú haját bal oldalt kopaszra borotválták. Ujjai alatt érezte a gyorsan gyógyuló heget, amely a halántékától a füle mögötti területig húzódott.
Látóterében egy férfialak jelent meg. Baloldalról közeledett, és mintha a levegőben lépkedett volna. Hófehér szmokingot viselt, hozzá fekete, alkalmi cipőt hordott. Negyvenéves lehetett, fekete haját oldalt határozottan elválasztotta, szeme körül néhány ránc bujkált, de a tekintete vidáman, fiatalosan villant Naz felé.
– A nevem Jack, én leszek a személyi, virtuális asszisztensed ebben a kiterjesztett virtuális valóságban – mondta a jelenés, és lepöckölt egy nem létező porszemet a ruhájáról. – Az alapverziót vásároltad meg, természetesen van rá lehetőség, hogy a jobb, élethűbb, gyorsabb Jack 2.0-ra frissítsd.
A korházi falon felbukkant Naz számára a program által megjelenített reklám, amiben a fiatalok még boldogabbak, még vidámabbaknak látszottak. Az update ára elég barátinak tűnt.
Hiszen, csak egy fél vese…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése