– Mi
történt veled mostanság?
– Jelenleg
több helyre készülök megjelenéssel, csak győzzem teljesíteni
őket, és a tanulmányaim is nagyon lefoglalnak. Pszicholingvisztika
mesterszakra készülök, és a vizsgák mellett már most igyekszem
tudományos munkákat is írni. Közben grafikusként is dolgozom, és
persze könnyen kapható vagyok a különféle irodalmi munkákra is:
cikket írni, lektorálni, segédszerkesztősködni.
– Néhány
napja jelent meg első novellásköteted, Át-járók címmel a
SpiritArt Kiadónál.
– Régóta
érik már ez a kötet, amiben a legjobb tizenöt novellám kapott
helyet. Akik olvastak, már tudják, mire számíthatnak tőlem:
valóság és misztikum keveredik össze elválaszthatatlanul;
darkos, néha keserédes hangulat, sokszor az abszurditás határát
súroló, de mindig igaz.
– Kentaur
vagy Christine Ardens, netán Czinkóczi Krisztina?
– Mindhárom,
Kentaur kizárólag a Karcolaton vagyok, Christine Ardens pedig
olyankor, amikor kikerülhetetlen a szerzői álnév. Most polgári
néven jelentem meg, bár ez nem volt könnyű döntés. Egyrészt
még mindig az angolszász írói álnevek a divatosak. Másrészt
bár ritka ez a név, de van egy druszám, aki ráadásul misztikus
történeteket és kritikákat ír, és ő is magyar szakos. (Nomen
est omen?) Mégis úgy döntöttem, hogy a sokszor minden ízükben
mai magyar szereplőkhöz nem illene más név, csak a polgári.
– Hogy
látod a világot?
– Pontosan
úgy, ahogyan írok. Kicsit abszurd humorral és enyhén sötéten,
de mindig motiváltan és végtelen érdeklődéssel a részletek és
a mögöttes tartalom és a mozgatórugók iránt.
– Tekintsünk
kicsit vissza! Hol és kik adtad neked kezdeti lökéseket
(seggberúgásokat), amíg eljutottál idáig?
– Első
körben feltétlenül a Karcolat, a szerkesztők és kollégák, akik
türelmesen válaszoltak nekem a sokszor szőrszálhasogató
kérdésekre. Másodsorban is ők, mert amikor én segítettem
másoknak, olyankor kénytelen voltam tudatosan alkalmazni és
megfogalmazni dolgokat: meg kellett értetnem másokkal. Ez a legjobb
fejlődési lehetőség, mai napig nem hanyagolom el. Harmadsorban
pedig a SpiritArt, ami néhány írókollégával közös álmunk, és
ahol sok segítséget nyújtunk egymásnak.
– Milyen
volt, amikor először megjelent egy novellád, és milyen most,
amikor már saját kötettel büszkélkedhetsz?
– Az
első még felhőtlen büszkeség volt, most már belelátok a kiadás
világába, felmérem a lehetőségeket és korlátokat, és sokszor
nem tetszik az eredmény. Igény igenis van a minőségi és egyedi
írásokra, viszont ennek hatékony eljuttatása az olvasókhoz nehéz
dolog még egy kiadónál is, pláne egy, a lelkét eladni nem
hajlandó szerző esetében. Ez a tudat jó adag maximalizmussal
párosulva sokszor kissé elveszi a siker édes zamatát. Csak
remélni merem, hogy célba ér az üzenet.
– A
novelláid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
– Nehéz
kérdés, de ha egyet kell kiválasztanom, akkor valamiért a Fekete
Hold címűre. Nem tudom megmondani, miért pont ez, amikor más
novelláim díjakat is nyertek.
– Akad
a műveidben olyan alacsony, tömzsi, kopaszodó karakter? Tudod,
olyan, mint Rejtő Jenőnél Tuskó Hopkins...
– Ottó,
a nyugdíjas pesti vámpír eléggé hasonlít erre a figurára.
– Mik
a terveid ezután?
– Pihenek
és nem csinálok semmit.
Csak
vicceltem. Sürgősen meg kéne írnom egy novellát, kijavítanom
egy másikat, készülnöm a következő vizsgámra, ígértem egy
cikket, valahol a háttérben lapul egy borítóterv a következő
SpiritArtos szerző számára, és egy regénykezdeményem is van,
amihez nem tudom, mikor fogok hozzáférni.
2014.
december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése