Figyelem, a
szöveg meglehetősen szókimondó, valamint katonai szlenget tartalmaz!
Elolvasását nem ajánlom! A szerző
Magyarázat azoknak, akik nem voltak katonák:
Kopasz: újonc, első időszakos katona. AMD: AMD-65, magyar gyártmányú
gépkarabély a Kalasnyikov családból. Öregkatona:
Harmadik időszakos, leszerelés előtt álló katona. Centi: 150 cm-es mérőszalag, melyből a leszerelés előtti 150.
naptól kezdve az öregkatona minden nap 1 cm-t levág.
1987
Negyven nap múlva leszerelsz, otthagyod a
Néphadsereget, és soha de soha többé nem nézel vissza! Csak kummantasz, lógsz,
már a kopaszokat is lusta vagy szivatni. Na, ilyenkor marhára nem hiányoznak az
ufók...
A Pista, a kopaszok, meg a szürkék
Hétfő
Reggel
megmondtam a belszolgálatnak, hogy egész nap aludni kívánok, ha jön valami
sokcsillagos, ugrasszanak fel, nehogy lebukjak. Negyven nap múlva leszerelés,
nem kellene a fogdából végignézni. Hiába az öregkatona a legnagyobb úr a
laktanyában, ha vannak akik ezt nem hiszik el.
A
századszinten döglöttem a pokoli melegben, amikor az aegühá (alegység-ügyeletes
helyettes) rám nyitotta az ajtót.
– Pista, hívat
a hadnagy.
– Olyan öreg
vagyok, hogy mozdulni alig bírok, mégis mit akar tőlem! – nyögtem fel.
– Nem tom. Azt
mondta, kerítselek elő.
Összecihelődtem,
átszambáztam a hadnagyhoz.
Ajtó előtt
megáll, kopog, "Igen!", bemegy, vigyázzba áll, "Hadnagyelvtrs
Kovács tizeds jelnkzm!", "Pihenj!".
Öreg vagyok
beleszarok arcot felvesz.
– Pista holnap
mész a hegyre őrségbe.
Először nem
értettem mit mondott, amikor megértettem, akkor meg nem akartam elhinni.
Kerekedett a szemem rendesen. A hegyre? Őrségbe? Én? Negyven napom van bazmeg!
– De hadnagy
elvtárs én már...
– Mindenkit
elvittek a hadgyakorlatra, nincs rajtad kívül értelmes katona a laktanyában! A
kopaszokat meg nem küldhetem ki egyedül, mert olyan hülyék, hogy lelövik
egymást!
Ebben volt
valami, de akkor is, öreg vagyok én már bazmeg.
– Ki lesz
fent?
– A Thököly
törzsőrmester.
Az öreg
kétcsillagos alkoholista! Már kezdtem érteni, miért kellek.
Kedd reggel
Majdnem
elsírtam magam, amikor megláttam a kopaszokat. Ott álltak nyolcan délcegen,
alig bírták el a málhát, az AMD-t meg a tárakat.
Thökölynek is
csak egy szimpla bazmegre futotta, pedig tud ő cifrábbat is. Egyenként odaállt
az emberek elé, végignézett rajtuk, belenézett a szemükbe, ők meg majd'
összefosták magukat.
Alig bírtam ki
röhögés nélkül a színjátékot.
A hegy amúgy
nem volt nehéz szolgálat, de amikor már ennyire beleszarik az ember, akkor
minden nehéz. A ruszkik építettek valami sokantennás cuccot a Bakonyba, és úgy
őrizték, mintha aranyból lenne. Persze a Néphadseregnek meg kellett mutatni,
hogy milyen fontos fegyverbarátok vagyunk, és "mi is adunk őröket" az
objektumhoz. A szovjeteknek ez baromira nem hiányzott, így a magyar őrség
mindentől messze vigyázott két útra az erdőben. Két őrtorony, egy kétfős járőr,
meg váltásnak még négy ember. Az egészre egy őrmester figyelt, amikor józan
volt, meg egy öregebb katona. Soha nem történt semmi, de négyóránként
összeakadtunk a ruszki járőrrel, akkor arra kellett ügyelni, hogy ne lőjük le
egymást.
Kedd, leváltjuk az előző őrséget
Caflattunk az
erdőben a retek nagy melegben az első őrtorony felé. Mögöttem három kopasz
botladozott.
– Mi van, nem
voltatok még erdőben?
Nagy
sunnyogás.
– Kérdeztem
valamit!
– Mi Pestről
jöttünk!
Te szent szar!
– Állj! –
vezényeltem, és szembe fordultam velük. – Mindenki Pestről jött?
Kummogtak
nagyon, így szokott kezdődni vidéken a szivatás. Végül hátul egy kövérkés
gyerek megszólalt:
– Nem, én
Budáról!
Na akkor
kezdett ömleni rólam a víz! Ilyen arcokat kitenni a sötét éjszakába egyedül az
erdőbe éleslőszerrel, hát bonyolult lesz! Ezek úgy beijednek, hogy hajnalban
már a saját anyjukat is lelövik!
Mentünk
tovább.
Közeledtünk az
első őrtorony felé.
– Állj, ki
vagy? – szabályos kérdés a toronyból.
– Anyád
levessel! – majdnem szabályos válasz tőlem.
– Te vagy az
Pista, mi a faszt csinálsz itt? Öreg vagy te már bohócnak!
– Gyere le
Sanyi! Te meg mennyé' fel! – löktem meg az egyik kopaszt.
Sanyi lejött,
végignézett a csapaton.
– Ti váltotok
minket?
– Ja.
– Kopaszok?
– Mind!
Pestiek!
– Akkor
megszoptad! – röhögött.
Meglengettem
előtte a centit.
–
Harminckilenc nap, szóval ki szopta meg?
– Tedd el,
égeti a szemem! – jött az előírásos válasz Sanyitól. Hja, hol van még ő attól,
hogy centije legyen!
Szerda, éjjeli egy óra, őrjáratozás
– Harmincnyolc
napom van, én meg itt őrjáratozok ebben a rohadt erdőben éjjeli egykor,
ahelyett hogy aludnék! Thököly meg bent húzza a lóbőrt a kisházban, miután
megküzdött a katona legnagyobb ellenségével, a házipálinkával! Ez így nem
állapot – gondoltam –, változtatni kell!
Az egyik
kopasz volt velem, Laja, aki egész normálisnak tűnt annak ellenére, hogy Pestről
jött (ilyet amúgy sohasem mond vidéki öregkatona pesti kopaszra). Már mentünk
egy kört a sötétben, még három lett volna hátra, amikor vázoltam neki az
ötletem.
– Te Laja,
most hogy már ismered az utat sötétben is, mi lenne, ha egyedül őrjáratoznál?
Költői
kérdésnek szántam. Persze nem esett le neki.
– Jobb lenne,
ha velem jönnél. Amúgy sincs mit csinálni, a kisházba meg nem mehetsz be
aludni.
Ezt a
naivitást nem bírom a kopaszokban, minek ahhoz ház, hogy aludjon az ember?
– Na figyelj,
én itt most megállok, te meg mész tovább. Aztán meg gondolom hallottad: Ha már
álluk, ülhetünk is, ha már ülünk, fekhetünk is, ha már fekszünk, alhatunk is!
Persze te nem, ezt hívják időszakproblémának.
Nem gondoltam
volna, hogy ennyiből nem esik le neki, hogy mostantól egyedül járőrözik majd.
De nem esett le neki.
Már éppen
nyitotta volna a száját, hogy mondjon valami hülyeséget, amikor hirtelen süvítő
hang hallatszott, és egy rakéta indult el a szovjet bázisról az ég felé! Aztán
még egy! Ilyen még sohasem volt! Remélem, nem a Harmadik Világháború tört ki
éppen!
A rakéták
elkanyarodtak, és az egyik – pont a fejünk felett – eltalált valamit!
A távolból
motorzúgás hallatszott, némi orosz nyelvű kiabálást is hallani véltem. Nem
kicsit ijedtem meg! Ha valami lesz – gondoltam –, akkor a kettes toronynál
lesz, mert az van közelebb a szovjet bázishoz. Az egészséges katonaösztön azt
súgta, hogy tűnjünk innen a picsába, de nem akartam szegény kopaszt egyedül
hagyni a toronyban, még lelő valakit!
– Na húzzunk a
kettes toronyhoz! – mondtam Lajának.
– Ez, ez mi
volt?
A – már csak –
harmincnyolc napomra gondoltam.
– Nem tudom,
jelenleg az az álláspont, hogy nem láttunk semmit. A hegy másik oldalán
voltunk. A katonának az a legjobb, ha nem tud semmiről!
– De...
– Nincsen de!
Negyed óra
múlva már az őrtorony közelében jártunk. A kopasz biztosan kiakadt, és van nála
egy töltött gépkarabély, szóval eszembe sem jutott normális módon
megközelíteni, már messziről kiabáltam:
– Tibi
megvagy? Tibi!
Nem jött
válasz.
– Tibi! Le ne
lőj bazmeg!
– Állj, ki
vagy!
– Pista,
felvezető, le ne lőj minket!
– Mondom, állj!
– Állok,
bazmeg, le ne lőj!
– Feküdj a
földre!
Csattanás,
csőre húzta az AMD-t ez a szerencsétlen!
– Hasalj,
baszod! – lerántottam Laját a bokrok közé.
Lövés dörrent.
Aztán még egy. Aztán egy sorozattal a kopasz kiküldte az egész tárat.
Szerencsére
nem felénk.
Hogy a
nyavalyába fogunk mi ennyi lőszerrel elszámolni? Öcsém, még a műanyag lakat is
rám rozsdásodik majd, nem hogy harmincnyolc nap múlva leszerelés! Főleg, ha ez
a hülye kilyuggatta a ruszki járőrt! Esküszöm, lelövöm a kopaszt!
– Mire lősz,
te barom! – ordítottam dühösen.
Semmi válasz.
– Tibi jól
vagy? – kérdeztem.
A távolból
motorzúgás hallatszott. Kimásztam a susnyákosból, és lassan haladtam a torony
felé. A másik kopasz jött mögöttem.
– Tibi! Tibi!
– kiabáltam.
Megálltam ott,
ahonnan beláttam a toronyba. Tibi a padlón kuporgott, láthatóan besokallt,
szorongatta az üres fegyvert és remegett.
A toronytól
száz méterre az erdőben egy tölgyfa vastag törzsét golyónyomok borították.
Előtte mintha egy alak hevert volna a földön.
– Valakit
lelőtt ez az állat! – suttogtam magam elé.
– Én meg
rókázni fogok! – Laja nekitámaszkodott egy fatörzsnek, s megtette.
– Ha végeztél,
foglalkozz Tibivel! Tibi, gyere le a kibaszott toronyból! – adtam ki két értelmesnek
tűnő parancsot.
Odamentem a
fekvő alakhoz, reméltem, hogy a kopasz nem lyuggatta ki nagyon, és még van
benne élet. Az ilyen hosszú sorozatok nem szoktak találni, az AMD legendás
ebből a szempontból.
Akkor megállt
bennem az ütő!
Az alak
nyilvánvalóan halott volt. Élő korában lehetett vagy száznegyven centi magas,
teljesen szürke bőrű, hosszú vékony kezei és lábai voltak, meg nagy fekete
szemei. Meg sok lyuk volt rajta. Tartott valamit az egyik kezében.
Laja és Tibi
is odaért hozzám.
– Ez egy UFÓ,
bazmeg! – mondta Laja, és lehajolt, hogy megnézze közelebbről. Rátette a kezét
a mellkasára.
– Szerintem
halott! Legalábbis nem dobog benne semmi! Te Tibi, te lelőttél egy
földönkívülit!
Tibinek ez már
sok volt, magába roskadva leült a földre.
– Ne buzeráld
már Laja, még beléd megy valami! – szóltam rá a kopaszra. Aztán megjegyeztem
magamnak:
– Na most
szépen megszívtuk! Tibi, bazmeg, a faszér’ tanultál meg lőni!
Hirtelen egy
UAZ fékezett a toronynál, hárman ugrottak ki belőle, felénk futottak, és
oroszul kiabáltak. Egy százados vezette őket. Szovjet ejtőernyős. Egy ilyen egy
szál késsel kinyír egy medvét!
Hát ezek tuti
legyaknak minket, gondoltam, nem hogy nem szerelek le, de még a fogdáig sem
jutok el! Még két alak szállt ki az UAZ-ból és az ég felé fordított valamilyen
fegyvereket.
Már nyitottam
volna a számat, amikor a három ejtőernyős egyszerűen ránk ugrott, és letepert
minket.
Aztán ágak,
levelek kezdtek hullani körülöttünk. Az egyik ejtőernyős feljajdult.
Csezdmeg,
fentről lő ránk valaki!
A szovjetek
hanyatt fordultak, és veszettül kezdtek lőni az ég felé. A golyók nem szálltak
messze, felettünk talán húsz méterrel szikrázva becsapódtak valamibe, ami
teljesen láthatatlan fekete volt.
Süvítő hang –
RPG – és egy tűzkígyó találta telibe ugyanazt a valamit.
Na akkor
megláttam! Nagy tányérszerű test lebegett felettünk, elég rossz állapotban,
lyukak, golyónyomok borították mindenhol. Megbillent, majd egyre gyorsulva
távolodni kezdett.
A ruszkik
szinte egyszerre fújták ki a levegőt.
Pár
pillanatnyi nyugalom után a sérült ejtőernyős feljajdult. A lábán lévő égett
sebet fájlalta. Az egyik társa nekiállt ellátni.
A százados rám
nézett.
– Oleg vagyok
– mondta. – Ti vagytok magyarok?
Egészen jól
beszélte a nyelvünket.
– Igen. Az
őrjárat.
– Elkaptátok!
– megütögette a hátam. – Ha ő lőtt volna először, végetek lenne! Jó katonák
vagytok!
Látszott a
felszabadult arckifejezéséből, hogy valami nagy dolog történt, de én nem tudtam
értékelni. Csak az érdekelt, hogy élek, és a kopaszok is megvannak.
A szovjetek
besegítették sérült társukat az UAZ-ba, az idegen hulláját pedig egy zsákban
bedobták a terepjáró hátuljába. Az egyik ejtőernyős előtte gondosan kicsavarta
a halott kezéből a tárgyat, amit szorongatott, és beletette egy dobozba.
– Ez nagyot
szólt volna! – mondta a százados.
– Százados
elvtárs, kérek engedélyt kérdezni! – Laját lassan kezdte megölni a kíváncsiság.
Oleg
végignézett a társaságon.
Tibi még
mindig sokkos állapotban volt, elfehéredve támaszkodott egy fának. Laja
csillogó szemmel próbálta követni az eseményeket, agya láthatóan pörgött,
megpróbált felfogni mindent, amit lát. Én meg...
Én meg
beleszartam az egészbe. Elegem volt! Ott akartam már hagyni a kurva
Néphadsereget a francba, erre jönnek az UFO-k! Mi lesz még ebből? Kihallgatás
hegyek, hadbíróság, elhárítók, az egész majomparádé. Viszlát harmincnyolc nap!
Erre százharmincnyolc is kevés lesz!
– Tudni
akarjátok, mi volt ez? – kérdezte Oleg.
– Nem akarjuk
tudni! – leültem egy fatörzsre. Harmincnyolc nap bazmeg’, ne legyen már semmi!
– Én akarom! –
Laja rákattant.
– Te hülye
vagy! Biztos titkos anyag! Sohasem kapsz útlevelet! Százados, ne mondja el
neki!
De Oleg
rákezdett.
– 1908-ban
jöttek egy nagy űrhajóval, eredetileg hódítani. Akkor már több száz éve voltak
úton, a sokadik generáció élt a hajón. Szerencsénkre menet közben kialakultak
bizonyos feszültségek. A lényeg, hogy összekaptak, ennek következtében bumm...
Oleg a kezével
mutatta, ahogy felrobban valami.
– A Tunguz
meteor! – kontrázott Laja.
– Igen. De
ezzel nem volt vége. Voltak túlélők. És korábban felderítők is jöttek.
Mindenesetre egy darabig kummogtak, figyeltek, megpróbálták rendezni a
soraikat. Nagyon kevesen maradtak. Aztán a 20-as évek végén, 30-as évek elején
felvették a kapcsolatot bizonyos körökkel, és elkezdték befolyásolni az
emberiséget.
– Milyen
körökkel?
– A
médiumokon, természetfeletti tanokkal foglalkozó titkos társaságokon keresztül
elkezdték segíteni Hitlert.
– Durva! De
így hogyhogy nem győzött? – Laja egyre jobban belemelegedett.
– Nem az volt
a céljuk, hogy Hitler legyen a világ ura, hanem hogy ők. Adolf erre rájött, ki
is akadt rendesen. Úgyhogy a nácik egy meghatározott nap meghatározott óráján
minden elérhető idegent lemészároltak! Tartott nekik is egy hosszú kések
éjszakáját! Aztán a háború végén az amerikaiak csaptak le az antarktiszi
bázisukra.
Laja megint
okoskodott:
– Arról
hallottam, szarrá verték az amcsikat!
– Nem egészen
így volt, az amerikaiak lerohanták és porig rombolták a bázist. A sajtónak
pedig beadták ennek az ellenkezőjét, mert így nem kellett tárgyi bizonyítékokat
mutogatniuk.
– Akkor ő
honnan jött? – kérdezte Laja az autó hátuljában lévő zsákra bökve.
– A háború
után az elfogott túlélő lényeket és eszközöket egyenlően osztotta el az USA és
a Szovjetunió. Egy kisebb társaság pedig meglépett, és megközelíthetetlen
helyeken bujdokolt. Ő közülük való volt. Egy diverzáns. De rábaszott!
– És mi lett
azokkal, akik a Szovjetunióba kerültek? És az amcsikhoz kerültekkel mi történt?
Mit tanultatok tőlük? Mi a ...
– Nem
mondhatok többet!
Összeszedtem
magam, és megszakítottam a beszélgetést.
– Na jó,
térjünk rá a földi dolgokra. Százados elvtárs, önnek még nem mondtam, hogy én
harmincnyolc nap múlva le szeretnék szerelni. Tehát mi legyen a jelentésben?
Írjam bele, hogy leszedtünk egy UFO-t szovjet fegyverbarátaink segítségével?
– Nem történt
itt semmi!
– Rakéták,
lövöldözés, bárki láthatta, hallhatta, akár az egyes toronyból is!
– A szovjet
bázisról világítórakétákat lőttek fel, és éjszakai lövészetet tartottak. – Oleg
agya vágott, mint a borotva!
– Nem rossz,
de van egy kis gond – böktem Tibi felé. – A srác ellőtt egy tár lőszert. És
láthatóan besokkolt.
Oleg mondott
valamit két hegyomlás ruszkinak, az egyik elvette Tibi AMD-jét, és elkezdte
megpucolni. A másik kiszedte a tárából a lőszert, és betárazott Tibinek. Eddig
jó.
A százados elővett
egy laposüveget, és Tibi szájához tartotta. Méterekről éreztem, mi van benne!
– Ne, nem
iszik, antialkoholista a szerencsétlen!
Már késő volt.
A bitang erős vodka leszaladt a kopasz torkán, ott rókává változott, a többit
meg nem mondom el.
– Most meg
részeg! Őrségben berúgni, ezért haditörvényszék jár!
– Még az
éjszaka küldünk egy üzenetet a laktanyátokba, hogy elfelejtettünk szólni a
lövészetről, elnézést kérünk. A bajtársatok ettől ijedt meg. Találkoztatok az
őrjáratunkkal, mi adtuk neki a vodkát. Ennyi. Leszerelhetsz.
Addigra az
ejtőernyősök eltakarították a nyomokat, még az összelődözött fát is bekenték
valamivel. Oleg elindult a terepjáró felé, de előtte adott egy tanácsot:
– Nem történt
semmi! Nem tudtok semmit, és nem meséltek semmit! Érthető voltam?
– Igen,
százados elvtárs!
A szovjetek
elhúztak az UAZzal.
Laja teljesen
bezsongott!
– UFO!
Hihetetlen! Mindig tudtam, hogy léteznek, de hogy élőben is látok egyet, azt
sohasem hittem volna!
– Élőben nem
is láttál – kezdtem el lehűteni.
– Ha ezt elmesélem
a laktanyában a haveroknak, meg otthon, hát akkor...
Megragadtam a
gallérját.
– Na
idefigyelj te hülye! Amit itt láttál és hallottál, arról kussolsz! Senkinek sem
mondasz róla semmit! Értetted?
– De ez a
világ legnagyobb, legérdekesebb titka! Köztünk vannak, és...
– Ordas nagy
kamu! Szerinted miért mondta el? Maszkírovka! Hülyének fog nézni mindenki,
akinek elmeséled!
– De...
– Nincs de!
Szerinted egy ekkora titkot pont két ilyen bokorugró gyarmati pöcsnek fognak
elmondani? Ember, még azt sem kérdezte meg, hogy láthatunk-e titkos anyagot!
Akkorát hazudott, mint a Bakony!
– Miért
hazudott volna?
– Azért, mert
tudta, hogy el fog járni a szád, és valakinek biztosan mondani fogsz valamit.
Tett róla, hogy hülyeséget mondj!
Kezdett
derengeni neki, ezzel párhuzamosan olvadt le az arcáról a mosoly. Parancsot
adtam:
– Elmegyek a
kisházba Tibivel, te itt maradsz a toronyban, átveszed az őrséget! És nem lősz
le senkit, sem embert, sem nem embert! – Kurva hivatalos voltam.
– Igenis,
tizedes elvtárs! – Ő is az volt.
Jelentés
Az 1987.
....... 15-i őrség alatt a következő rendkívüli eseményt észleltük: A szovjet
objektumból szerda hajnali 1 óra 7 perckor két világítórakétát lőttek fel, majd
éjszakai lövészetet tartottak. A kettes toronyban őrségben lévő Takács Tibor
honvéd erről nem tudott, így megijedt. A toronyhoz érkező szovjet járőr ideges
állapotban találta, és az elöljárójuk parancsára vodkát itattak vele. Más
esemény nem történt.
A jelentés
egybevág a szovjet bázisról kapott jelentéssel.
És én harmincnyolc nap múlva rendben
leszereltem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése