Para Celsus: Oralis Solaris

Stanislaw Lem Solarisából perverzítette a szerző

+18 (és nagyon mikiegér)

1.

A statikus zörej hullámai kisimultak, halk búgás, aztán csend töltötte be a leszállóegységet.

– Kelvin, hallasz? – reccsent rám a rádió Moddard kapitány hangján.

– Igen, tisztán és érthetően.

– Remek. – Apró remegés futott végig a kabinomon, Moddard a torkát köszörülte, és hozzátette: – Beléptél az atmoszférába, a Prométheusz kiszáll. Innen a Solaris Állomás navigál tovább.

A két hónapos utazás alatt végig erre a percre vártam, most mégis kiszáradt a szám.

– Köszönöm, Prométheusz! További jó utat!

– Viszlát, kölyök! – jött a kapitány válasza valahonnan messziről. – Vigyázz magadra!

A Prométheusz bontotta a kapcsolatot, aztán lángcsóvát eresztve nekivágott útja újabb szakaszának.

Hirtelen magány szakadt rám. Egy apró kapszulában ülve lebegtem, háromszáz kilométernyire egy idegen bolygó felett. Ujjaim végigfutottak a billentyűzeten, figyeltem a megelevenedő képernyőt, és miután elégedetten megállapítottam, hogy a leszállómodul ráállt az Állomás hívójelére, audiocsatornát nyitottam a Solaris felé.

Az igazat megvallva furcsállottam, hogy nekem kell hívnom őket. Normális esetben a teljes személyzet a kommunikációs szobában tolong, úgy várja az új munkatárs érkezését – amint a kapszula belép a légkörbe, az állomásbeliek kapcsolatot keresnek vele.

Míg a VHF-frekvencián a fehér zaj sistergett, kitekintettem a sugárszűrős, vastag kabinablakon.

Beléptünk a sztratoszférába, fejem felett kibomlottak az ejtőernyők. Az Állomás földrajzi hosszúságán épp napnyugta volt: a Solaris vörös napja lelbukott a horizonton, sugarai vérbe borították az alattam remegő-hullámzó, kocsonyás óceánt.

Valami pattant, a statikus zörejt mintha elvágták volna – az Állomás fogadta az adásomat. Mohón hajoltam a hangszóró fölé, vártam a köszöntést, a boldog zsivajt, a szokásos „Isten hozott, fiú”-kat; ám a víg üdvözlés helyett csupán fojtott lihegést, ütemes lökések zaját és valami obszcén, kéjjel teli hörgést hallottam.

– Halló! Van ott valaki? – kiáltottam. – Solaris Állomás, itt az érkező beszél!

Fojtott káromkodás – egy kattanás után a navigációs automata szenvtelen géphangja kondult a fülembe.

– Itt… Solaris… Állomás… A… vezérlést… átvettem… Leszállás… ötszáz… másodperc… múlva.

2.

A kilövőállás kihalt volt, sem ember, sem automata nem várt rám. Zöld nyíl villant a falon, és míg a mozgójárda az Állomás központja felé vitt, lecsavaroztam a szkafanderem sisakját. Hajam csapzottan tapadt koponyámhoz, bőröm verítéktől bűzlött, de még így is megéreztem a folyosó levegőjébe keveredő, idegen illatot – halványan, de érezhetően ott lebegett a fertőtlenített, ezerszer visszaforgatott levegőben: parfüm, női parfüm.

Ahol a folyosó a kerek központi térbe torkollt, véget ért a mozgójárda. Nehéz, fémtalpú űrcsizmámban végigdöngettem a rácsozott padlón, és jobbról a második ajtóhoz léptem. Otthon három hónapig készültem az Állomás makettjében, akár behunyt szemmel is megtaláltam volna a vezérlőt.

Odabent rendetlenség fogadott, és a már ismerős, könnyű parfümillat. A fal mentén oxigénpalackok, ejtőernyők, poroltók és üres konzervdobozok hányódtak, az irányítópulton papírtekercseket szórt szét egy sietős kéz. A tessék-lássék rendcsinálás jelei közt, egy felfújható fotelban vézna, ősz sörtehajú emberke ült. Bár személyesen nem ismertem, a fényképét már többször láttam: Snaut, Gibarian helyettese, az Állomás kibernetikusa.

Mikor beléptem, épp húskivonatot evett, csak úgy kézzel, konzervdobozból. Ahogy meglátott, megmerevedett, két ujja a szájában, lába törökülésben maga alá húzva; szemében undor és félelem lángja lobbant.

– Hello, Snaut – szólítottam meg, mire ő felugrott, a szétszórt holmikon átbotladozva a szemközti falig hátrált, kezét védekezőn maga elé nyújtotta.

– Ne, ne, ne, tűnj innen, ne csináld, ki vagy?! – hadarta egy szuszra. Teljesen elsápadt – csak most vettem észre, hogy orcája beesett, szeme alatt karikák sötétlenek.

– Most érkeztem a Prométheusszal! – reccsentem rá idegesen. – A Föld nevű bolygóról. Talán hallottál már róla!

– A Fö… de hiszen akkor… – makogta a kibernetikus. Ellépett a faltól, közelebbről szemügyre vette az arcomat. – Te vagy Kelvin, ugye?

– Chris Kelvin, az új szolarista – bólintottam. – De hát mi történt? Hónapokkal előre jelezték az érkezésem, és tegnap Moddard is üzent a Prométheuszról.

Snaut kiérezte a hangomból a szemrehányást, mert mentegetőzve, félszeg vigyorral válaszolt:

– Igen… tudod, itt kissé összekuszálódtak a… dolgok. – A kezét tördelte, vállam fölött az ajtót leste. – Nagyon lefoglaltak minket bizonyos… jelenségek. És…

– Gibarian hol van?

Snaut félszeg mosolya mögött kín villant, mintha pofon ütöttem volna.

– Meghalt. Öngyilkos lett.

– Mikor?!

– Tegnap reggel.

– Hogyan?

Snaut megrázta a fejét, jelezve, hogy nem óhajt felelni, és visszatelepedett a székébe. Felvette az elejtett konzervet, enni kezdett.

– Figyelj, Kelvin – mondta végül. – Az idő és a körülmények nem… nem értheted őket. Most érkeztél, igaz? Fáradt lehetsz. Menj, keresd meg a szobád, rendezkedj be. Pihenj egy kicsit. Le is zuhanyozhatsz, rád fér. – Lehajtotta a fejét, tovább csámcsogott.

– Snaut.

– Mi van?

– Mi történt Gibariannal?

– Most nem… Pihend ki magad, aztán majd… majd mesélek.

Láttam, többet nem szedek ki belőle, megfordultam hát, és elhagytam a vezérlőt. Snaut hangja a folyosón ért utol.

– Kelvin!

– Igen?

– Hárman vagyunk az Állomáson. Te, én és Sartorius professzor. Ha bárki mást látnál…

– Ki mást láthatnék?

– …ne támadd meg.

3.

A körfolyosóról nyíltak a személyzet kabinjai. Az ajtókon névtáblák: Dr. Snaut, Dr. Gibarian, Dr. Sartorius – végül, a legutolsón, közvetlenül a folyosó mellett: Dr. Kelvin.

A szobám apró volt, kerek kabinablakom a bolygó felszínére nyílt. Mialatt megszabadultam viseltes űrruhámtól és koszos alsóneműmtől, a kocsonyaóceán bordáit bámultam. Csápok szöktek az égnek, óriási buborék képződött az Állomás alatt, felületén olajosan irizáltak a fényfoltok; peremén, oldalán habos csomók képződtek, majd foszlányokra szakadva elszálltak a feltámadó széllel. Tizenhétbillió tonnás óceán, a bolygó egyetlen lakója.

Mikor levetkőztem, beléptem a zuhany alá, megnyitottam a csapokat. Fütyörésztem, csapkodtam a combom, fenekem, de valahogy túlzott buzgalommal, álságosan, mintha a szándékolt harsányságtól várnám, hogy elűzze a nyomasztó gondolatokat.

Zuhany után úgy-ahogy megtörölköztem, oldalzsebes szerelőnadrágot húztam, fehér trikót, fölé khakiszín zubbonyt. Személyes holmijaimat – noteszomat, bicskámat, földi lakásom ki tudja, honnan idekerült kulcsait – átpakoltam új ruhám zsebeibe.

Odakint néhány perces éjszaka következett, majd éles, kék sugarakat vetve felkelt a Solaris kisebbik napja. Az erős fény hatására működésbe lépett az automatika, hővédő pajzs ereszkedett az ablakra. A szobám félhomályba merült, csak a pozíciójelző lámpák derengtek. Ekkor – talán a sötétséghez kapcsolódó képek, az „éjszaka” hatására – eszembe ötlött, hogy besurranhatnék Gibarian kabinjába.

Gibarian volt a mentorom, az első, aki hajdanán felfigyelt egy tanulmány-csökevényemre, és kiemelt a szolarisztikát tanuló egyetemisták szürke és óriási tömegéből. Ismertem őt, talán jobban is, mint az itteni kollégái. Nem volt öngyilkos típus.

Tolvaj módjára lopakodtam végig a folyosón. Gibarian ajtaja előtt megálltam, izzadó tenyérrel megmarkoltam a kilincset. Egy pillanatra szinte megkönnyebbültem, mikor eszembe jutott, talán zárva az ajtó, talán Snaut vagy Sartorius eltette a kulcsot.

A kilincs engedett. Becsusszantam a kabinba.

A hővédő pajzs nem volt leeresztve, a szoba, a bútorzat részletei villanófény-élességgel rajzolódtak ki előttem. Az önjáró asztalkát megkerülve beljebb léptem, aztán felmértem a terepet.

Beépített szekrények, felhajtható, bevetetlen ágy. A padlón heverő szakkönyveket és levetett, koszos ruhákat kerülgetve a fekvőhelyhez léptem. A lepedő gyűrött volt, lelógott a földre, fehér szövetét megsárgult spermafoltok, hányadék nyomai mocskolták be, és még valami – a lepedő egyik sarkában női ajak lenyomata vöröslött.

Rúzsfolt.

Először azt hittem, a hideg-kék fénytől káprázik a szemem, de hiába pislogtam, a rúzsnyom ott volt a vásznon. Ahogy közelebb hajoltam, a verejték-, húgy- és spermaszag felhőjében elkaptam a finom, nőies illatot.

Hőhullám öntött el, majd – mint minden tudós – logikus magyarázatot próbáltam találni.

Gibarian perverz lett volna? Hiszen előfordult nemegyszer – főleg hosszújáratú űrhajókon –, hogy a legénység egyik tagja női ruhába öltözött, és…

Nem, ez nem vallott Gibarianra. Meg aztán: a lepedő sarkán vöröslő ajaklenyomat telt és nőies, nem hasonlít sem mentorom lefelé görbülő, szarkasztikus ajkbiggyesztésére, sem Snaut késpenge-ajkaira, de Sartorius robbanásoktól sebhelyes szájára sem.

Kezdtem úgy érezni, hogy a kibernetikus szavaiban több a valóság, mint hittem volna. Ha valaki mást látok… ne támadjam meg.

De hát ki lehet itt? Miféle nő?!

Fogaim összecsikordultak, tántorogva menekültem ki tanítóm kabinjából.

Betettem magam mögött az ajtót, lihegve, gyöngyöző homlokkal a falnak dőltem. Kavargó gondolataim próbáltam csitítani, mikor meghallottam a lépteket.

Mezítelen lábtól eredtek, puhán csosszantak a padló műanyag rácsain. Először azt hittem, Snaut az; de mikor a fordulóhoz ért, már tudtam, hogy a jövevény nagyobb, fiatalabb és súlyosabb, mint a kibernetikus.

Óriási termetű, barna bőrű férfi fordult be a folyosóról, és igyekezett a központi rész irányába. Ő volt a legszebb ember, akit valaha is láttam: közel két méter magas, izmai, mint egy ógörög atlétáé, haja csigákba göndörödve, teste szőrtelen. Ruganyosan lépdelt el mellettem, ügyet sem vetve rám. Meztelen volt, csupán felsőtestén feszült egy apró, csipkés, szatén női hálóing, ami az Adonisznak még a derekáig sem ért. A falhoz tapadva kapkodtam a levegőt, iszonyatomban a festéket vájták körmeim; a férfi arcán túlvilági mosoly derengett, óriási, csupasz hímtagja a léptei ütemére himbálózott. Ez a förtelmesen gyönyörű, nem oda való Antinous végigmasírozott a központi termen, aztán eltűnt a túloldalon, a raktárak felé vezető folyosó torkában.

Megráztam a fejem, mint akit darázs csípett orrcimpán, aztán rogyadozó térdekkel, remegő horpasszal a vezérlőbe siettem, Snauthoz.

Meg kellett tudnom, mi folyik az állomáson.

4.

Snaut még mindig a vezérlőben ült, ugyanabban a pózban, ahogy egy jó órája otthagytam. Változás csak annyi történt, hogy a konzervdobozt egy körte alakú üvegcse cserélte fel.

– Na, berendezkedtél? Hogy tetszik itt nálunk?

– Amikor figyelmeztettél a látogatókra – eresztettem el a fülem mellett a kérdését –, kikre gondoltál?

Snaut szája sarkában ott ragadt a mosoly, a tekintete megkeményedett, kihűlt.

– Láttál valakit, igaz?

Bólintottam.

– Kicsodát?

– Azt a… hálóinges pasast.

A kibernetikus felsóhajtott – megkönnyebbült volna? –, aztán jót húzott az üvegből. Alkohol szaga csapott meg.

– Nyolc-kilenc napja kezdődött az egész – krákogta Snaut. – Közvetlenül azután, hogy kemény röntgensugárzással és neutrinónyalábokkal megbombáztuk az óceánt.

– Azt mondod, a Solaris… az óceán csinálja?

– Valószínűleg.

– De hát hogyan? – kaptam a halántékomhoz a kezem. Úgy éreztem, fogaskerekek dübörögnek a koponyámban. – Hol jönnek be? Talán a páncél…?

– Semmi baja a páncélnak.

– Akkor hogyan? – ismételtem makacsul.

– Nem tudom. – Látva, hogy indulatosan szóra nyitottam a számat, Snaut leintett. – Azt gondolod, titkolok valamit, megbolondultam, vagy mindkettő egyszerre. Hát nem. De ezt a helyzetet csak akkor értheted meg, ha te is kapsz egy… látogatót.

Egy pillanatig meredten néztük egymást, ő elkínzottan, nyugodtan, én zihálva, nekivörösödött fejjel. Aztán megfordultam, felrántottam a szekrény ajtaját, kutatni kezdtem valami fegyver után.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Snaut.

Szögbelövő, önműködő csavarhúzó, vákuumban is használható hegesztőpisztoly. Sehol semmi használható.

– Beszélek Sartoriussal. Ő fizikus, talán tud valamit.

– Sartorius elbarikádozta magát a laborban.

Kezembe akadt egy rakétapisztoly egy kis doboznyi töltettel. Az óceán felszínére leszálló expedíciók használhatnak ilyet.

– Nem számít. Kényszerítem, ha kell.

– Ó, csakugyan? – Snaut hangjában gúny bujkált. – És utána?

Vállat vontam, egy jelzőrakétát a pisztoly csövébe csúsztattam. Szorosabbra húztam a fegyver vállszíját, és kifordultam a teremből.

– Szerencsés vadászatot! – huhogta utánam Snaut.

Az Állomás gigászi korongja a közepén négy-, a peremén kétszintes volt. A labor – Sartorius menedéke – a vezérlő felett, a legfelső, negyedik emeleten helyezkedett el. Ahogy a felfelé ívelő lépcsőt tapostam, az apró, kerek ablakokon át az alattunk fodrozódó plazmaóceánt néztem. Tizenhét billió tonna intelligens kocsonya, amely képes modulálni a téridőt és gravitációt, és amely – Snaut állítása szerint – most jövevényeket küld a nyakunkra. Hogyan csinálja, honnan veszi a mintát a „vendégekhez”?

A labor üvegajtaját belülről pokróccal függönyözte el egy óvatos kéz; a folyosón félhomály uralkodott, csupán a pokróc fölött, a szűk üvegablakon szivárgott ki némi világosság.

Beléptem volna, de a kilincsért nyúló kezem lehanyatlott. Hangokat hallottam – egy férfi és egy nő hangját.

– Ez az, csináld még! Ezt vedd be, cicus, ne az aszpirint!

– Ó, istenkém… minden fizikusnak ilyen nagy és kemény a kémcsöve?

– Arrrrgh…!

Figyelmeztetőn krákogtam, majd erőteljesen megzörgettem az ajtót. Odabenn abbamaradt a lihegés és nyögdécselés, bútorokat tologattak, majd némi lábdobogás után a recsegő, kimért férfihang csattant fel.

– Mi az? Mit akar?

– Kelvin vagyok, az új pszichológus! – kiáltottam. – Doktor Sartorius, beszélni szeretnék magával!

– Menjen el! Nem érek rá!

Vér szökött a fejembe.

– Sartorius! – harsogtam, tudatosan elhagyva a neve elől a doktori címet. – Nem azért utaztam tizenkét fényévet, hogy a megérkezésemkor a kollégáim rám se hederítsenek!

– Doktor Kelvin – recsegte a visszafogott orrhang. – Ön megdöbbent engem. Ahelyett, hogy megpróbálna beilleszkedni az Állomás munkájába, az elfoglalt kollégáit zaklatja! Ez skandalum!

A pimaszsága végleg kihozott a sodromból.

– Ha nem enged be – üvöltöttem -, én betöröm ezt a nyamvadt ajtót!

Bentről pusmogás hallatszott, majd Sartorius kiabált ki.

– Várjon! Nem jöhet be, de beszélhetünk!

– Az ajtón keresztül?

– Nem, nem! Kimegyek!

Az ajtó arasznyira tárult, a nyíláson a fizikus surrant ki. Savmarta vegyészköpenyt viselt, óriási, sötétített lencséjű védőszemüveget, csuklóján kesztyű szíja lógott. Fél kézzel maga mögé nyúlt, mintha kutyát tartana féken, jobbjával pedig a lecsúszni készülő, kigombolt nadrágját rángatta fölfelé.

– Nos? – meredt rám sápadt lófeje bosszúsan.

– Láttam a „vendégeiket”. – Nem teketóriáztam, úgy döntöttem, lerohanom a fizikust. – Ám hiába kértem felvilágosítást, doktor Snaut nem hajlandó beavatni. Amíg nem tudom, mi folyik az Állomáson – emeltem fel a hangomat –, nem várhatják el, hogy felvegyem a napi rutint, mintha mi sem történt volna!

Sartorius sebhelyes ajka megrándult.

– Úristen, ember, mintha mi tudnánk… – mondta fojtottan. – A miértet keresi? Nyomozni akar? Ha megélt egy-két dolgot itt nálunk, majd nem lesz ilyen nagy legény…

– A bolygó szintetizálja őket? – szakítottam félbe.

– Szóval mégis beszélt Snauttal – állapította meg Sartorius savanyúan.

– Csak annyit árult el, hogy a jövevények a kemény röntgen- és neutrinó-besugárzást követően tűntek fel. Maga szakember, mit gondol erről a… az őrületről?

– Kelvin…

– Az óceán honnan veszi a mintát a vendégekhez?

– Kérem…

– Mit gondol, Gibarian a vendégek miatt lett öngyilkos?

– Kelvin, menjen innen!

Csak most eszméltem: Sartorius megdőlt, mintha valaki a grabancánál fogva hátrahúzta volna, arca hullafehérré vált, szája ideges fintorba rándult.

– Én… mindent megmagyarázok, csak… most ne… – hebegte, és remegő jobbjával egy noteszt húzott elő a zsebéből. A kezembe nyomta a szamárfüles kis füzetet. – Menjen már! – sikoltotta olyan meggyötört arccal, hogy megesett rajta a szívem. Megfordultam, a lépcsőforduló felé indultam. Hallottam, ahogy Sartorius mögött becsapódik az ajtó, aztán egy csilingelő női hang azt kacagja:

– Rajta, szépfiú, tedd be tövig!

Lefelé lépdelve átfutottam a notesz tartalmát. Csupán néhány oldalon díszelgett Sartorius-féle, aggályosan precíz írás, a többi üres volt.

A bejegyzésekből annyit hámoztam ki, hogy az óceán – válaszul a röntgen- és neutrinókísérletre – viszontsugárzással letapogatta a személyzet tagjainak agyát, és pszichikai eltokosodásokra bukkant. Ezek az elfojtott, főként szexuális emlékképek nukleinsavas cerbozidvegyületekben rögzültek, melyek igen hasonlítanak az aszimmetrikus kromoszómakristályokhoz. A plazmaóceán – így a szöveg – holmi konstrukciós tervnek nézette ezeket a pszichikai zárványokat.

Leértem az alsó szintre, zsebre vágtam a noteszt.

– Szépen vagyunk – mormoltam magam elé. – Testet öltött szexuális fantáziák egy kutatóállomáson.

Mindenkinek, még a legtisztességesebb embernek is akadnak buja pillanatai, érzéki fellángolásai – kósza, mocskos gondolatok, melyeket magába fojt, mélyen eltemet – soha meg nem valósuló perverziók ezek, képzeletbeli aktusok, telis-tele prostituáltakkal, kéjsóvár apácákkal, adoniszokkal, vagy…

Megtorpantam, hátamon felállt a szőr, torkomból artikulátlan hörgés tört elő. Mickey Mouse állta el az utamat, nadrágja kigombolva, méretes szerszáma a padlóig lógott.

– Hé, haver, mit szólnál egy kufirchoz, he?

Elborzadva hőköltem hátra. Nem, ez nem lehet az én képzeletem szüleménye! Hiszen én sohasem… de mi van, ha tudat alatt mégis…?

Az egér rántott néhányat a fitymáján, így hozva harcra kész állapotba péniszét.

– Na, mit bámulsz, te nímand? – sipította fejhangon. – Egyáltalán, ki a szar vagy te, he? Na, mi van? Megsüketültél? He? Vezess Sartoriushoz!

Hatalmas kő gördült le a szívemről. Ha ez a mocskos szájú rágcsáló engem nem ismer, Sartoriust viszont igen, akkor nem az én emlékeimből öltött testet.

– A doktor – mondtam, és a falhoz lapultam, hogy utat engedjek – fenn van a laborban. Negyedik szint.

Mickey felnyalábolta gigászi nemi szervét, és hangosan csattogó talpakkal elmasírozott a jelzett irányba.

– Hé, hé, Sartorius, jó vagy nálam egy menetre!

Ahogy az egér befordult a sarkon, berohantam a kabinomba, bezártam az ajtót, és ahogy voltam, ruhástól végigdőltem az ágyon.

Szinte azonnal álomba zuhantam.

5.

Pajkos ujjak futottak végig combom belső oldalán, végigsimították a gátamat, aztán óvatosan, mintha a súlyát mérlegelnék, körülfogták és megemelték a herezacskómat. Gyöngyöző kacaj kísérte a játékos-pajzán mozdulatokat, tarkóm szőrszálait meleg, nedves lehelet borzolta fel.

Felnyitottam a szemem, óvatosan körülpislogtam a kabinban. Meztelenül hevertem az ágyon, ruháim takarosan összehajtogatva a székemen feküdtek. „Álmodom” – fúrtam a párnámba arcomat. Hát persze, hiszen este – az Állomás egyezményes ideje szerinti este – ruhástól vetettem magam a lepedőre. Valójában most is felöltözve fekszem, s ez az édes, ismerős hang, a finom ujjak játéka csupán képzeletem szüleménye.

Megnyugodva fordítottam meg a fejem. Az ágyam mellett egy ifjú nő térdelt, vörös haja lágy hullámokban omlott a vállára, szeplős arcán, zöld szemeiben mosoly ragyogott. „Milyen kellemes álom” – gondoltam. Az elbájoló szépség gyermekkorom kedves tanítónője volt, aki húsz év előtt írás-olvasásra oktatott.

– Celia – sóhajtottam, és elmosolyodtam a bűvös, régen hallott név hallatára.

A vörös hajú, fehér blúzos hölgy erre felemelte jobbját, és széles fa vonalzójával végighúzott csupasz fenekemen.

– Neked Miss Tessmacher vagyok, Christopher Kelvin!

Összerándultam. Az ütés és a fájdalom is valódi volt, ahogy tanítónőm is. Nem álmodtam.

„Vendéget” kaptam.

– Már kisfiúként is hajlamos voltál a bizalmaskodásra – merengett el Miss Tessmacher, miközben smaragdzöld tekintete meztelen testemen kalandozott. – Emlékszel arra a szerelmes levélre, amit a táskámba rejtettél második év végén?

Tudtam, hogy aki ott térdel az ágyam mellett, keze a fenekemen, csupán báb, az emlékeimmel és vágyaimmal bélelt kócbaba; mégis lángvörösre gyúlt a fejem, ahogy a réges-régi, ártatlan szerelmi vallomás eszembe jutott.

– Gyerek voltam – motyogtam mentegetőzve. Celia mosolygott, fölém hajolt – jól láttam a dekoltázsát, a csipkével díszített, fehér melltartójában feszülő halmokat –, és halkan azt suttogta:

– Nekem tetszett. Már kisfiúnak is nagyon érzéki voltál.

Fel akartam kelni, de ahogy a hátamra hengeredtem, Miss Tessmacher rám vetette magát. Tenyere a mellkasomat simogatta, vörös sörénye az arcomba lógott.

– Meghatottál azzal a levéllel. – Lehelete forró volt, ajka szegletében nyál csillant. – Kedves és gyengéd, korodhoz képest hihetetlenül érett. Ó, bárcsak lettél volna idősebb öt-hat évvel! Legszívesebben végigpusziltam volna az egész tested…

– Ne, Ce… Miss Tessmacher, én…

– Csitt! – nyomta szájamra a mutatóujját, míg kéjesen vonagló lágyékát a meredező hímtagomhoz dörzsölte. – Mondd csak, Chris, mennyi huszonháromszor három?

– Hatvankilenc – feleltem reflexből és meggondolatlanul.

– Nahát – sóhajtott a tanítónő –, akkor ugyanarra gondolunk.

Jobb kezecskéjével megragadta vesszőmet, aztán térült-perdült, és mire észbe kaptam, eperajkai már rá is csusszantak a szerszámomra. Éreztem, ahogy nyelve körkörös mozgásba kezd, és gyengéd-forró csapásokkal simogatja makkomat.

Miss Tessmacher néhány mozdulattal úgy helyezkedett, hogy combjai közrefogják a halántékomat. Orrom megtelt a hölgyike bugyiján átütő nedvesség illatával, agyamra rózsaszín köd borult – elvesztettem a fejemet.

*****

Másfél órával és három menettel később kimerülten tántorogtam ki a kabinomból. Celia harisnyakötőben és a pizsamafelsőmben hevert az ágyamon; kibomlott hajjal, arcán tündéri mosollyal aludta az igazak álmát.

Jómagam meztelen voltam, csupán egy törölközőt kerítettem a derekam köré, hogy elrejtsem nemi szervemet és Miss Tessmacher harapásainak nyomát. Végigosontam a folyosón, és benyitottam a vezérlőbe.

– Snaut, beszélnünk kell… – torkomon akadt a szó. Keresztben, eltorlaszolva a bejáratot, egy ló álldogált, lustán csapkodott a farkával, és békésen majszolt egy kötegnyi kimutatást. A jószág csődör volt, gigantikus méretű hímtaggal.

– Atyaég, Snaut, mi folyik itt?!

Kiáltásomra előkerült a kibernetikus is – átbújt a ló hasa alatt, és kínos vigyorral, tekintetemet kerülve megállt előttem.

– Ne kiabálj! – mormogta. – Felébreszted…

– A lovat? – értetlenkedtem.

– Nem! A… másikat. – Ködösen fogalmazott, de nem volt érkezésem a rébuszain töprengeni. Ezt le is olvasta az arcomról, mert gyors bakugrással témát váltott. – Nos, mit akarsz? Úgy rontottál be, mint akinek a háza ég.

– Vendégem érkezett.

Snaut bólogatott.

– Valóban? Ki hitte volna…

Zavarba jöttem, nem számítottam ekkora közönyre.

– Egy… a volt iskolai tanítónőm… ahogy akkor kinézett… szerelmes voltam belé, és…

– Igen?

– Ahogy megjelent, nos, míg aludtam, levetkőztetett, aztán… valósággal letámadott.

– Legalább szép nő?

Meghökkentem. A kérdést nem éreztem ide illőnek.

– Igen, nagyon is szép. De nem értem, ennek mi köze a…

– Ide figyelj, Kelvin! – szakított félbe indulatosan Snaut. – Itt mindannyiunknak megvan a maga keresztje. A Solaris ezerszeres nagyításban tárja elénk legtitkosabb vágyainkat – ha ezek a vágyak förtelmesek is, az az óceánt nem zavarja. Valószínűleg nem is tudja, micsoda traumát okoz nekünk. Pőrén az arcunkba nyomja ábrándjaink manifesztációját, és pont. Szerintem – nyomta meg a szót – tedd össze a kezed, és adj hálát az égnek, Istennek vagy a plazmaóceánnak, hogy perverz egerek, kéjsóvár csődörök és más borzalmak helyett egy kedves és vonzó vendég adatott neked!

Leforrázva, horgadt fejjel bámultam meztelen lábfejemre. A pár perccel korábbi gondolataim immáron nevetséges sirámoknak hatottak. Indultam volna, hogy magára hagyjam a fáradt, karikás szemű kibernetikust a gondjaival, de volt még egy kérdés, amelyre választ kellett kapnom.

– Mondd, Snaut – kezdtem csendesen –, a többi… jövevény is megpróbál szexuális… kapcsolatot kezdeményezni a… gazdájával?

Snaut elkínzottan mosolygott.

– Ugyan, Kelvin – mondta csaknem barátságosan. – Hiszen tudod: a „vendég” pontos lenyomata a vágyainknak. Úgy cselekszik, ahogy a szexuális fantáziánk megalkotta.

– Szóval mindegyik…?

– Pontosan. És ha megpróbálod megállítani őket… mondjuk egy kis mérgecskével, vagy sebészszikével… ne próbáld meg. Borzalmas látvány. Meg aztán – tette hozzá sietősen, mint aki megbánta, hogy ilyen sokat beszélt – regenerálódnak, vagy ha el is pusztulnak, visszatérnek… és újra kezdik.

A kibernetikusra néztem, aztán a lóra, majd ismét Snautra. Szerettem volna valami vigasztalót mondani, de az agyam üres volt, kiégett.

6.

– Óh, te rossz fiú… Harapj… ha… ha… haaa…

Mint szófogadó tanítvány, buzgón és szenvedéllyel mélyesztettem a fogaim drága tanárnőm nyakába. Nyál csillant a fehér bőrön, blúz szövete hasadt – Celia az ölemben vonaglott és sikongatott kéjesen, szoknyája felcsúszott, formás keble kibuggyant a csipkés, fehér melltartóból.

– Csússz… rám… – lihegtem, és fájdalmas fintorba torzult az arcom, mikor tanárnőm engedett a kérésemnek – hímtagom kivörösödött és érzékennyé vált a fokozott igénybevételtől.

– Így jó?...

Mielőtt felelhettem volna, a személyi kommunikátorom irritáló hangon felvisított. Átkozódtam egy sort, kikászálódtam Celia alól, és félpucéran az asztalhoz csattogtam.

– Halló, itt Kelvin!

– Gyere át – mellőzött minden udvariaskodást Snaut. – Szeretnék mutatni valamit.

Miss Tessmacherre néztem – vágyam tárgya végighevert az ágyon, a körmét reszelte, és ajka némán formálta a szavakat: „Menj csak, szépfiú, én megvárlak!”

Egy törölközőt csavartam a derekam köré, és mogorva arcot vágva átcsattogtam a vezérlőbe.

Snaut a neutrinó-invertor alól mászott elő, arca és ruhája olajfoltoktól volt mocskos.

– Egyes elméletek szerint a bolygó-óceán képes modulálni a neutrinó-sugárzást – magyarázta a kibernetikus. – Tegnap este, ahogy agyaltam… már amikor időm maradt agyalni… eszembe ötlött, hogy a jövevények hihetetlen regenerációs képességét csak az magyarázhatja, ha a struktúrájuk teljesen eltér a mienkétől. Külsőre persze hús és bőr és csont, de ha mintát vennénk belőlük…

– Megtetted?

– Megkértem Sartoriust. Ugyan egyikünk sem biológus, de ez még számunkra is egyértelmű. – Azzal egy memóriakártyát helyezett az egyik leolvasóba. Monitor izzott fel, állati-emberi szövet képe villant a szemembe.

– Eddig semmi különös – mondtam.

– Hát persze… de ha javítjuk a felbontást… – Az elektronmikroszkóp felvétele mintegy varázsütésre elhomályosodott. Ahol molekulák, majd atomok kellett volna, hogy feltűnjenek, most csak valami kivehetetlen, kusza kavargás látszott. – Na, mit gondolsz?

– Neutrinók?

– Pontosan. – Snaut a nadrágjába törölte a tenyerét. – A bolygó generálta erőtér stabilizálja a neutrinó-szerkezetet. Minden, ami ezen felül van, sejt, hús, szövet, puszta álca.

– Várj csak! – kiáltottam fel. – Egy kellően erős neutrinó-besugárzással talán destabilizálni lehetne a bolygó alkotta struktúrát!...

– Okos fiú – vigyorodott el Snaut. – Szerinted min dolgoztam egész éjjel? Bezony, a neutrinó-invertoron! Ha egyszer a sugárzással hívtuk elő a „vendégeket”, és neutrinókból nyerik a fennmaradásukhoz szükséges energiát, ugyanez az energia el is pusztíthatja őket.

– Nincs több Mickey Mouse? Se kanos, homokos, ókori római? – vigyorodtam el. – Se lovak, se…

– Megállj!

Snauttal egy emberként fordultunk a bejárat felé – a látvány nem nyerte el a tetszésünket. Sartorius állt ott, kezében fenomenális méretű vibrátort lóbált, mint holmi jedi-kardot, mellette egy száz százalék latexbe bújt nőszemély, karján horogkeresztes szalag, fején SS-tányérsapka – a fizikus hóna alól pedig Mickey Mouse vigyorgott ránk kárörvendően.

– Mit jelentsen ez? – nyögött fel Snaut.

– Mit gondolsz, te szerencsétlen? – húzta fel az orrát gőgösen Sartorius. – Hát azt hiszed, hagyom, hogy tönkretegyétek a szórakozásomat? Eddig egy nőnek sem kellettem, mert ronda vagyok, beképzelt, tudálékos és kimért, vegyszerszagú a leheletem és az ágyba is magammal viszem a Van De Graaf-generátort… de itt és most, hála a plazmaóceánnak, rátaláltam az én drága Hildegardomra – azzal a szőke árja-maca felé bazsalygott.

– És rám! – tette hozzá sipítva az erektáló farkú Mickey Mouse.

– Nem hagyom, hogy szétrobbantsátok az édes hármasunkat! – folytatta dörgedelmeit Sartorius. – A kéj és az üzlet sosem látott forrása ez az állomás…

– Üzlet? – böffentettem közbe értetlenül.

– Hülyegyerek! A sok kiélt, löttyedt mikropéniszű és aszályos puncijú burzsuj milliókat fizet, csak hogy idejöhessen, és elszórakozhasson az életre kelt szexuális fantáziák birodalmában!

Míg Sartorius szónokolt, a náci maca berántott egy láncfűrésztestre applikált rózsaszín műhímtagot, Mickey Mouse pedig egy plasztikpunciból vazelint csorgatott merevedő szerszámára.

– Itt a leszámolás ideje! – A rágcsáló megeresztett egy sátáni (és fejhangú) kacajt. – Ánusz nem marad szárazon!

A hidrogénszőke Brünhilda rám vetette magát – fél szemmel még láttam, ahogy Mickey gyomron fejeli Snautot –, hanyatt zuhantunk, és meghemperegtünk a hideg fémpadlón.

– Bitte dein Arschloch! – csikorogta a fülembe a maca, mire bal kezemmel a műhímtagot kordában tartva megeresztettem egy jobbos felütést. Enyhült a nyakamon a szorítás, arcomból eltűnt a két szilikonozott mell.

– Snaut! – üvöltöttem, miközben négykézláb a neutrinó-invertor felé másztam. – Működik ez a vacak?

– Csak… Argh! – nyögött fel a kibernetikus, mert Mickey már a férfi arca fölé térdelt. – Nyomd meg az elsütőbillentyűt!

Már nyúltam az invertor után, de hirtelen acél-kemény ujjak fonódtak a bokámra, és visszarántottak – naná, hogy a szőke maca volt, árja-kék szemében obszcén kéjvágy csillogott.

– Fick mit mir!

Rugdalóztam, vonaglottam, hasztalan – a Brünhilda a dekoltázsába gyömöszölte a lábfejemet. A szilikonmellek úgy szorították össze szerencsétlen végtagomat, mint egy spanyolcsizma.

– Snaut! Segíts!

De a kibernetikus nem tudott válaszolni – tele volt a szája.

„Itt a vég” – gondoltam, és megadón, a sors akaratába belenyugodva lehunytam a szemem. A láncfűrész-motor felberregett.

Ám mielőtt bármi behatás érte volna az erogén zónáim, patadobogás és nyerítés hallatszott – felnéztem, és láttam, hogy Snaut fantázialova dübörgött elő a mellékhelyiségből, és egy jól irányzott rúgással falhoz kente a hangosan „suck this cock”-ozó Mickey Mouse-t.

– A felmentő sereg!

Snaut és a ló egyesült erővel lecibálták rólam Brünhildát. Terhemtől megszabadulva, roncsolt bal lábamat magam után vonszolva a neutrinó-invertorra rogytam, a célgömbbel megkerestem a veszettül káromkodó Mickey Mouse-t.

– Te rohadt kis nóbádi! – perelt a rágcsáló. – Azt hiszed, megijedek tőled? Visszatérek! I’ll be back! I’ll be…

Egy villanás, és a neutrinókból álló, perverz egér színtiszta fotonsugárzássá alakult. Sartorius, aki eddig önelégülten vigyorogva szemlélte a jelenetet, a fejéhez kapott:

– Drágám!

Snaut és a ló sarokba szorították a fizikust, én pedig a náci macára irányítottam az invertor csövét.

– Fick mich, mein Mann! – próbálkozott a nőszemély, és sokat sejtetően lejjebb húzta lasztex-ruhája cipzárját. Köptem egy hegyeset, és megnyomtam az elsütőbillentyűt.

– ’Schuldigung, Liebling. Ich bin monogám.

7.

Celia és én a kilövőállás mellett álltunk, velünk szemben a búcsúzkodó Snaut vigyorgott félszegen.

– Kelvin – vont félre a kibernetikus. – Csakugyan itt akarsz maradni… vele? A különleges körülményekre való tekintettel elhagyhatnád az Állomást, mindenféle szankció nékül. Visszatérhetnél a Földre, megkapnád a teljes fizetésed… vele maradsz?

– Azt hiszem, ez világos.

– De hát ő… nem az, akibe szerelmes voltál iskolás korodban. Egy másolat csupán…

– Nem! – ráztam meg a fejem. – Ő valóban nem az a Celia Tessmacher, de nem is puszta kópia. Egy önálló… szabad lény. Fejlődik. Tanul. Szeret. Álmai vannak – mosolyodtam el –, éjjel, ha álmodik, ráncolja a homlokát, csücsörít, kitapogatja és megszorítja a vállamat. Folyamatosan változik a személyisége, és már rég nem egy bumfordi kesztyűbáb csupán.

– Ez úgy hangzik, mintha…

– Igen, Snaut. – Visszanéztem Celiára, vagyis arra, aki a Celia-utánzatból, mint bimbóból a virág, kifeslett. Vörös haját hátravetette, ujjával szórakozottan ábrákat rajzolt az irányítópult hideg fém-felületére. – Másodszor is szerelmes lettem.

A kibernetikus krákogott, szipogott egy sort, majd felcsavarta a szkafandere sisakját.

– Rendben, kölyök! – Hangja a plasztikon át furcsán, élettelenül kongott. – Vigyázz magadra, és rá! De ne feledd… egy nap újabb kutatók érkeznek a Földről. És újra kezdődik az őrület.

– Tudom. Készen állok rá. És addig is boldog leszek.