Stanislaw Lem Solarisából perverzítette a
szerző
+18 (és nagyon
mikiegér)
1.
A
statikus zörej hullámai kisimultak, halk búgás, aztán csend
töltötte be a leszállóegységet.
–
Kelvin, hallasz? – reccsent rám a rádió Moddard kapitány
hangján.
–
Igen, tisztán és érthetően.
–
Remek. – Apró remegés futott végig a kabinomon, Moddard a torkát
köszörülte, és hozzátette: – Beléptél az atmoszférába, a
Prométheusz kiszáll. Innen a Solaris Állomás navigál tovább.
A két
hónapos utazás alatt végig erre a percre vártam, most mégis
kiszáradt a szám.
–
Köszönöm, Prométheusz! További jó utat!
–
Viszlát, kölyök! – jött a kapitány válasza valahonnan
messziről. – Vigyázz magadra!
A
Prométheusz bontotta a kapcsolatot, aztán lángcsóvát eresztve
nekivágott útja újabb szakaszának.
Hirtelen
magány szakadt rám. Egy apró kapszulában ülve lebegtem,
háromszáz kilométernyire egy idegen bolygó felett. Ujjaim
végigfutottak a billentyűzeten, figyeltem a megelevenedő
képernyőt, és miután elégedetten megállapítottam, hogy a
leszállómodul ráállt az Állomás hívójelére, audiocsatornát
nyitottam a Solaris felé.
Az
igazat megvallva furcsállottam, hogy nekem kell hívnom őket.
Normális esetben a teljes személyzet a kommunikációs szobában
tolong, úgy várja az új munkatárs érkezését – amint a
kapszula belép a légkörbe, az állomásbeliek kapcsolatot keresnek
vele.
Míg
a VHF-frekvencián a fehér zaj sistergett, kitekintettem a
sugárszűrős, vastag kabinablakon.
Beléptünk
a sztratoszférába, fejem felett kibomlottak az ejtőernyők. Az
Állomás földrajzi hosszúságán épp napnyugta volt: a Solaris
vörös napja lelbukott a horizonton, sugarai vérbe borították az
alattam remegő-hullámzó, kocsonyás óceánt.
Valami
pattant, a statikus zörejt mintha elvágták volna – az Állomás
fogadta az adásomat. Mohón hajoltam a hangszóró fölé, vártam a
köszöntést, a boldog zsivajt, a szokásos „Isten hozott,
fiú”-kat; ám a víg üdvözlés helyett csupán fojtott lihegést,
ütemes lökések zaját és valami obszcén, kéjjel teli hörgést
hallottam.
–
Halló! Van ott valaki? – kiáltottam. – Solaris Állomás, itt
az érkező beszél!
Fojtott
káromkodás – egy kattanás után a navigációs automata
szenvtelen géphangja kondult a fülembe.
–
Itt… Solaris… Állomás… A… vezérlést… átvettem…
Leszállás… ötszáz… másodperc… múlva.
2.
A
kilövőállás kihalt volt, sem ember, sem automata nem várt rám.
Zöld nyíl villant a falon, és míg a mozgójárda az Állomás
központja felé vitt, lecsavaroztam a szkafanderem sisakját. Hajam
csapzottan tapadt koponyámhoz, bőröm verítéktől bűzlött, de
még így is megéreztem a folyosó levegőjébe keveredő, idegen
illatot – halványan, de érezhetően ott lebegett a
fertőtlenített, ezerszer visszaforgatott levegőben: parfüm, női
parfüm.
Ahol
a folyosó a kerek központi térbe torkollt, véget ért a
mozgójárda. Nehéz, fémtalpú űrcsizmámban végigdöngettem a
rácsozott padlón, és jobbról a második ajtóhoz léptem. Otthon
három hónapig készültem az Állomás makettjében, akár behunyt
szemmel is megtaláltam volna a vezérlőt.
Odabent
rendetlenség fogadott, és a már ismerős, könnyű parfümillat. A
fal mentén oxigénpalackok, ejtőernyők, poroltók és üres
konzervdobozok hányódtak, az irányítópulton papírtekercseket
szórt szét egy sietős kéz. A tessék-lássék rendcsinálás
jelei közt, egy felfújható fotelban vézna, ősz sörtehajú
emberke ült. Bár személyesen nem ismertem, a fényképét már
többször láttam: Snaut, Gibarian helyettese, az Állomás
kibernetikusa.
Mikor
beléptem, épp húskivonatot evett, csak úgy kézzel,
konzervdobozból. Ahogy meglátott, megmerevedett, két ujja a
szájában, lába törökülésben maga alá húzva; szemében undor
és félelem lángja lobbant.
–
Hello, Snaut – szólítottam meg, mire ő felugrott, a szétszórt
holmikon átbotladozva a szemközti falig hátrált, kezét védekezőn
maga elé nyújtotta.
–
Ne, ne, ne, tűnj innen, ne csináld, ki vagy?! – hadarta egy
szuszra. Teljesen elsápadt – csak most vettem észre, hogy orcája
beesett, szeme alatt karikák sötétlenek.
–
Most érkeztem a Prométheusszal! – reccsentem rá idegesen. – A
Föld nevű bolygóról. Talán hallottál már róla!
– A
Fö… de hiszen akkor… – makogta a kibernetikus. Ellépett a
faltól, közelebbről szemügyre vette az arcomat. – Te vagy
Kelvin, ugye?
–
Chris Kelvin, az új szolarista – bólintottam. – De hát mi
történt? Hónapokkal előre jelezték az érkezésem, és tegnap
Moddard is üzent a Prométheuszról.
Snaut
kiérezte a hangomból a szemrehányást, mert mentegetőzve, félszeg
vigyorral válaszolt:
–
Igen… tudod, itt kissé összekuszálódtak a… dolgok. – A
kezét tördelte, vállam fölött az ajtót leste. – Nagyon
lefoglaltak minket bizonyos… jelenségek. És…
–
Gibarian hol van?
Snaut
félszeg mosolya mögött kín villant, mintha pofon ütöttem volna.
–
Meghalt. Öngyilkos lett.
–
Mikor?!
–
Tegnap reggel.
–
Hogyan?
Snaut
megrázta a fejét, jelezve, hogy nem óhajt felelni, és
visszatelepedett a székébe. Felvette az elejtett konzervet, enni
kezdett.
–
Figyelj, Kelvin – mondta végül. – Az idő és a körülmények
nem… nem értheted őket. Most érkeztél, igaz? Fáradt lehetsz.
Menj, keresd meg a szobád, rendezkedj be. Pihenj egy kicsit. Le is
zuhanyozhatsz, rád fér. – Lehajtotta a fejét, tovább
csámcsogott.
–
Snaut.
–
Mi van?
–
Mi történt Gibariannal?
–
Most nem… Pihend ki magad, aztán majd… majd mesélek.
Láttam,
többet nem szedek ki belőle, megfordultam hát, és elhagytam a
vezérlőt. Snaut hangja a folyosón ért utol.
–
Kelvin!
–
Igen?
–
Hárman vagyunk az Állomáson. Te, én és Sartorius professzor. Ha
bárki mást látnál…
–
Ki mást láthatnék?
–
…ne támadd meg.
3.
A
körfolyosóról nyíltak a személyzet kabinjai. Az ajtókon
névtáblák: Dr. Snaut, Dr. Gibarian, Dr. Sartorius – végül, a
legutolsón, közvetlenül a folyosó mellett: Dr. Kelvin.
A
szobám apró volt, kerek kabinablakom a bolygó felszínére nyílt.
Mialatt megszabadultam viseltes űrruhámtól és koszos
alsóneműmtől, a kocsonyaóceán bordáit bámultam. Csápok
szöktek az égnek, óriási buborék képződött az Állomás
alatt, felületén olajosan irizáltak a fényfoltok; peremén,
oldalán habos csomók képződtek, majd foszlányokra szakadva
elszálltak a feltámadó széllel. Tizenhétbillió tonnás óceán,
a bolygó egyetlen lakója.
Mikor
levetkőztem, beléptem a zuhany alá, megnyitottam a csapokat.
Fütyörésztem, csapkodtam a combom, fenekem, de valahogy túlzott
buzgalommal, álságosan, mintha a szándékolt harsányságtól
várnám, hogy elűzze a nyomasztó gondolatokat.
Zuhany
után úgy-ahogy megtörölköztem, oldalzsebes szerelőnadrágot
húztam, fehér trikót, fölé khakiszín zubbonyt. Személyes
holmijaimat – noteszomat, bicskámat, földi lakásom ki tudja,
honnan idekerült kulcsait – átpakoltam új ruhám zsebeibe.
Odakint
néhány perces éjszaka következett, majd éles, kék sugarakat
vetve felkelt a Solaris kisebbik napja. Az erős fény hatására
működésbe lépett az automatika, hővédő pajzs ereszkedett az
ablakra. A szobám félhomályba merült, csak a pozíciójelző
lámpák derengtek. Ekkor – talán a sötétséghez kapcsolódó
képek, az „éjszaka” hatására – eszembe ötlött, hogy
besurranhatnék Gibarian kabinjába.
Gibarian
volt a mentorom, az első, aki hajdanán felfigyelt egy
tanulmány-csökevényemre, és kiemelt a szolarisztikát tanuló
egyetemisták szürke és óriási tömegéből. Ismertem őt, talán
jobban is, mint az itteni kollégái. Nem volt öngyilkos típus.
Tolvaj
módjára lopakodtam végig a folyosón. Gibarian ajtaja előtt
megálltam, izzadó tenyérrel megmarkoltam a kilincset. Egy
pillanatra szinte megkönnyebbültem, mikor eszembe jutott, talán
zárva az ajtó, talán Snaut vagy Sartorius eltette a kulcsot.
A
kilincs engedett. Becsusszantam a kabinba.
A
hővédő pajzs nem volt leeresztve, a szoba, a bútorzat részletei
villanófény-élességgel rajzolódtak ki előttem. Az önjáró
asztalkát megkerülve beljebb léptem, aztán felmértem a terepet.
Beépített
szekrények, felhajtható, bevetetlen ágy. A padlón heverő
szakkönyveket és levetett, koszos ruhákat kerülgetve a
fekvőhelyhez léptem. A lepedő gyűrött volt, lelógott a földre,
fehér szövetét megsárgult spermafoltok, hányadék nyomai
mocskolták be, és még valami – a lepedő egyik sarkában női
ajak lenyomata vöröslött.
Rúzsfolt.
Először
azt hittem, a hideg-kék fénytől káprázik a szemem, de hiába
pislogtam, a rúzsnyom ott volt a vásznon. Ahogy közelebb hajoltam,
a verejték-, húgy- és spermaszag felhőjében elkaptam a finom,
nőies illatot.
Hőhullám
öntött el, majd – mint minden tudós – logikus magyarázatot
próbáltam találni.
Gibarian
perverz lett volna? Hiszen előfordult nemegyszer – főleg
hosszújáratú űrhajókon –, hogy a legénység egyik tagja női
ruhába öltözött, és…
Nem,
ez nem vallott Gibarianra. Meg aztán: a lepedő sarkán vöröslő
ajaklenyomat telt és nőies, nem hasonlít sem mentorom lefelé
görbülő, szarkasztikus ajkbiggyesztésére, sem Snaut
késpenge-ajkaira, de Sartorius robbanásoktól sebhelyes szájára
sem.
Kezdtem
úgy érezni, hogy a kibernetikus szavaiban több a valóság, mint
hittem volna. Ha valaki mást látok… ne támadjam meg.
De
hát ki lehet itt? Miféle nő?!
Fogaim
összecsikordultak, tántorogva menekültem ki tanítóm kabinjából.
Betettem
magam mögött az ajtót, lihegve, gyöngyöző homlokkal a falnak
dőltem. Kavargó gondolataim próbáltam csitítani, mikor
meghallottam a lépteket.
Mezítelen
lábtól eredtek, puhán csosszantak a padló műanyag rácsain.
Először azt hittem, Snaut az; de mikor a fordulóhoz ért, már
tudtam, hogy a jövevény nagyobb, fiatalabb és súlyosabb, mint a
kibernetikus.
Óriási
termetű, barna bőrű férfi fordult be a folyosóról, és
igyekezett a központi rész irányába. Ő volt a legszebb ember,
akit valaha is láttam: közel két méter magas, izmai, mint egy
ógörög atlétáé, haja csigákba göndörödve, teste szőrtelen.
Ruganyosan lépdelt el mellettem, ügyet sem vetve rám. Meztelen
volt, csupán felsőtestén feszült egy apró, csipkés, szatén női
hálóing, ami az Adonisznak még a derekáig sem ért. A falhoz
tapadva kapkodtam a levegőt, iszonyatomban a festéket vájták
körmeim; a férfi arcán túlvilági mosoly derengett, óriási,
csupasz hímtagja a léptei ütemére himbálózott. Ez a förtelmesen
gyönyörű, nem oda való Antinous végigmasírozott a központi
termen, aztán eltűnt a túloldalon, a raktárak felé vezető
folyosó torkában.
Megráztam
a fejem, mint akit darázs csípett orrcimpán, aztán rogyadozó
térdekkel, remegő horpasszal a vezérlőbe siettem, Snauthoz.
Meg
kellett tudnom, mi folyik az állomáson.
4.
Snaut
még mindig a vezérlőben ült, ugyanabban a pózban, ahogy egy jó
órája otthagytam. Változás csak annyi történt, hogy a
konzervdobozt egy körte alakú üvegcse cserélte fel.
–
Na, berendezkedtél? Hogy tetszik itt nálunk?
–
Amikor figyelmeztettél a látogatókra – eresztettem el a fülem
mellett a kérdését –, kikre gondoltál?
Snaut
szája sarkában ott ragadt a mosoly, a tekintete megkeményedett,
kihűlt.
–
Láttál valakit, igaz?
Bólintottam.
–
Kicsodát?
–
Azt a… hálóinges pasast.
A
kibernetikus felsóhajtott – megkönnyebbült volna? –, aztán
jót húzott az üvegből. Alkohol szaga csapott meg.
–
Nyolc-kilenc napja kezdődött az egész – krákogta Snaut. –
Közvetlenül azután, hogy kemény röntgensugárzással és
neutrinónyalábokkal megbombáztuk az óceánt.
–
Azt mondod, a Solaris… az óceán csinálja?
–
Valószínűleg.
–
De hát hogyan? – kaptam a halántékomhoz a kezem. Úgy éreztem,
fogaskerekek dübörögnek a koponyámban. – Hol jönnek be? Talán
a páncél…?
–
Semmi baja a páncélnak.
–
Akkor hogyan? – ismételtem makacsul.
–
Nem tudom. – Látva, hogy indulatosan szóra nyitottam a számat,
Snaut leintett. – Azt gondolod, titkolok valamit, megbolondultam,
vagy mindkettő egyszerre. Hát nem. De ezt a helyzetet csak akkor
értheted meg, ha te is kapsz egy… látogatót.
Egy
pillanatig meredten néztük egymást, ő elkínzottan, nyugodtan, én
zihálva, nekivörösödött fejjel. Aztán megfordultam,
felrántottam a szekrény ajtaját, kutatni kezdtem valami fegyver
után.
–
Mit akarsz tenni? – kérdezte Snaut.
Szögbelövő,
önműködő csavarhúzó, vákuumban is használható
hegesztőpisztoly. Sehol semmi használható.
–
Beszélek Sartoriussal. Ő fizikus, talán tud valamit.
–
Sartorius elbarikádozta magát a laborban.
Kezembe
akadt egy rakétapisztoly egy kis doboznyi töltettel. Az óceán
felszínére leszálló expedíciók használhatnak ilyet.
–
Nem számít. Kényszerítem, ha kell.
–
Ó, csakugyan? – Snaut hangjában gúny bujkált. – És utána?
Vállat
vontam, egy jelzőrakétát a pisztoly csövébe csúsztattam.
Szorosabbra húztam a fegyver vállszíját, és kifordultam a
teremből.
–
Szerencsés vadászatot! – huhogta utánam Snaut.
Az
Állomás gigászi korongja a közepén négy-, a peremén kétszintes
volt. A labor – Sartorius menedéke – a vezérlő felett, a
legfelső, negyedik emeleten helyezkedett el. Ahogy a felfelé ívelő
lépcsőt tapostam, az apró, kerek ablakokon át az alattunk
fodrozódó plazmaóceánt néztem. Tizenhét billió tonna
intelligens kocsonya, amely képes modulálni a téridőt és
gravitációt, és amely – Snaut állítása szerint – most
jövevényeket küld a nyakunkra. Hogyan csinálja, honnan veszi a
mintát a „vendégekhez”?
A
labor üvegajtaját belülről pokróccal függönyözte el egy
óvatos kéz; a folyosón félhomály uralkodott, csupán a pokróc
fölött, a szűk üvegablakon szivárgott ki némi világosság.
Beléptem
volna, de a kilincsért nyúló kezem lehanyatlott. Hangokat
hallottam – egy férfi és egy nő hangját.
–
Ez az, csináld még! Ezt vedd be, cicus, ne az aszpirint!
–
Ó, istenkém… minden fizikusnak ilyen nagy és kemény a kémcsöve?
–
Arrrrgh…!
Figyelmeztetőn
krákogtam, majd erőteljesen megzörgettem az ajtót. Odabenn
abbamaradt a lihegés és nyögdécselés, bútorokat tologattak,
majd némi lábdobogás után a recsegő, kimért férfihang csattant
fel.
–
Mi az? Mit akar?
–
Kelvin vagyok, az új pszichológus! – kiáltottam. – Doktor
Sartorius, beszélni szeretnék magával!
–
Menjen el! Nem érek rá!
Vér
szökött a fejembe.
–
Sartorius! – harsogtam, tudatosan elhagyva a neve elől a doktori
címet. – Nem azért utaztam tizenkét fényévet, hogy a
megérkezésemkor a kollégáim rám se hederítsenek!
–
Doktor Kelvin – recsegte a visszafogott orrhang. – Ön megdöbbent
engem. Ahelyett, hogy megpróbálna beilleszkedni az Állomás
munkájába, az elfoglalt kollégáit zaklatja! Ez skandalum!
A
pimaszsága végleg kihozott a sodromból.
–
Ha nem enged be – üvöltöttem -, én betöröm ezt a nyamvadt
ajtót!
Bentről
pusmogás hallatszott, majd Sartorius kiabált ki.
–
Várjon! Nem jöhet be, de beszélhetünk!
–
Az ajtón keresztül?
–
Nem, nem! Kimegyek!
Az
ajtó arasznyira tárult, a nyíláson a fizikus surrant ki. Savmarta
vegyészköpenyt viselt, óriási, sötétített lencséjű
védőszemüveget, csuklóján kesztyű szíja lógott. Fél kézzel
maga mögé nyúlt, mintha kutyát tartana féken, jobbjával pedig a
lecsúszni készülő, kigombolt nadrágját rángatta fölfelé.
–
Nos? – meredt rám sápadt lófeje bosszúsan.
–
Láttam a „vendégeiket”. – Nem teketóriáztam, úgy
döntöttem, lerohanom a fizikust. – Ám hiába kértem
felvilágosítást, doktor Snaut nem hajlandó beavatni. Amíg nem
tudom, mi folyik az Állomáson – emeltem fel a hangomat –, nem
várhatják el, hogy felvegyem a napi rutint, mintha mi sem történt
volna!
Sartorius
sebhelyes ajka megrándult.
–
Úristen, ember, mintha mi tudnánk… – mondta fojtottan. – A
miértet keresi? Nyomozni akar? Ha megélt egy-két dolgot itt
nálunk, majd nem lesz ilyen nagy legény…
– A
bolygó szintetizálja őket? – szakítottam félbe.
–
Szóval mégis beszélt Snauttal – állapította meg Sartorius
savanyúan.
–
Csak annyit árult el, hogy a jövevények a kemény röntgen- és
neutrinó-besugárzást követően tűntek fel. Maga szakember, mit
gondol erről a… az őrületről?
–
Kelvin…
–
Az óceán honnan veszi a mintát a vendégekhez?
–
Kérem…
–
Mit gondol, Gibarian a vendégek miatt lett öngyilkos?
–
Kelvin, menjen innen!
Csak
most eszméltem: Sartorius megdőlt, mintha valaki a grabancánál
fogva hátrahúzta volna, arca hullafehérré vált, szája ideges
fintorba rándult.
–
Én… mindent megmagyarázok, csak… most ne… – hebegte, és
remegő jobbjával egy noteszt húzott elő a zsebéből. A kezembe
nyomta a szamárfüles kis füzetet. – Menjen már! – sikoltotta
olyan meggyötört arccal, hogy megesett rajta a szívem.
Megfordultam, a lépcsőforduló felé indultam. Hallottam, ahogy
Sartorius mögött becsapódik az ajtó, aztán egy csilingelő női
hang azt kacagja:
–
Rajta, szépfiú, tedd be tövig!
Lefelé
lépdelve átfutottam a notesz tartalmát. Csupán néhány oldalon
díszelgett Sartorius-féle, aggályosan precíz írás, a többi
üres volt.
A
bejegyzésekből annyit hámoztam ki, hogy az óceán – válaszul a
röntgen- és neutrinókísérletre – viszontsugárzással
letapogatta a személyzet tagjainak agyát, és pszichikai
eltokosodásokra bukkant. Ezek az elfojtott, főként szexuális
emlékképek nukleinsavas cerbozidvegyületekben rögzültek, melyek
igen hasonlítanak az aszimmetrikus kromoszómakristályokhoz. A
plazmaóceán – így a szöveg – holmi konstrukciós tervnek
nézette ezeket a pszichikai zárványokat.
Leértem
az alsó szintre, zsebre vágtam a noteszt.
–
Szépen vagyunk – mormoltam magam elé. – Testet öltött
szexuális fantáziák egy kutatóállomáson.
Mindenkinek,
még a legtisztességesebb embernek is akadnak buja pillanatai,
érzéki fellángolásai – kósza, mocskos gondolatok, melyeket
magába fojt, mélyen eltemet – soha meg nem valósuló perverziók
ezek, képzeletbeli aktusok, telis-tele prostituáltakkal, kéjsóvár
apácákkal, adoniszokkal, vagy…
Megtorpantam,
hátamon felállt a szőr, torkomból artikulátlan hörgés tört
elő. Mickey Mouse állta el az utamat, nadrágja kigombolva, méretes
szerszáma a padlóig lógott.
–
Hé, haver, mit szólnál egy kufirchoz, he?
Elborzadva
hőköltem hátra. Nem, ez nem lehet az én képzeletem szüleménye!
Hiszen én sohasem… de mi van, ha tudat alatt mégis…?
Az
egér rántott néhányat a fitymáján, így hozva harcra kész
állapotba péniszét.
–
Na, mit bámulsz, te nímand? – sipította fejhangon. –
Egyáltalán, ki a szar vagy te, he? Na, mi van? Megsüketültél?
He? Vezess Sartoriushoz!
Hatalmas
kő gördült le a szívemről. Ha ez a mocskos szájú rágcsáló
engem nem ismer, Sartoriust viszont igen, akkor nem az én
emlékeimből öltött testet.
– A
doktor – mondtam, és a falhoz lapultam, hogy utat engedjek –
fenn van a laborban. Negyedik szint.
Mickey
felnyalábolta gigászi nemi szervét, és hangosan csattogó
talpakkal elmasírozott a jelzett irányba.
–
Hé, hé, Sartorius, jó vagy nálam egy menetre!
Ahogy
az egér befordult a sarkon, berohantam a kabinomba, bezártam az
ajtót, és ahogy voltam, ruhástól végigdőltem az ágyon.
Szinte
azonnal álomba zuhantam.
5.
Pajkos
ujjak futottak végig combom belső oldalán, végigsimították a
gátamat, aztán óvatosan, mintha a súlyát mérlegelnék,
körülfogták és megemelték a herezacskómat. Gyöngyöző kacaj
kísérte a játékos-pajzán mozdulatokat, tarkóm szőrszálait
meleg, nedves lehelet borzolta fel.
Felnyitottam
a szemem, óvatosan körülpislogtam a kabinban. Meztelenül hevertem
az ágyon, ruháim takarosan összehajtogatva a székemen feküdtek.
„Álmodom” – fúrtam a párnámba arcomat. Hát persze, hiszen
este – az Állomás egyezményes ideje szerinti este – ruhástól
vetettem magam a lepedőre. Valójában most is felöltözve fekszem,
s ez az édes, ismerős hang, a finom ujjak játéka csupán
képzeletem szüleménye.
Megnyugodva
fordítottam meg a fejem. Az ágyam mellett egy ifjú nő térdelt,
vörös haja lágy hullámokban omlott a vállára, szeplős arcán,
zöld szemeiben mosoly ragyogott. „Milyen kellemes álom” –
gondoltam. Az elbájoló szépség gyermekkorom kedves tanítónője
volt, aki húsz év előtt írás-olvasásra oktatott.
–
Celia – sóhajtottam, és elmosolyodtam a bűvös, régen hallott
név hallatára.
A
vörös hajú, fehér blúzos hölgy erre felemelte jobbját, és
széles fa vonalzójával végighúzott csupasz fenekemen.
–
Neked Miss Tessmacher vagyok, Christopher Kelvin!
Összerándultam.
Az ütés és a fájdalom is valódi volt, ahogy tanítónőm is. Nem
álmodtam.
„Vendéget”
kaptam.
–
Már kisfiúként is hajlamos voltál a bizalmaskodásra –
merengett el Miss Tessmacher, miközben smaragdzöld tekintete
meztelen testemen kalandozott. – Emlékszel arra a szerelmes
levélre, amit a táskámba rejtettél második év végén?
Tudtam,
hogy aki ott térdel az ágyam mellett, keze a fenekemen, csupán
báb, az emlékeimmel és vágyaimmal bélelt kócbaba; mégis
lángvörösre gyúlt a fejem, ahogy a réges-régi, ártatlan
szerelmi vallomás eszembe jutott.
–
Gyerek voltam – motyogtam mentegetőzve. Celia mosolygott, fölém
hajolt – jól láttam a dekoltázsát, a csipkével díszített,
fehér melltartójában feszülő halmokat –, és halkan azt
suttogta:
–
Nekem tetszett. Már kisfiúnak is nagyon érzéki voltál.
Fel
akartam kelni, de ahogy a hátamra hengeredtem, Miss Tessmacher rám
vetette magát. Tenyere a mellkasomat simogatta, vörös sörénye az
arcomba lógott.
–
Meghatottál azzal a levéllel. – Lehelete forró volt, ajka
szegletében nyál csillant. – Kedves és gyengéd, korodhoz képest
hihetetlenül érett. Ó, bárcsak lettél volna idősebb öt-hat
évvel! Legszívesebben végigpusziltam volna az egész tested…
–
Ne, Ce… Miss Tessmacher, én…
–
Csitt! – nyomta szájamra a mutatóujját, míg kéjesen vonagló
lágyékát a meredező hímtagomhoz dörzsölte. – Mondd csak,
Chris, mennyi huszonháromszor három?
–
Hatvankilenc – feleltem reflexből és meggondolatlanul.
–
Nahát – sóhajtott a tanítónő –, akkor ugyanarra gondolunk.
Jobb
kezecskéjével megragadta vesszőmet, aztán térült-perdült, és
mire észbe kaptam, eperajkai már rá is csusszantak a szerszámomra.
Éreztem, ahogy nyelve körkörös mozgásba kezd, és gyengéd-forró
csapásokkal simogatja makkomat.
Miss
Tessmacher néhány mozdulattal úgy helyezkedett, hogy combjai
közrefogják a halántékomat. Orrom megtelt a hölgyike bugyiján
átütő nedvesség illatával, agyamra rózsaszín köd borult –
elvesztettem a fejemet.
*****
Másfél
órával és három menettel később kimerülten tántorogtam ki a
kabinomból. Celia harisnyakötőben és a pizsamafelsőmben hevert
az ágyamon; kibomlott hajjal, arcán tündéri mosollyal aludta az
igazak álmát.
Jómagam
meztelen voltam, csupán egy törölközőt kerítettem a derekam
köré, hogy elrejtsem nemi szervemet és Miss Tessmacher
harapásainak nyomát. Végigosontam a folyosón, és benyitottam a
vezérlőbe.
–
Snaut, beszélnünk kell… – torkomon akadt a szó. Keresztben,
eltorlaszolva a bejáratot, egy ló álldogált, lustán csapkodott a
farkával, és békésen majszolt egy kötegnyi kimutatást. A jószág
csődör volt, gigantikus méretű hímtaggal.
–
Atyaég, Snaut, mi folyik itt?!
Kiáltásomra
előkerült a kibernetikus is – átbújt a ló hasa alatt, és
kínos vigyorral, tekintetemet kerülve megállt előttem.
–
Ne kiabálj! – mormogta. – Felébreszted…
– A
lovat? – értetlenkedtem.
–
Nem! A… másikat. – Ködösen fogalmazott, de nem volt érkezésem
a rébuszain töprengeni. Ezt le is olvasta az arcomról, mert gyors
bakugrással témát váltott. – Nos, mit akarsz? Úgy rontottál
be, mint akinek a háza ég.
–
Vendégem érkezett.
Snaut
bólogatott.
–
Valóban? Ki hitte volna…
Zavarba
jöttem, nem számítottam ekkora közönyre.
–
Egy… a volt iskolai tanítónőm… ahogy akkor kinézett…
szerelmes voltam belé, és…
–
Igen?
–
Ahogy megjelent, nos, míg aludtam, levetkőztetett, aztán…
valósággal letámadott.
–
Legalább szép nő?
Meghökkentem.
A kérdést nem éreztem ide illőnek.
–
Igen, nagyon is szép. De nem értem, ennek mi köze a…
–
Ide figyelj, Kelvin! – szakított félbe indulatosan Snaut. – Itt
mindannyiunknak megvan a maga keresztje. A Solaris ezerszeres
nagyításban tárja elénk legtitkosabb vágyainkat – ha ezek a
vágyak förtelmesek is, az az óceánt nem zavarja. Valószínűleg
nem is tudja, micsoda traumát okoz nekünk. Pőrén az arcunkba
nyomja ábrándjaink manifesztációját, és pont. Szerintem –
nyomta meg a szót – tedd össze a kezed, és adj hálát az égnek,
Istennek vagy a plazmaóceánnak, hogy perverz egerek, kéjsóvár
csődörök és más borzalmak helyett egy kedves és vonzó vendég
adatott neked!
Leforrázva,
horgadt fejjel bámultam meztelen lábfejemre. A pár perccel korábbi
gondolataim immáron nevetséges sirámoknak hatottak. Indultam
volna, hogy magára hagyjam a fáradt, karikás szemű kibernetikust
a gondjaival, de volt még egy kérdés, amelyre választ kellett
kapnom.
–
Mondd, Snaut – kezdtem csendesen –, a többi… jövevény is
megpróbál szexuális… kapcsolatot kezdeményezni a… gazdájával?
Snaut
elkínzottan mosolygott.
–
Ugyan, Kelvin – mondta csaknem barátságosan. – Hiszen tudod: a
„vendég” pontos lenyomata a vágyainknak. Úgy cselekszik, ahogy
a szexuális fantáziánk megalkotta.
–
Szóval mindegyik…?
–
Pontosan. És ha megpróbálod megállítani őket… mondjuk egy kis
mérgecskével, vagy sebészszikével… ne próbáld meg. Borzalmas
látvány. Meg aztán – tette hozzá sietősen, mint aki megbánta,
hogy ilyen sokat beszélt – regenerálódnak, vagy ha el is
pusztulnak, visszatérnek… és újra kezdik.
A
kibernetikusra néztem, aztán a lóra, majd ismét Snautra.
Szerettem volna valami vigasztalót mondani, de az agyam üres volt,
kiégett.
6.
–
Óh, te rossz fiú… Harapj… ha… ha… haaa…
Mint
szófogadó tanítvány, buzgón és szenvedéllyel mélyesztettem a
fogaim drága tanárnőm nyakába. Nyál csillant a fehér bőrön,
blúz szövete hasadt – Celia az ölemben vonaglott és sikongatott
kéjesen, szoknyája felcsúszott, formás keble kibuggyant a
csipkés, fehér melltartóból.
–
Csússz… rám… – lihegtem, és fájdalmas fintorba torzult az
arcom, mikor tanárnőm engedett a kérésemnek – hímtagom
kivörösödött és érzékennyé vált a fokozott igénybevételtől.
–
Így jó?...
Mielőtt
felelhettem volna, a személyi kommunikátorom irritáló hangon
felvisított. Átkozódtam egy sort, kikászálódtam Celia alól, és
félpucéran az asztalhoz csattogtam.
–
Halló, itt Kelvin!
–
Gyere át – mellőzött minden udvariaskodást Snaut. – Szeretnék
mutatni valamit.
Miss
Tessmacherre néztem – vágyam tárgya végighevert az ágyon, a
körmét reszelte, és ajka némán formálta a szavakat: „Menj
csak, szépfiú, én megvárlak!”
Egy
törölközőt csavartam a derekam köré, és mogorva arcot vágva
átcsattogtam a vezérlőbe.
Snaut
a neutrinó-invertor alól mászott elő, arca és ruhája
olajfoltoktól volt mocskos.
–
Egyes elméletek szerint a bolygó-óceán képes modulálni a
neutrinó-sugárzást – magyarázta a kibernetikus. – Tegnap
este, ahogy agyaltam… már amikor időm maradt agyalni… eszembe
ötlött, hogy a jövevények hihetetlen regenerációs képességét
csak az magyarázhatja, ha a struktúrájuk teljesen eltér a
mienkétől. Külsőre persze hús és bőr és csont, de ha mintát
vennénk belőlük…
–
Megtetted?
–
Megkértem Sartoriust. Ugyan egyikünk sem biológus, de ez még
számunkra is egyértelmű. – Azzal egy memóriakártyát helyezett
az egyik leolvasóba. Monitor izzott fel, állati-emberi szövet képe
villant a szemembe.
–
Eddig semmi különös – mondtam.
–
Hát persze… de ha javítjuk a felbontást… – Az
elektronmikroszkóp felvétele mintegy varázsütésre
elhomályosodott. Ahol molekulák, majd atomok kellett volna, hogy
feltűnjenek, most csak valami kivehetetlen, kusza kavargás
látszott. – Na, mit gondolsz?
–
Neutrinók?
–
Pontosan. – Snaut a nadrágjába törölte a tenyerét. – A
bolygó generálta erőtér stabilizálja a neutrinó-szerkezetet.
Minden, ami ezen felül van, sejt, hús, szövet, puszta álca.
–
Várj csak! – kiáltottam fel. – Egy kellően erős
neutrinó-besugárzással talán destabilizálni lehetne a bolygó
alkotta struktúrát!...
–
Okos fiú – vigyorodott el Snaut. – Szerinted min dolgoztam egész
éjjel? Bezony, a neutrinó-invertoron! Ha egyszer a sugárzással
hívtuk elő a „vendégeket”, és neutrinókból nyerik a
fennmaradásukhoz szükséges energiát, ugyanez az energia el is
pusztíthatja őket.
–
Nincs több Mickey Mouse? Se kanos, homokos, ókori római? –
vigyorodtam el. – Se lovak, se…
–
Megállj!
Snauttal
egy emberként fordultunk a bejárat felé – a látvány nem nyerte
el a tetszésünket. Sartorius állt ott, kezében fenomenális
méretű vibrátort lóbált, mint holmi jedi-kardot, mellette egy
száz százalék latexbe bújt nőszemély, karján horogkeresztes
szalag, fején SS-tányérsapka – a fizikus hóna alól pedig
Mickey Mouse vigyorgott ránk kárörvendően.
–
Mit jelentsen ez? – nyögött fel Snaut.
–
Mit gondolsz, te szerencsétlen? – húzta fel az orrát gőgösen
Sartorius. – Hát azt hiszed, hagyom, hogy tönkretegyétek a
szórakozásomat? Eddig egy nőnek sem kellettem, mert ronda vagyok,
beképzelt, tudálékos és kimért, vegyszerszagú a leheletem és
az ágyba is magammal viszem a Van De Graaf-generátort… de itt és
most, hála a plazmaóceánnak, rátaláltam az én drága
Hildegardomra – azzal a szőke árja-maca felé bazsalygott.
–
És rám! – tette hozzá sipítva az erektáló farkú Mickey
Mouse.
–
Nem hagyom, hogy szétrobbantsátok az édes hármasunkat! –
folytatta dörgedelmeit Sartorius. – A kéj és az üzlet sosem
látott forrása ez az állomás…
–
Üzlet? – böffentettem közbe értetlenül.
–
Hülyegyerek! A sok kiélt, löttyedt mikropéniszű és aszályos
puncijú burzsuj milliókat fizet, csak hogy idejöhessen, és
elszórakozhasson az életre kelt szexuális fantáziák
birodalmában!
Míg
Sartorius szónokolt, a náci maca berántott egy láncfűrésztestre
applikált rózsaszín műhímtagot, Mickey Mouse pedig egy
plasztikpunciból vazelint csorgatott merevedő szerszámára.
–
Itt a leszámolás ideje! – A rágcsáló megeresztett egy sátáni
(és fejhangú) kacajt. – Ánusz nem marad szárazon!
A
hidrogénszőke Brünhilda rám vetette magát – fél szemmel még
láttam, ahogy Mickey gyomron fejeli Snautot –, hanyatt zuhantunk,
és meghemperegtünk a hideg fémpadlón.
–
Bitte dein Arschloch! – csikorogta a fülembe a maca, mire bal
kezemmel a műhímtagot kordában tartva megeresztettem egy jobbos
felütést. Enyhült a nyakamon a szorítás, arcomból eltűnt a két
szilikonozott mell.
–
Snaut! – üvöltöttem, miközben négykézláb a neutrinó-invertor
felé másztam. – Működik ez a vacak?
–
Csak… Argh! – nyögött fel a kibernetikus, mert Mickey már a
férfi arca fölé térdelt. – Nyomd meg az elsütőbillentyűt!
Már
nyúltam az invertor után, de hirtelen acél-kemény ujjak fonódtak
a bokámra, és visszarántottak – naná, hogy a szőke maca volt,
árja-kék szemében obszcén kéjvágy csillogott.
–
Fick mit mir!
Rugdalóztam,
vonaglottam, hasztalan – a Brünhilda a dekoltázsába gyömöszölte
a lábfejemet. A szilikonmellek úgy szorították össze
szerencsétlen végtagomat, mint egy spanyolcsizma.
–
Snaut! Segíts!
De a
kibernetikus nem tudott válaszolni – tele volt a szája.
„Itt
a vég” – gondoltam, és megadón, a sors akaratába belenyugodva
lehunytam a szemem. A láncfűrész-motor felberregett.
Ám
mielőtt bármi behatás érte volna az erogén zónáim, patadobogás
és nyerítés hallatszott – felnéztem, és láttam, hogy Snaut
fantázialova dübörgött elő a mellékhelyiségből, és egy jól
irányzott rúgással falhoz kente a hangosan „suck this cock”-ozó
Mickey Mouse-t.
– A
felmentő sereg!
Snaut
és a ló egyesült erővel lecibálták rólam Brünhildát.
Terhemtől megszabadulva, roncsolt bal lábamat magam után vonszolva
a neutrinó-invertorra rogytam, a célgömbbel megkerestem a
veszettül káromkodó Mickey Mouse-t.
–
Te rohadt kis nóbádi! – perelt a rágcsáló. – Azt hiszed,
megijedek tőled? Visszatérek! I’ll be back! I’ll be…
Egy
villanás, és a neutrinókból álló, perverz egér színtiszta
fotonsugárzássá alakult. Sartorius, aki eddig önelégülten
vigyorogva szemlélte a jelenetet, a fejéhez kapott:
–
Drágám!
Snaut
és a ló sarokba szorították a fizikust, én pedig a náci macára
irányítottam az invertor csövét.
–
Fick mich, mein Mann! – próbálkozott a nőszemély, és sokat
sejtetően lejjebb húzta lasztex-ruhája cipzárját. Köptem egy
hegyeset, és megnyomtam az elsütőbillentyűt.
–
’Schuldigung, Liebling. Ich bin monogám.
7.
Celia
és én a kilövőállás mellett álltunk, velünk szemben a
búcsúzkodó Snaut vigyorgott félszegen.
–
Kelvin – vont félre a kibernetikus. – Csakugyan itt akarsz
maradni… vele? A különleges körülményekre való tekintettel
elhagyhatnád az Állomást, mindenféle szankció nékül.
Visszatérhetnél a Földre, megkapnád a teljes fizetésed… vele
maradsz?
–
Azt hiszem, ez világos.
–
De hát ő… nem az, akibe szerelmes voltál iskolás korodban. Egy
másolat csupán…
–
Nem! – ráztam meg a fejem. – Ő valóban nem az a Celia
Tessmacher, de nem is puszta kópia. Egy önálló… szabad lény.
Fejlődik. Tanul. Szeret. Álmai vannak – mosolyodtam el –,
éjjel, ha álmodik, ráncolja a homlokát, csücsörít, kitapogatja
és megszorítja a vállamat. Folyamatosan változik a személyisége,
és már rég nem egy bumfordi kesztyűbáb csupán.
–
Ez úgy hangzik, mintha…
–
Igen, Snaut. – Visszanéztem Celiára, vagyis arra, aki a
Celia-utánzatból, mint bimbóból a virág, kifeslett. Vörös
haját hátravetette, ujjával szórakozottan ábrákat rajzolt az
irányítópult hideg fém-felületére. – Másodszor is szerelmes
lettem.
A
kibernetikus krákogott, szipogott egy sort, majd felcsavarta a
szkafandere sisakját.
–
Rendben, kölyök! – Hangja a plasztikon át furcsán, élettelenül
kongott. – Vigyázz magadra, és rá! De ne feledd… egy nap újabb
kutatók érkeznek a Földről. És újra kezdődik az őrület.
–
Tudom. Készen állok rá. És addig is boldog leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése