Lylia Bloom: Teljesített fogadalom

Az elmúlt öt évben minden szilveszterkor megfogadtam valamit, de sosem sikerült betartanom, rajtam kívül álló okok miatt.

Most viszont, mikor végre itt állok a kis ház előtt, félek megtenni a következő lépést. Félek bekopogni a szülőanyám házának ajtaján.

Évekig húzódó kitartó nyomozás árán jutottam el idáig. Amíg édesanyám - az, akit én az igazi anyámnak tekintek - élt, nem akartam belefogni, mert tudtam, fájna neki, ha látná. Még három éves sem voltam, mikor magához vett, dacolva a férjével, aki nem akart egy örökbefogadott gyereket a sajátjuk mellé. Néhány hónappal az érkezésem után szerencsére megváltozott Jack véleménye, és így boldog családban nőhettem fel. Ezeket persze csak édesanyám elmondásából tudom.

Már elmúltam tizennyolc, mikor anyu mindenbe beavatott. Szerette volna, ha tisztában vagyok a múltammal. Eleinte dühösnek éreztem magam, és haragudtam az egész világra. Nem akartam elhinni, hogy ők nem az igazi családom, hogy nem tartozom a szüleimhez és a nővéremhez vér szerint. Aztán nem sokkal később megnyugodtam, és rájöttem, valójában ők a családom, akárki is hozott a világra.

Ennek már tizenhat éve. Azóta sajnos mindkettejüket elveszítettem, már csak Sally, a nővérem maradt nekem, de továbbra is úgy szeretjük egymást – vagy még jobban is -, mint az édestestvérek.

Az ő beleegyezésével kezdtem el kutatni a biológiai szüleim után, és most, öt év kitartó keresése után, itt állok egy ház előtt, ahol minden bizonnyal az a nő él, aki kisgyerekként eldobott magától. A derekamig érő fehér fakerítés itt-ott megkopott, de a házon és a kerten is látszik, rendben tartja a tulajdonosa.

Már épp nyitnám ki a kaput, mikor a ház mögül sikítás hallatszik, és három, nagyjából hat éves kislány rohan felém. Rólam azonban tudomást sem véve, hangos nevetéssel kergetőznek kicsit a ház előtt álló fenyőfa körül, aztán ismét eltűnnek a ház mögött.

Lassan, óvatosan nyitom ki a kaput, és minden lépés után megtorpanva lépdelek el az ajtóig. Nagy levegőt véve nyomom meg a csengőt, és feszülten várok.

- Csend legyen!

Az ajtó tompítja a hangot, mégis érzem rajta a kedvességet, és a szigornak szinte minden hiányát. Édesanyámra emlékeztet, aki még szidni is képes volt úgy, hogy közben éreztem szeretetét.

Az ajtó végre kinyílik, és én döbbenten bámulok a küszöbön álló nőre, aki hasonló hitetlenséggel az arcán néz engem. Fiatalabb, mint amilyennek képzeltem. Hullámos, sötétbarna hajába alig néhány kósza őszülő szál vegyül, mélybarna, kíváncsian csillogó szeme lassan elfátyolosodik.

- Georgina – suttogja a nevem.

- Mary anyu, ki ez a néni? – kérdezi az egyik kislány félszegen.

- Valaki, akivel már nagyon régen nem találkoztam – mondja halkan.

Azt hittem haragudni fogok rá, de ahogy a szemébe nézek, csak arra vágyom, megtudjam: miért?

- Bejössz? – kérdezi bátortalanul.

- Azt hiszem – felelem hasonló bizonytalansággal.

Ellép az ajtóból, és szélesre tárja előttem. A ház rendezett, mint az udvar, bár néhány javítani való apróságon megakad a szemem – nem csoda, hisz lakberendező vagyok. Elindult előttem, én pedig követem őt a konyhába.

- Tölthetek valamit? Teát vagy üdítőt?

- Egy kis tea jól esne, köszönöm.

Érdeklődve figyelem, és abban, ahogy a teáskanna tetejét megtartja, magamra ismerek. Nem elég a szembetűnő külső hasonlóságunk, még pár mozdulatunk is szinte egyforma. Nem gondoltam, hogy ilyen tényleg létezik, de kénytelen vagyok elismerni, le sem tagadhatnám az anyámat.

- Van egy kis sütemény, Mary anyu? – szalad be a konyhába a három lány.

Biológiai anyám arcát betölti kedves mosolya, majd az egyik kislány kezébe nyom egy tálat.

-De most aztán sipirc mesét nézni, és jók legyetek ám! – fenyegeti meg őket az ujjával, de szemében csak a szeretet látszik.

A három kislány kacagva szalad a nappaliba, aztán elcsendesednek.

Percekig csak nézzük egymást, én zavartan forgatom kezem között a csészét, ő pedig többször is megszólalna, de mégsem teszi.

- Miért jöttél? – töri meg végül a csendet. – Mármint, nagyon örülök neked, csak nem értem – hajtja le a fejét.

- Válaszokért – felelem egyszerűen, de hangom gyengébb, mint általában.

- Miért most?

- Mert most találtalak meg. Amíg édesanyám élt, nem kerestelek.

Az „édesanyám” szó hallatán megrázkódik kicsit, de tartja magát.

- Jó dolgod volt, ugye?

- Nagyon. De akkor is tudni akarom, miért dobtál el.

Hangomban nincs vád, pedig azt hittem, tele leszek keserűséggel. Ő viszont hallgat. Sokáig csak hallgat maga elé meredve, aztán csöndesen mesélni kezd.

- Tizenöt éves voltam, mikor terhes lettem. El akartalak vetetni, de az apád szülei nem hagyták, magukhoz vettek veled együtt. Túl fiatal voltam, nem akartam anya lenni, ráadásul apáddal állandóan bulizni jártunk, és semmit nem vetettünk meg, ami feldobta a hangulatunkat.

Sejtettem, jócskán finomítja a történetet, de nem haragudtam ezért. Így is felkavarodott a gyomrom.

- Miután megszülettél, apád szüleire bíztalak, és éltünk tovább, ahogy tetszett. Néha megálltam az ágyad mellett, és gyönyörködtem benned, de nem tudtam mit kezdeni veled. Úgy gondoltam, jó helyen vagy a nagyszüleidnél. Aztán egyre többször sírtál, de nem értettem, miért, míg végül egyszer megláttam, hogy a nagyanyád üvöltözik veled és rángat. Azt még bódult fejjel is felfogtam, hogy neked nem jó így. Aznap éjjel megfogtalak, kisurrantam veled abból a házból, és elvittelek az intézetbe. Reméltem, jobban jársz így, mint ha velünk maradsz.

Észre sem veszem, mikor csordul le az első könnycsepp az arcomon. Felelőtlenül viselkedett, de aztán mégis megpróbálta helyrehozni a dolgokat.

- Tulajdonképpen megmentettél – suttogom, mire könnyes szemmel rám néz.

- Hát nem haragszol?

- Azt hiszem, nem – felelem némi habozás után.

Lassan felállok, megkerülöm az asztalt, és megvárom, hogy ő is felemelkedjen a székről. Hosszú ideig nézzük egymást könnyes szemmel, aztán ő az, aki nem bírja tovább, és megölel.

- Évekkel később, mikor már kitisztult a fejem, elhagytam apádat, és visszamentem az árvaházba, de már nem voltál ott – mesél tovább, miközben a hátamat simogatja. – Azt mondták, örökbe adtak, mert én lemondtam rólad. Hiába próbálkoztam, nem adtak ki semmilyen információt. Ekkor döntöttem el, nevelőszülő leszek, és ahány gyereknek csak tudom, biztosítom a törődést. Ők már a második kis csapat, akiket magamhoz vettem.

Ellépek tőle, és meggyötört arcára nézek. A szomorúság lassan eltűnik a szeméből, és reménykedő boldogság veszi át a helyét.

- Annyira örülök, hogy megkerestél.

- Én is – mosolyodom el.

Elvesztettem az édesanyámat, de talán lehet egy másik. Ezt nem sokan mondhatják el magukról. Még beszélgetünk egy darabig, de indulnom kell. Miután telefonszámot cserélünk, anyám a kapuig kísér.

- Nemsokára megint eljövök – ígérem. – És elhozom az unokáidat is.

Anyám megölel, és a boldogság könnyeivel szemében búcsút int. Tudja, amit én is: hamarosan újra találkozunk.