2012. március 1., csütörtök

Randolph Cain: A balszerencse lovagja

Ott állt az ágy mellett, és képtelen volt hinni a szemének. Ezért harcolt meg azzal a borzalmas sárkánnyal…? Na jó, egy sárkánygyíkkal… khmm, pontosabban szólva, inkább egy bébi gyíkkal, ami történetesen lánglövő náthában szenvedett. Csupán a teljesség kedvéért említendő meg az a tény, hogy igazából harcról sem volt szó. Na igen, de vajon tehetett róla, hogy megbotlott, és az az ostoba jószág meg lefejelte a pajzsát tüsszentés közben? Hát nem! Tisztességes küzdelem volt az, ha a saját mércéjét vesszük figyelembe. Mindez azonban semmi nem volt a lépcsőkhöz képest.
Ezerhatszázhuszonegy darab vezetett fel a toronyba, se több, se kevesebb. Volt ideje megszámolni, hiszen háromszor is meg kellett másznia, ráadásul teljes menetfelszerelésben. Ki gondolta volna, hogy valahol a hétszázadik fok környékén hiányzik a grádics közepe? Ő biztos nem, sőt másodszorra sem! A lépcsőknek nem így kéne működniük, gondolta. Végül azért csak feljutott a toronyszobába, és minden vesződés ezért a… ezért a…
– Na, mi van? – bődült el a hegy méretű púp az ágy közepén. – Nem csókolsz meg?
– Tessék?! – Teljesen össze volt zavarodva.
– Tudod, most jön az a rész, ahol a bátor lovag megcsókolja leendő aráját. Csak nem ijedt meg az én drága hercegem?
Ez az, gondolta Kuszkusz, ez lesz a kibúvó.
– Sajnálom, kisasszony, de nem vagyok herceg. – A hatás kedvéért még a szemét is lesütötte. Persze egyébként is nehéz lett volna elviselni a látványt anélkül, hogy sírna.
– Annyi baj legyen – és hopp, egy hatalmas büfögés törte meg a mondatot –, de jöjjön már közelebb, hadd nézzem meg jobban magamnak!
„B TERV! B TERV!”, villogott egy vészesen vörös lámpa a fejében.
– Khmm, herpeszem van – hadarta.
– Juj! Akkor talán jobb lesz, ha ezt a részt kihagyjuk.
Hála az égnek, gondolta.
– Hogy nevezik az udvarban, kedves? – A hegyméretű tömeg fordulni kezdett egy véget nem érő, hatalmas gördüléssel. Az ágy csak úgy nyikorgott alatta. – Tudni akarom a megmentőm nevét.
Épp csak egy pillanatra villant fel a borzalmas ábrázat, mikor a baldachin megadta magát, és aláhullott. Kuszkusz pillantása azonban még éppen tettenérte a száj jobb szeglete fölött trónoló, gigászi méretű bibircsókot. Mi van, gondolta, ennek nincsen olyan része, ami ne lenne hatalmas?! A közepéből kimeredő, vastag szőrszál még az ágyfüggönyön keresztül is kidomborodott. Döbbenetének muszáj volt hangot adnia:
– Szörnyű…
– Ah, Sir Nyű! Milyen érdekes név – tűnődött a hegy, miközben valami durung formájú része épp azon volt, hogy lehámozza magáról a lepleket.
Ha meg akarta akadályozni, cselekednie kellett. A szóval tartás eszközét választotta, abban mindig jó volt a lovagi tornákon.
– Oh, igen! Felettébb érdekes. Még apám hagyta rám… – csak az a szőr ne látszana, gondolata – De mostanában gyakoriak az érdekesebbnél érdekesebb… – szőr – nevek az udvarban. Ott van például… – SZŐR – Sir Ös, vagy… – SZŐR, SZŐR, SZŐR – Sir Tüsző. Szóval én még szerencsésnek mondhatom magam, he-he.
Kényszeredetten felnevetett, bár egy kívülálló inkább hisztérikusnak mondta volna. A lényeg azonban az volt, hogy a feltárulkozási vészhelyzet megszűnt. A tömeg mozdulatlanná dermedt.
– Maga most tréfálkozik velem, Sir Nyű?! – Úgy csattant a kérdés, akár az ostor.
Kuszkusz a falhoz tántorodott a hirtelen támadt léghuzattól, és azonnal torkára fagyott a gurgulázó vihogás.
– Huh, ööö… – hebegett a lovag, – é-én igazá-há-hán ne-ne-nem is gondol…
– Sir Tüsző családunk ősrégi barátja! Milyen kicsi a világ! Mu-ha-ha! Mu-ha-ha! – vágott közbe a hegy, és hirtelen még hatalmasabbnak tűnt.
Kuszkusz először a velőtrázó nevetés számlájára akarta írni a burjánzó növekedést, aztán rájött, hogy a monstrum felült. Most még groteszkebb látványt nyújtott így, a takaróval és a leszakadt baldachinnal, ami – hála az égnek – még mindig elfedte legnagyobb részét. Csak a térde, csak a térde ki ne látszana!
Kuszkusz, akit sokan csak a Rettenthetetlen Lovag néven ismertek, mindig nevetett azokon, akik valami furcsa dologtól irtóztak. Volt egy udvarhölgy például, aki betegesen félt a borsótól. Valahányszor borsót szolgáltak fel a vacsorához, sikítozva rohant a latrinára, ahol eltorlaszolta az ajtót, és órákig nem volt hajlandó kijönni. Lovagtársaival nagyokat mulatott rajta. Egy időben pusztán a jelenet kedvéért borsót szórtak a tányérjára. Aztán szívrohamot kapott. Az már korántsem volt vicces.
A lovag nem gondolta volna, de eljött a perc, amikor mélységesen együtt tudott érezni a hölggyel. Ebben a pillanatban egy karfiolszerű iszonyattal nézett farkasszemet. Biztos volt benne, hogy ha ezután rá kell néznie valaki térdkalácsára – legyen az akár a sajátja –, nem fogja megállni eget verő zokogás nélkül.
– Kedves Nyű, azt hiszem itt lenne az ideje, hogy fehér paripáján a legközelebbi oltár elé vezessen – kuncogott a monstrum, és ismét hámozni kezdte magáról a lepleket.
– Az ki van zárva! – dünnyögte Kuszkusz.
– Hogy mondta, kedves megmentőm?
– Khmm, sajnálatos módon otthon felejtettem a fehér lovat, hercegnőm. Anélkül pedig gyalogolnia kellene, azt pedig ugye nem várhatom el kegyedtől – próbált kifogást keresni a lovag.
– Milyen szerencsétlen egy hős maga, Sir Nyű! – bosszankodott a gigász, melynek méretei még ennyi együtt töltött idő után sem hagyta nyugodni Kuszkuszt.
– Egy szamárral azért még szolgálhatok, igazán kellemes hátasnak bizonyult idevezető utam során – mentegetőzött a lovag, mert egyre jobban rémítette a „hölgy” felől áradó indulat.
– Hát ez azért mégis csak több a soknál!
– Maga még a sokknál is több – dünnyögte Kuszkusz.
– Még hogy én egy szamár hátán?
Ez lesz a szabadulás kulcsa, gondolta.
– Ha gondolja egy későbbi, alkalmasabb időpontban visszatérek, és felkészülten fogadhatom… – itt nyelt egy nagyot – kegyed bájait.
– Persze, kényelmes lenne ez magának! – hördült fel a monstrum. – Itt hagyna, mint az elődei.
– Pontosan hány lovagról is beszélünk?
– Hatvankettőről.
– És én még emiatt izgultam! – kiáltott fel Kuszkusz, és feltépte az ajtót.
Már javában száguldott lefelé a lépcsőkön fülsértő szitkokkal a nyomában, mikor elfogta egy kellemetlen érzés. Valamit elfelejtett. Valamit a lépcsővel kapcsolatban. Ekkor szaladt ki lába alól a talaj.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése