A Halál elgondolkodva támaszkodott a kaszájára, és merengve nézett körbe a búzamezőn. Már kezdte bánni, hogy a múltkor nem hallgatta végig a házalót, és kihagyta az akciós aratógépet. Pedig most mennyivel egyszerűbb dolga lenne!
Azt tudta, hogy a tér és az idő kontinuuma végtelen, de hogy a mező is…?!
Szüksége lett volna már egy kis pihenésre, de megfogadta magának, hogy addig dolgozik, amíg fel nem jön a Hold. Pedig már nagyon kezdett elege lenni az egészből, a búza szára folyamatosan belegabalyodott a sípcsontjába, és néha annyira fogságba esett, hogy pánikrohamot kapott.
Ráadásul a kaszáját is élezni kellene…
A Halál a vállára hajította a másodfokon mezőgazdaságinak számító szerszámát, és kimondottan csontos kezével félköríves mozdulatot tett. A Nap világító korongja abban a pillanatban lebukott a látóhatár alá, és beköszöntött az éjszaka. A Halál elégedett dünnyögés közepette egy talányosan fodrozódó füstpamaccsá változott. Szeretett viharfelhővé válni, de a búzatábla kíméletlen növekedéssel válaszolt az ez irányú vágyaira.
A következő, menetrendszerűen érkező szellővel hazaröppent a dimenziókon túli kastélyába, ahol már néhány ezer éve egyedül tengette napjait. Egyedül, magányosan, ha nem számítjuk azt a néhány csontváz és élőhalott inast, akik a ház körüli teendőket végezték.
De nem számítjuk.
Nekem is kell megint egy társ! Csapott gondolatban az asztalra, és meghökkenve vette észre, hogy az egyik valóságban – mert hiszen tudjuk, három valóság létezik – az eonokkal ezelőtt kihalt Kihijohyu fejcsontjából készített asztal lapján hajszálrepedés futott végig. A sarokban álló polc is hevesen megrázkódott, és a rajta álló kisebbfajta befőttesüvegben lévő kék levelibéka – aki a nevével ellentétben zöld volt – riadtan állt az apró létrán, és mellső lábát az üveg falára tapasztotta.
A Halál fehéren csillogó koponyájára húzta csuklyáját, és útra kelt menyasszonyt keresni. Egy halvány villámlás közepette viharfelhővé változott, és kirepült az ablakon.
A kék levelibéka – aki zöld volt – gyorsan elbújt az üveg alján lévő fűben, és egy szóban közölte mindenről a véleményét:
– Brekkk!
Az asztalon hagyott ügyiratokra lassan elkezdett esni az eső…
****
Heinrich Kleist sajátos bamba vigyorával állt a tömeg szélén, és kezében egy égő keresztet tartott. Nem volt feltűnő, hiszen az összegyűltek majdnem mindegyikénél volt egy lángoló feszület. Csak egyetlenegy lógott ki a sorból: a nőnek össze volt kötve a keze, talpa alatt pedig egy öl tűzifa hevert. Tépett ruhájából kivillanó ébenfekete bőre érdekes kontrasztot alkotott a köré gyűltek hófehér lebernyegével. Heinrich fejére húzta csúcsos kámzsáját, megpróbált közelebb furakodni az áldozathoz és meggyújtani a máglyát. Na, nem mintha haragudott volna a nőre, csupán szórakozásból akarta elégetni a rabszolgák leszármazottját.
Már csak pár lépésre volt a látványosságtól, amikor megérezte a hideget. Nem az északi szél jeges lehelete volt, nem is a sörrel teli, nyitva hagyott hűtőszekrényből áradó hűvösséget érezte, hanem azt a csontig hatoló, elhanyagolt sírokat idéző fagyot, amit általában csak egyszer érez az ember.
Óvatosan nézett a háta mögé, és egy éjfekete, bő ruhába öltözött, ösztövér alakot látott meg. Az idegen hanyagul támaszkodott embermagas kaszájára, amire teljesen meglepő módon egy-egy búzaszál volt rátekeredve.
– Ne tedd ezt, halandó! – mutatott szikár ujjával a tér közepén álló máglyarakás felé a jövevény.
Heinrich zavartan a háta mögé rejtette a keresztet, de nagyon gyorsan eszébe jutott, hogy azt már néhány perce meggyújtotta! Magában gyorsan elmormolta a Miatyánkot, a Tianyátokat és a Hiszekegyet. De az ismeretlen csak néhány nem létező porszemet sepert le a válláról. Heinrich megpróbálkozott még a Hare Ráma, Hare Krisnával is, de csak egy elnyújtott ásítást kapott válaszul, és az az egyetlen szikár ujj most az ég felé mutatott. A lassan hitehagyottá vált, rasszista dogmáitól eltompult Heinrich lehajította a földre a tüzes feszületet, rátaposva megpróbálta eloltani. Nagyon sajnálta, hogy a jó időre való tekintettel nem vett fel cipőt.
Az idegen előresuhant, és beleolvadt Heinrich kicsit pufókás testébe. A Halál régen elenyészett érzéseket fedezett fel magában, ahogy birtokába vette a testet. A lebernyeg alatt több helyen is vakarózni kezdett, majd a tér közepén álló vágytárgya felé közeledett. Egy kicsit úgy érezte magát, mint Mózes, aki előtt szétnyílt a Fekete-tenger. Igaz, neki nem kellett szétlökdösnie a felháborodott hullámokat. Néhány pillanat alatt odaért a tűzifából felhalmozott piedesztálhoz, és letérdelt a rémült szemekkel bámuló nő elé.
– Leszel a feleségem?
A háta mögött felharsanó, nemtetszést kifejező moraj előbb csak gyenge fuvallatként érkezett, majd néhány széklábbá erősödött. Az óvatosan visszaforduló Halál tömeges lincshangulattal nézett szembe. A sok lúd disznót győz elvét követve úgy döntött, inkább máshol próbál szerencsét. Na, nem mintha a kárhozattól félt volna – hiszen elég erős protekciója volt –, hanem inkább az időveszteségtől, amit széjjelszórt testrészeinek megkeresése idézett volna elő.
A viharfelhővé változott Halál már nem látta, hogy a bamba vigyorú Heinrich Kleistet társai agyonverték.
Csak úgy, szórakozásból…
****
Boris Kaphanadze borzasztó fejfájással ébredt, olyan érzése volt, mintha a Grúz Népi Zenekar a fejében tartotta volna az idei esedékes koncertjét. Természetesen, üstdobra hangszerelve. Oldalra tapogatózó keze a langyosan nedves lepedőhöz ért, remélte, hogy csak az éjszaka folyamán töménytelenül benyakalt vodka kívánkozott ki belőle.
Résnyire kinyitott szeme elé emelte kezét, és meglepődve vette tudomásul, hogy egészen a könyökéig véres a keze. A következő, megrázó élmény akkor érte, amikor oldalra pillantva az éjszakai hálótársát – az isteni Irinát – vérbe fagyva találta. Valaki szakszerűen átvágta a torkát. Boris teljesen biztos volt a szakszerűségben, hiszen erős hivatástudata miatt már többször járt továbbképzésre. Már éppen a lány félredobott melltartójáért nyúlt, hogy visszavegye az este átadott munkadíjat, amikor valaki megköszörülte a torkát az ajtóban. A fekete lebernyegben álló, szikár alak egy óriási kaszát tartott a kezében. Csuklyája rejtekéből koponyává aszalódott fej villant ki. A szobában még érződött az eső utáni, ózondús levegő frissítő illata.
Boris mozdulatlanná dermedt, úgy vélte, hogy ha Igor ilyen pszichopata legényekkel dolgoztat, akkor inkább jobb elkerülni a konfliktust. Még egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy vissza kellene adnia az elsikkasztott fehér port.
Majd megérezte a hideget. Nem az északi szél jeges lehelete volt, hanem a sörrel teli, nyitva hagyott hűtőszekrényből áradó hűvösséget érezte.
Nem elég, hogy a szívrohamot hozza rám, még a piámat is megdézsmálja! – gondolta Boris, amikor meglátta az idegen kezében a gyöngyöző Radlert.
A Halál élvezettel szorongatta a jéghideg nedűt, gyulladásra hajlamos kezének szinte áldás volt a jeges doboz. Az időváltozásokat már nagyon régen megérezte.
Átfutott a fején a gondolat, hogy talán fel kellene hagynia a teátrális esőfelhővé válással. De akkor olyan lenne, mintha magából hagyna el egy darabot. De azt is tudta, hogy ha sokáig így folytatja, akkor néhány eon múlva tényleg elhagy magából egy darabot… Ráadásul, akkor a kaszáját is egy kisebb, egykezesre kell cserélnie.
Tekintetét ráemelte az ágy felett lebegő "isteni Irina" plazmatestére, és a pillanat magával ragadta, ahogy a külső romlottság mögött meglátta az igazi, mindent elsöprő feketeséget. Tudta, hogy ez a lélek csak rá várt évszázadokon keresztül, azért született mindig újra és újra, hogy a Nagykönyvben megírt sorsát végre beteljesítse. A Halál egy pillanatra elszégyellte magát, hiszen a Nagykönyv idei, legfrissebb kiadása még mindig ott hevert kibontatlanul az asztala sarkán, néhány igazán fontos levél alatt. De tényleg nem volt ideje beleolvasni…
– Leszel a feleségem? – kérdezte a Halál térdre borulva az ajtó mellől.
Bár más esetben ilyenkor az égi fanfárok szólalnak meg, dallamjátékukkal mézédes hangulatot árasztva, és orgonaillatú virágeső borul az egész világra, rózsaszínű álmokat hozva, most csak Boris szólalt meg, teljesen félreértve a helyzetet:
– A jó édesanyáddal szórakozz!
Irina pedig teljesen meghatódva a leánykérés egyediségétől, örömmel mondta ki a boldogító igent.
Ahogy az ijesztő, kaszás alak eltűnt egy szürke esőfelhőben, Boris rémülten kapkodta magára a ruháit, és kihúzta az ágy alól féltett bőröndjét. Csak egy gondolat verte kétségbeesetten az elméjét:
Igor most tényleg elvetette a sulykot…
****
Néhány száz évvel ezután
A Halál elmerengve nézte a végtelen búzamezőn haladó aratógépet, ahogy a fülkében lévő csontváz – hangulatának megfelelően –, sátánista ábrákat rajzolt a sárga termőföldre a kombájnnal. Nagyon figyelmes szemlélő észrevehette volna a magasból, hogy a pentagramma közepén egyetlen szó található: S.O.S!
De egyetlen ilyen személy sem akadt a környéken.
A Halál még egy kicsit követte szemével a végtelen látóhatárt – ami csak neki sikerülhetett –, majd sarkon fordult, és elindult a kastélya felé. Már egy jó ideje egészségügyi okok miatt hanyagolta az esőfelhővé válást.
A dolgozószobájába lépve szeretettel simította végig a repedt asztallapot, leült a karosszékébe, és nekiállt elolvasni a Nagykönyvet.
A polcon, a kék levelibéka mellett, egy másik üveg állt egy hatalmas varanggyal a belsejében. Miközben kigúvadt szemekkel figyelte a Halált, aki néha felkacagott, úszóhártyáival óvatosan megnyikorgatta az üveget. Nem feltűnően, csak udvarias figyelemfelkeltés céljából. Ez a mozdulat megfelelt az emberek halvány köhögésének, amit akkor alkalmaznak, amikor rajtakapják a főnöküket, ahogy a titkárnőjük dekoltázsába próbál belesni.
A Halál felemelte a fejét, és érdeklődve megkérdezte:
– Nos, Irina? TE végre hajlandó vagy nekifogni a mosogatásnak? Vagy még trécselsz egy kicsit az ex nejemmel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése