A
közönség tapsolt, mikor az elegáns frakkot viselő, ősz, kissé
görnyedt hátú emberke a karmesteri emelvényre lépett és
meghajolt.
A
zenészek kottáikat, szemüvegüket, frizurájukat igazgatták,
fújtak egy nagyot, ujjaik verőre, vonóra simultak.
A
karmester megkocogtatta pálcájával kottaállványát, majd karját
a levegőbe emelte.
A
taps lassan elhalt, csend lett.
A
pálca a hegedűsök irányába mozdult.
-
Hüümmmm...
-
Hü-hü-hümmmm...
-
Tííí-ra... Ramm.
-
Ba-bamm! - rondított az idillbe az üstdob és a rezesek gárdája,
jelezvén, ők is jelen vannak és helyet követelnek a darabban.
De
az ő idejük még nem jött el.
-
Hümmmm...
-
Tri-tra-trumm...
-
Tililaliló...
-
Da-damm, da-dumm, tadadamm! - Ez a zongora mélye volt, távolból
szóló, még lágy hangú mennydörgést hozva a felhőtlen
hegedűkékségbe.
A
pálca hirtelen, vízszintes mozdulata lesodorta a zongorista ujjait
a billentyűkről. A hegedűk még nem végeztek a bevezetéssel.
-
Hümmmm...
-
Vúúúúúúú...
-
Vááááááá...
-
Ta-bla-dam-traka-tadadadammm!!! - A vihar hangsebességgel tört a
fuvolák szőtte kockás pléd, a fagottok prezentálta nyugodt
tehénkérődzés és a csellók szervírozta testes vörösbor
árnyékos, langy szellőjű piknikbékéjébe. A pergődobok
meghozták a jégesőt, a rezesek az égreccsenést, a harangjáték
a végítéletet.
Szerencsére
mindezt csupán fél percig, néhány vad futam erejéig szorongatva
a hallgatóság szívét, hogy aztán az utolsó hangokat, mint
elszakadt zsinegű papírsárkányt hagyják a távolba vitorlázni.
A
karmester a zongoristára tekintett.
-
Trimm... Palalila-tiriri-trimm... palalila-tilala-tralala-trimmm -
válaszolt a zongorista, illetve a zongora, illetve az a
keverék-fajzat, misztikus lény, mely talán leginkább kentaurhoz
volt hasonlatos, csak a ló-rész helyett emberfeléhez egy hatalmas,
fekete, háromlábú, keménypáncélú bogár nőtt szervesen.
A
zongaur emberfele összeszorított ajakkal és szemhéjjal, de
nyitott szívvel és elmével billentette elő alfeléből a
futamokat, homlokáról sírt verejtéket a fekete
petrezselyem-darabkákkal teletűzdelt, öles fogazatra. Feje tetején
ágaskodó, renitens hajtincsét hínárként ringatták az
alt-hullámok, mandzsettája villanásai a négyvonalas oktáv
trilláival kergetőztek.
A
közönség merengett és merült, mosolygott és közben befelé
sírt.
A
zongora első szóló-epizódja a végéhez közeledett, a karmester
intőleg emelte pálcáját.
-
Vooooóóóóó... - úsztak be a kíséret hangjai, majd az
elsőhegedűs is húrra tette vonóját, hogy átvegye a
vezérszólamot a zongorától.
A
negyvenes évei közepén járó, enyhén kopaszodó, szakállas
úriember a karmester intésével tökéletes összhangban vonta meg
az első hangot, aztán tekintete a közönség felé tévedt, és
ottmaradt. Tágra meredt szemmel bámult a hallgatóság feje fölé,
és kihagyta a második, a harmadik, valamint a többi soronkövetkező
hangot.
A
karmester ősz, bozontos szemöldöke alól lövellt villámokkal
igyekezett villamosszékké energizálni a rendbontó egyén
ülőalkalmatosságát, kevés sikerrel. Enyhén lötyögő, ám
hosszú évek alatt szívéhez nőtt teljes protézise közt halk
szitkot sziszegve intette a kérdő tekintetű zenekart az elrontott
ütemek ismétlésére, remélvén, hogy időközben az
elsőhegedűsnek sikerül rájönnie, hogy tulajdonképpen mi célból
ücsörög itt, hegedűvel a kezében.
Az
enyhén kopaszodó, szakállas, immár verejtékgyöngyökkel tűzdelt
homlokú úriember azonban továbbra is úgy bámult a mennyezet alá,
mintha kitárt szárnyakkal manifesztálódott angyalt látott volna
ott lebegni, avagy tüzes szekeret alászállani az égből, s mikor
újból az ő része következett, széke mellé tette vonóját,
remegő kézzel zakója belső zsebébe nyúlt, onnan meggörbült
cigarettát kotort elő, és rágyújtott.
A
karmester kezéből kiesett a pálca, az üstdobos méreténél fogva
nehezen elvéthető instrumentuma mellé ütött, a klarinétos pedig
rájött, hogy egy általa addig nem ismert, kellemesnek épp nem
mondható sipító hang is benne bujkált hangszerében.
Mint
mikor valaki egy forgó hanglemezre tenyerel, aképp szakadt meg
minden hang, hogy a közönség döbbent csendben meredhessen a
zenekarra, amaz az elsőhegedűsre, ő pedig immár, lassú
füstfelhőt eregetve, maga elé.
Aztán
Károly - mert ezt a nevet örökölte apai ágú nagybácsikájától
- felvette vonóját, felállt, szája sarkába csippentette
cigarettáját, egy mozdulattal levette csokornyakkendőjét és
kibontotta ingnyakát, majd egy hirtelen vonással olyan gyönyörű,
keserédes, lágyan nyers sírásra fakasztotta hegedűjét, hogy az
abszolút nullához közelítően hideg, dermesztő borzongás futott
végig a közönség, a zenészek, a pálcája után matató
karmester és talán még a tárt szárnyakkal lebegő angyal hátán
is. Elmondhatatlanul szívszorító hangok törtek elő az enyhén
remegő ujjak alól, de ez a szívszorítás nem gyilkos fojtogatás,
hanem túláradóan szeretetteljes ölelés volt, s a jelenlévők
kivétel nélkül mind megérezhették, hogy milyen lehet belehalni
egy orgazmusba.
A
szájtáttató eksztázis dermedtségéből elsőként az egyik
pergődobos tért magához, hogy aztán idült vigyorral, lehunyt
szemmel egy slowfox-ütemet kezdjen kopácsolni. Régi álma volt már
öltöny-nyakkendőben, csillogó kristálylámpák fényében,
kamerák kereszttüzében megtenni ezt, s úgy érezte, eljött az
idő.
Aztán
a másodfuvolista, szőke haját elegáns kontyban viselő, Melinda
névre hallgató egyetemista hölgy csatlakozott, aki pár pillanatig
csak a levegőben járatta ujjait hangszere fölött, majd úgy
döntött, ténylegesen megszólaltatja azt a dallamot, amit előző
este írt albérleti félszobája mécsesek és lávalámpák
fényével bélelt, szomorú magányában. A leginkább egyiptomi
gyászénekre emlékeztető dallamsor először alig hallhatóan,
majd egyre intenzívebb fuvallatokkal festette meg a hangáramot.
Albert,
az épp' válófélben lévő klarinétos felpattant, kifele
rohantában hosszabbítót, mikrofont és állványt kért az egyik,
színpad mögött dermedő technikustól, majd a parkolóban álló,
kopott Audijához sietett, és a csomagtartóból kiemelt egy
kétszázwattos Marshall erősítőt és egy effekt-pedált. Befelé
rohantában kikapta a kért eszközöket a technikus kezéből,
helyére ment, üzembe helyezte az erősítőt, az effektek közül
kiválasztotta azt a torzítót, amit az Alapból Bunkó nevű,
legendás punkzenekar basszgitárosa használt anno nyolcvanhatban, a
mikrofon elé tette hangszerét, majd miután pár pillanatig
felmérte, hogy melyik az a hang, ami a hangnem szerint legkevésbé
illik az eddigiek közé, megfújta azt.
A
közönség felhördült, de rezzenete nem fals hangok okozta
gyomorideg-borzolat elleni önvédelmi reakció volt, hanem eleven
döbbenet, hogy a felismerhetetlenségig torzított klarinét-hang
elképesztő módon illett Károly cigarettafüstbe burkolt
hegedűcirógatása, a pergős Sándor szoknyalebegtető trammpamm-ja
és Melinda siratóénekének furcsa kavalkádjába.
A
zenészek és a hallgatóság is kezdte megérteni a pillanat
mágiáját: úgy tűnt, hogy bárki, bármilyen hangot szólaltasson
is meg, az gyönyörűen fog illeszkedni a meglévő szólamokhoz,
nincs hamis hang, nincs pontatlan ütem, mindenki azt von és húz és
üt és fúj, amit csak akar, és ez az egész valami félelmetesen
magasztosan és misztikusan, lélekemelően és túlvilágian
rakendroll.
Klára,
a kétgyermekes csellista lekapta titkárnő-szemüvegét,
átverekedte magát társain, majd "Geronimo!"
felkiáltással a nyitott zongorába ugrott. A húrok döndülése
olyan istenien tiszta diszharmóniával lökte magát a közönségbe,
hogy többen elájultak, és csak hosszas pofozgatás után tértek
magukhoz. A zongora fedele lecsapódott, a bogár elnyelte Klárát,
akinek csak bal karja lógott ki ernyedten.
Rémült
csend szakította meg az előadást, aztán a kar lassan megmoccant,
és Klára hüvelykujja remegve a magasba emelkedett, mutatván, hogy
minden oké.
A
közönségből felszakadó, megkönnyebbült sóhaj angyalok karának
hangján szólt, örvénylett, táncra kelt Balázs, a nagybőgős
trappoló polka-ütemeivel, amit egy, csak a jó ég tudja, honnan
elővarázsolt tejeskannán produkált, elkeveredett azokkal a
hátborzongató melódiákkal, amiket Márta, a csellista varázsolt
elő vonójával József cintányérjaiból, a hátára vette és
csak vitte, vitte Zalán, az angolkürtös öblös death-metál
hörgését, és az egész olyannyira meglepően magától értetődően
harmonikus volt, mint még talán semmi, mióta zene létezett a
világon.
A
hegedűsök egymásba kapaszkodva rázták fejüket, az egyik
kameramann a közönségbe ugrott, a karmester pedig pár lendületes
lépéssel a zongoristánál termett, és lesmárolta.
Aztán
amikor már mindenki érezte, hogy ez tovább nem fokozható,
tapsvihar vetett véget a szimfóniának, a közönség éljenzett, a
zenekar hajlongott, Klára a zongorából integetett, az angyal pedig
mosolygott. Vakuk villogtak, majd mindenki hazament, pár centivel a
föld felett lebegve.
Karl Beaton, a Musician Weekly nevű, világhírű zenei szaklap
különös szigoráról ismert kritikusa pár nap múlva így
jellemezte az előadást: "Jó buli volt".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése