Craz: Uluru

Erldundára tökéletesen illett a porfészek kifejezés. A térképemen olyan apró betűvel szerepelt, hogy először Eridundának olvastam, és tegnap igencsak néztek rám az emberek, hogy mit is akarok tőlük. Nagy nehezen mégis eligazítottak, és stoppolnom is sikerült cirka két óra alatt. Az út ide háromszor tovább tartott.

A hely egyetlen nevezetessége a mellettem lévő motelt és vegyesboltot leszámítva – ahol az éjszakámat töltöttem, szerencsére nem a vegyesbolt részében – az volt, hogy innen indult a négyes számú út, ami kétszáz kilométerrel arrébb nemes egyszerűséggel beleveszett a sivatagba.

Már éppen kezdtem újra megbánni a döntésemet, ami erre az isten háta mögötti helyre vezérelt, mikor egy sötétkék terepjáró fékezett mellettem. Ahogy megállt, a nap pont a szemembe tükröződött a hűtőrácson lévő emblémáról.

– Csak nem a sziklához tartasz? – hallatszott a kocsiból. Oldalra léptem két lépést, így már láthattam a kérdést feltevő lányt is.

– Ilyen nyilvánvaló? – érdeklődtem. – Bár gondolom, erre más nem nagyon van.

– Azért akad egy-két érdekes hely úgy ötszáz kilométeres körzetben – merengett. – Tudod mit? Egy nagy adag jégkrémért elviszlek oda. Pakold be a cuccodat, stoppos! – nézett kopottas hátizsákomra.

– Tudod mit? Legyen dupla adag, de akkor kérek egy kis kalauzolást is.

– Rendben, megegyeztünk, úgyis idegenvezetői vizsgára készülök – mosolyodott el, majd a kezembe nyomott egy jókora hűtőtáskát.

Erre én is elvigyorodtam, mert láttam, hogy jó pár üveg sör is bele fog férni.

– Mennyi idő innen a szikla? – kérdeztem később, miközben bepakoltam dögnehéz hátizsákomat az eléggé karcos Ford hátuljába. Egy kisebb csomagot – benne a fényképezőgépemmel – a hűtőtáskával együtt a hátsó ülésekre tettem.

– Úgy három óra – érkezett a felelet. – Nyugi, belefér a mai napba. Amúgy Minma vagyok – nyújtott kezet. Én is elhebegtem a nevem, miközben az érintésétől mintha villám sújtott volna.

– Nos, tehát innen már látható az úticélunk – kezdett bele mondandójába több mint két órával később, miközben a Ford lendületesen falta az utat a vörös árnyalatú tájban. – A miheztartás végett, az Északi Terület szövetségi állam Uluru-Kata Tjuta Nemzeti Parkjában haladunk, Alice Springstől délnyugatra, úgy háromszáz-háromszázötven kilométerre. Az országban nemzeti parkból – ha jól emlékszem – ötszázhatvan található. Amint látod, ez egy bazi nagy félsivatagos terület. Ép eszű ember önként nem flangál erre, így a sziklát egy térképész „fedezte fel” 1873-ban – bizonyos William Gosse –, aki határtalan képzelőerőről téve tanúbizonyságot, az akkori miniszterelnök után Ayers Rocknak keresztelte. Ez persze nem zavarta a pitjantjatjarákat és a yankuntjatjarákat, akik már az idők kezdetétől Urulunak nevezték. Nekik a szent szikla tabu, felmászniuk nem szabad rá.

– Azért ugye ez rám nem vonatkozik? – reménykedtem.

– Csend legyen, kérem – mosolyodott el –, itt most idegenvezetés folyik. A birtokomban akarom tudni azt a szimpatikus doboz jégkrémet. Tehát ez a világ legnagyobb monolitikus, azaz egy darabból álló sziklatömbje. Háromszáznegyvennyolc méter magasra emelkedik a környező táj fölé, a kerülete pedig meghaladja a kilenc kilométert. Amúgy egy hatalmas föld alá süllyedt hegy csúcsa, úgy ötszáz millió évvel ezelőtt még az Ausztrália közepét borító tenger alatt rejtőzött. Érezd magad kiváltságos helyzetben, hogy most láthatod.

– Igenis hölgyem, úgy érzem magam – szalutáltam neki egy doboz sörrel, majd egyszerre ittam a hűs nedűt és szavait.

– Természetesen a világörökség része. Az Uluru arról is híres, hogy a nap és az év különböző időszakaiban ideeső fény hatására úgy tűnik, mintha változtatná a színét. Ez különösen figyelemreméltó jelenség naplementekor, amikor egy rövid ideig vörösen izzani látszik. Bár elég ritka az eső, nedves időben a színe ezüstszürke, amelyen fekete sávokat alkotnak a víz folyása nyomán kialakuló algacsíkok. Az Uluru figyelemreméltó sajátossága az egyöntetűsége, homogeneitása, és hogy nem oszlopok jöttek létre belőle. Ezek a jellemzők hozzájárultak fennmaradásához, miközben a körülötte levő kőzetek erodálódtak.

– Eléggé kihalt ez a környék.

– Ne hidd! A talajt majdnem összefüggő növényzet borítja és a környék százötven madár, ugyanennyi hüllő- és kétéltű fajnak, valamint huszonkétféle emlősállatnak ad otthont. Az Ausztráliában mindenhol megtalálható kengurun kívül itt él még a kokabura, ami a föld legnagyobb jégmadara, a hangyászsün, ami emlősállat létére tojással szaporodik, de miután kikeltek kicsinyei, ugyanúgy szoptatja őket, mint bármelyik fajtársa. De még számos rendkívül érdekes állat- és növényfajt találhatunk itt Ausztrália egzotikus élővilágából.

– Például? – kotnyeleskedtem bele ismét.

– A mulgara, az egyetlen itt élő veszélyeztetett emlősfajta, leginkább csak a homoksíksági területen fordul elő, az Uluru környékétől a park északi határáig, az Ayers Szikla üdülőterületig terjedő keskeny részen. Ugyanitt él az erszényes vakond, a Woma piton és a nagy sivatagi szkunk. A park denevér populációja hét fajt foglal magában, amelyeknek napközbeni alvóhelyre van szükségük az Uluru és a Kata Tjuta barlangjaiban és hasadékaiban. A denevérek többsége légi zsákmányra vadászik a sziklafal mintegy száz méteres körzetében. A park rendkívül gazdag ízeltlábú faunával rendelkezik, amelyek közül hetvenhárom fajtát kiemelten védettként tartanak nyilván. Tehát vigyázz, hová telepedsz le pihenni, nehogy a kihalás szélére sodorj valamilyen bogarat.

Tényleg hatalmas volt. Minden átmenet nélkül emelkedett ki a tájból, fejedelemként uralva azt. Minél közelebb értünk hozzá, annál jobban vonzotta a tekintetet. Az égbolton csak pár kósza felhő téblábolt, ezzel is színesítve a nem mindennapi látványt.

Már a karcos Fordból jó pár fotót készítettem, az Uluru a képeken egyre nagyobb helyet követelt.

Végre-valahára a hosszú kocsikázás is befejeződött, újra szilárd talajt érezhettem talpam alatt.

– Mit szólnál egy nagyobb sétához? – érdeklődött kedvenc idegenvezetőm, talán csak hogy újra hallassa hangját. A válasz rám volt írva, de kifejeztem verbálisan is:

– Kedvemre méltó cselekedet.

– Akkor irány az Uluru! – adta ki az utasítást. – Négy-öt óra alatt körbesétálhatjuk, ha akarod.

– Most szívesen elfogadok egy sört – szólt, miután felkapaszkodtunk egy kisebb kiemelkedésre.

– Parancsolj – nyújtottam át neki egy Fosterst. Örültem is a kérésének, már igencsak húzta karomat a hűtőtáska. Hogy ez a későbbiekben ne okozzon ekkora problémát, én is felbontottam egy dobozt.

– A jégkrémért még tartozom egy történettel, tehát beszéljen most helyettem az Álomidő mítosza – kezdte egy nagy korty után.

Az ősi időkben, mikor a világot még az óriások járták, és alakították két kezük, és gondolataik ereje segítségével, a népek egész más jelentőséget tulajdonítottak a föld és ég csodáinak, mint manapság. Az Álomidőnek nevezett, történelem előtti korszakban született meg az Uluru. A mitikus időkben még képlékeny volt a Föld – A hangja egészen fátyolossá vált, mintha visszautazott volna a régmúlt évezredekbe. – A táj a kialakulás idejét élte. Félig ember, félig állat héroszok járták a világot, ösvényeket és utakat vágva utódaiknak a határtalan ausztrál sivatagon át. Esővízgödröket és a kiszáradt folyómedrekben vizet tartalmazó mélyedéseket hoztak létre és hagytak örökül. A kietlen vidékek őslakosainak élete az álomidőbeli csapások mentén elhelyezkedő vízlelőhelyektől függött, ennek ismeretét dalok és rituális szertartások formájában apáik hagyományozták rájuk.

Az Álomidő kora azonban sokkal összetettebb ennél, titkait és varázsát a lelkük mélyén, az érzelmeikben maguk a bennszülöttek őrzik. Uluru távoli útjelző az Álomidő korának ösvényein, melyek behálózzák az egész kontinenst. Északi lejtője a pitjantjatjara, a nyúlkenguru emberek mitikus időbeli otthona volt, míg déli lejtőjét a yankuntjatjarák, a szőnyeg-kígyóemberek lakták. A hegy közelében két nagy csata zajlott, melynek emléke ma is élénken él az őslakók dalaiban és szertartásaiban.

Az Álomidőben délről a mérgeskígyó emberek kegyetlen törzse érkezett, az Uluruhoz azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák a szőnyeg-kígyóembereket. Bulari, a szőnyeg-kígyó földanya azonban szembeszállt velük, a halál és a betegség mérgező felhőjét lehelte rájuk, s így győzedelmeskedett a támadók felett. Néhány mérgeskígyó ember testét ma is őrzik a sziklaalakzatok.

Az északi lejtőn élő nyúlkenguru embereknek is szembe kellett nézniük egy agresszív ellenséggel, a félelmetes ördögdingóval. Ez a fenevad egy ellenséges törzs dalaitól kelt életre, és mielőtt szabadjára engedték, vad gyűlöletet oltottak belé. A nyúlkenguruk hihetetlen ugróképességüknek köszönhetően tudtak egérutat nyerni, kétségbeesett menekülésük során ejtett lábnyomaik ma is láthatók az Uluru lábánál lévő barlangrendszerben. Végül úgy menekültek meg, hogy az erőt adó totemet kitépték a fenevad torkából.

Az ősök távoztával nem foszlott szerte maga az Álomidő, bár távolabb került az átlagemberektől. A hétköznapi világból akár ma is megidézhető, amelyet rituális események keretében szokás végrehajtani. A táncok, az éneklés, a szent helyek látogatása, a mítoszok életben tartása által élhetik át az ősök ma élő leszármazottai az álmok korának világát. Az Álomidő lényeivel való kapcsolatot segítik a sziklafestmények, a különös hangú zúgattyúk, a testfestés valamint az éneklés és a hangszerek játéka. A kapcsolat mindig könnyebben létrehozható egy rituális szent hely közelében. Az egyik legjelentősebb ilyen hely maga az Uluru.

Egyébként, ha a farmeringem helyett a környéket bámulod, akkor megfigyelheted a sziklán az eső és a szél állhatatos tevékenységeinek nyomait, vagy akár magad is rálelhetsz az Álomidő egy rejtett üzenetére.

Ott, akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy pont egy rejtett üzenetet fedeztem fel. Néztem, ahogy Minma áll a lassan lengedező szélben, és a szemében ott tükröződik az Uluru.

– Ne mozdulj! – kértem, majd gyorsan előszedtem a fényképezőgépemet.

Akkor készült addigi életem talán legsikerültebb fotója.

– Szép kép lett – ismerte el idegenvezetőm, majd visszaadta a gépet. – Igyunk erre még egy kis Fosterst! – nevetett, és amint újra szemébe néztem, maga a végtelen sivatag érintett meg.

A láthatárig húzódó vörös táj, régi, ismeretlen ismerősként töltött el nyugalmával, a mellettem magasodó Uluru pedig csendben sugározta felém, hogy jó helyen vagyok. Itt jó helyen vagyunk.

– Felmászunk a tetejére? – kérdeztem, ahogy közeledtünk ahhoz a részhez, ahol egy póznákra szerelt lánc vezetett fel a hegyre. Minma megrázta a fejét, hosszú barna haja játékosan követte a mozdulatot az enyhe szélben.

– Tudok egy jobb helyet, ahol élő ember még nem járt – mosolyodott el sejtelmesen, majd kézen fogva húzni kezdett. Nem tudtam vele ellenkezni, nem is akartam.

Húsz perc múlva egy lankásabb emelkedőhöz értünk, út persze nem volt látható, de a lány gondolkozás nélkül indult el felfelé.

Egy nagyobb, teraszos részen fújtam ki magam, de amint körülnéztem, elállt a lihegésem. Hegymászás közben majdnem beesteledett, a nap már a nyugati látóhatár széléig ereszkedett.

Minma mögém lépett és átölelt, ami megint csak nem segített a szabályos légvételben. Állát vállamra helyezte, így néztük együtt a naplementét.

Gyorsan múló percek vitték magukkal a fényt, nemsokára csak egy halvány sáv jelezte, merre szökött el a nappal. Lassan fordultam a másik irányba, nem kibújva a jóleső ölelésből. Keleten már az éjszaka uralkodott pislákoló csillagaival.

– Én sze… – próbáltam volna szólni, de megakadályozott benne a lány ajka, amint lágyan érintett, mint puha virágszirom.

– Gyere! – fogott kézen kellő idő elteltével, és továbbvezetett a láthatatlan ösvényen.

Egy keskeny hasadékban haladtunk tovább, épphogy elfértünk egymás mellett. Néhol kevesebb hely akadt csak, de megoldottuk a problémát, szorosabban bújtunk összébb. Az út túlsó vége egy nagyobb vízgyűjtő medencéhez vezetett, amit megmászhatatlan falak öveztek.

Itt már szinte teljes sötétség uralkodott, csak az egyre szaporodó csillagok szolgáltatták a közvilágítást, vagyis pont az orromig láttam.

– Mi lehet ez a furcsa zaj? – lépett arrébb Minma. – Te nem hallod?

– Milyen zaj? – értetlenkedtem, majd fülelni kezdtem.

Igaz, nem volt elég tapasztalatom a sivatag esti zajaival kapcsolatban, de szerintem nem hallottam semmi furcsát. Bár valamilyen halk súrlódó neszt nem tudtam beazonosítani, ami egészen közelről hallatszott. Kicsit talán hasonlított egy…

Ekkor valami az arcomnak repült.

Persze nem egy őshonos denevér, vagy a helyi fauna valamely egyéb szárnyas képviselője, hanem Minma farmeringe.

– Az úszómedence előállott – hallottam a ruhán túlról, amit rövid kézitusában a földre vittem, majd a második hullámban támadó nadrágot – kiváló reflexszel – már a levegőben semlegesítettem.

A vízcsobogás irányába botladoztam, mivel közben én is megszabadultam a feleslegesnek ítélt kellékektől. A vizet kellemesen langyosnak éreztem, valószínűleg közbejátszott ebben a gyorsan hűlő sivatagi levegő. Szerencsére a természetes vízgyűjtőmedence nem volt olyan nagy, hogy sokáig kelljen keresgélnem.

– Ugye az Álomidő mítoszban nem emlékeztek meg lesből támadó vízi szörnyekről? – érdeklődtem Minmától.

– Ebben a korban tuti nincsenek ilyen szörnyek Ausztráliában – nyugtatott meg. – Miért jutott eszedbe?

– Az jó, akkor nem kell tartani tőle, hogy valami egyik pillanatról a másikra megpróbáljon lehúzni. Valamint a nem létező szörny így nem fog megsértődi, mivel most részben átveszem a szerepét, és lehú… – válaszoltam, és eltűntem a habokban.

– …zod a bugyimat – fejezte be a mondatot Minma, majd ő is vett egy nagy lélegzetet.

Meglepve tapasztaltam, hogy milyen ügyesen mozog a víz alatt, de a tiszteletbeli vízi szörny ellen nem volt esélye. Vagy csak hagyta magát?

A hullámok ütemes csobbanása messzire hallatszott az éjszakai sivatagban.

Libabőr futott végig rajtam, ezért közelebb húztam Minmát, aki természetesen nem tiltakozott. A kereklő égi vándor közben elfoglalta méltó helyét az égbolton, kellő fényt biztosítva. Elgondolkodva néztem Minma holdfényárnyékát, majd végigsimítottam arcán. Mosolya szavak nélkül szólt hozzám.

Hosszan feküdtünk csendben, egymás mellett a sziklán, ami még magán őrizte a nappal melegét. Az éjszaka felhőtlen volt, de ez nem számított szokatlannak errefelé.

– Milyen furcsa most innen a galaxis – tűnődött Minma.

– A tejútra gondolsz?

– Tejút? Miért pont tej? – Hangja vidáman csengett.

– Létezik Európában egy kis ország, ott régebben Hadak útjának nevezték – mondtam, miközben beletúrtam a hajába.

– Hadak útja – komorodott el hirtelen. – Szerinted odakint létezik élet?

– Odafent? Nem hiszem.

– Miért? – kérdezte csalódottan.

– Marslakók, meg holdkórosok a gázbolygók körül? Kizárt dolog.

– És messzebb? Távoli, ismeretlen csillagoknál?

– Oda az ember képtelen eljutni – feleltem. – Mi már csak ide születtünk, ide köt a sorsunk, nem hagyhatjuk el a Földet.

Ezek után megint szótlanul feküdtünk egy ideig, az eget lesve. A Dél keresztje közelében felfigyeltem egy fénylő pontra, ami lassan, egyenletes sebességgel haladt ugyanazon irányban.

– Látod ott azt a műholdat? – mutattam felé. – Úgy száz év múlva abból is csak űrszemét lesz.

– Űrszemét… – töprengett Minma, majd felsóhajtott.

– De ne ezzel törődjünk – mondtam, biztosan a hűvös széltől megborzongó lánynak. – Van itt valaki pár kilométerrel közelebb, aki jobban foglalkoztat holmi légüres térben bolyongó lelketlen fémdarabnál.

– Közelebb? Talán csak nem úgy karnyújtásnyi távolra gondolsz? – csillant meg a szeme, ahogy fölém hajolt.

– De. Pont kéznyújtásnyira – válaszoltam, és jobbommal demonstráltam is az említett távolságot, olyan mellmagasságban.

– Szerinted a vízi szörny a szárazparton is képes hasonló mozdulatokra, mint a folyékony közegben? – reagált a mozdulatomra.

– Ez a kérdés nem maradhat megválaszolatlan – feleltem, hiszen ott volt az a tisztázatlan evolúciós lépcsőfok, amikor az ősóceánból kijövő élőlények már a szárazföldön folytatták a létet, és tették ugyanazt, amit a vízben. – Járjunk utána a dolognak – vetettem fel, de ezután mégsem tettünk egy lépést sem.

Az utánajárás tetőpontjánál Minma hangos sóhajára egy a közelben kóborló sivataglakó hangja válaszolt. Talán épp egy veszélyeztetett mulgaráé.

Egy nyikorgó ágyon ébredtem. Első pillantásom egy homályos asztalra tévedt, ami szép lassan kiélesedett a szemem előtt. Felültem, de a hirtelen mozdulattól fájdalom nyilallt a fejembe.

– Jó napot, doktor Red vagyok. Hogy érzi magát? – lépett hozzám egy fehér köpenyt viselő, szemüveges férfi.

– Hol vagyok? Mi történt velem? – néztem fel rá kérdőn.

– Balesetet szenvedet. Valószínűleg leesett a szikláról, mert egy omladékos rész aljánál találtunk önre. Szerencsére nem történt komolyabb baja. Leginkább csak nagyobb horzsolások, keze, lába, bordája nem törött.

– Hol van Minma?

– Micsoda?

– Tegnap egy lánnyal voltam. Ő is itt van?

– Nem. Amikor megtaláltuk, egyedül feküdt kint a sivatagban. Nem volt senki más a környéken. Ő is leesett a szikláról?

– Nem tudom. Nem emlékszem – hirtelen megrémültem, mi van, ha Minma valahol kint segítségre szorul.

– Merre voltak tegnap pontosan? Ha lehet még ott valaki, akkor meg kell tudni, hogy…

– Hol a gépem? – vágtam az orvos szavába. – A fényképezőm.

– Itt van a hátizsákja az ágy mellett.

– Csináltam képeket, így meg tudom mutatni – vettem kezembe a fényképezőgépet. – Mi a fene van ezzel? – néztem értetlenül kicsit később.

Az utolsó kép ugyanis tegnapelőtti volt, még Erldundában készült.

– Mi a gond? – nézett rám a doki kicsit bizonytalanul.

– Eltűntek a képeim.

– Lehet, hogy kitörölte őket?

– Az nem lehet. Itt mutatja, hogy még hatszáz képnek van hely a kártyán. Tegnap reggel ez még nyolcszáz körül volt, azaz nagyjából kétszáz képet csináltam azóta. Rajta kell, hogy legyenek a kártyán.

– Nézzük meg a gépemen – mondta a fehér köpenyes. – Jól érzi magát?

– Semmi bajom – válaszoltam, felálltam és majdnem visszaszédültem az ágyra.

– Szédül? Lehet kisebb agyrázkódása is. Szerintem jobb lenne, ha…

– Nem. Nézzük meg.

Óvatosan álltam fel az ágyról, doktor Red – ez a név állt a köpenyzsebén is – homlokráncolva figyelt, majd lassan az ajtó felé indult.

A folyosó végén egy irodának berendezett helyiség nyílott. A falakon fotók lógtak, mind kivétel nélkül a kinti tájat ábrázolta. Volt köztük egy légi felvétel is, ami repülőgépről készülhetett, és madártávlatból ábrázolta az egész Ulurut.

Doktor Red egy bőr forgófotelbe ült le, majd az íróasztalához gurult, és bekapcsolta a számítógépét. Elkérte tőlem a fényképezőm memóriakártyáját, betette egy kártyaleolvasóba, majd csatlakoztatta. A válla felett figyeltem, amint megnyitja a képeket.

A kártyán lévő utolsó képet kirakta egész képernyőre. Furcsa, kellemetlen viszkető érzés szaladgált a hátamon, ahogy néztem a monitort. Rajta az erldundai motelt és vegyesboltot.

– Szabad? – nyúltam az egér felé, majd bezártam mindent, és újból kinyitottam.

– A dátum tegnapelőtti – mondta csendben, amikor lekértem a kép adatait.

– Hogy a fenébe? – mérgelődtem. Lehet, hogy ennek hatására, de újból szédülni kezdtem.

Leültem egy az íróasztal mellett árválkodó támlás székre. Red doki elmerengve nézett rám. Szinte magam előtt láttam a gondolatait – szegény ember, leesett azon a meredek hegyoldalon, talán súlyosabban is megsérülhetett.

Magamba roskadtan ültem a széken. A szédülés már elmúlt, de egy kellemetlen érzés vett hatalmába. Mi van, ha tényleg annyira bevertem a fejemet, hogy az egészet csak hallucináltam. Mi van akkor, ha Minma nem is létezett, és én…

– Várjon csak, itt valami tényleg nem stimmel.

– Mit talált doki? – néztem fel reménykedve.

– Ez a kártya kétgigás. Pontosabban egy egész kilencvenöt gigabájtos. Kilencszázötvenkét megányi adat van rajta. De ha megnyitom, akkor csak kettőszáznyolcvankilenc képet olvas, ami viszont csak hétszáznegyvenhat megabájt. Vagyis tényleg van még a kártyán kétszáz képnek megfelelő adatmennyiség, de nem tudok hozzáférni.

– Micsoda? – léptem újra a doki mögé.

– Itt van, nézze. Ha megnyitom a kártyát, beolvas hétszáznegyvenhat megányi képet. De ha innen, a sájátgépből nézem, akkor más adatot mutat, kilencszázötvenkettő mega a foglalt területet.

– Ez hogyan lehetséges? Rossz a gépe?

– Talán a memóriájával lehet valami. A kártya memóriájával.

Kihúztam a kártyaleolvasót, kivettem belőle az XD kártyát. Tanácstalanul forgattam ujjaim között, visszatettem az olvasóba, majd azt újra az USB csatlakozóba.

– Ez pedig kilencszázötvenkettő mega, és ha megnyitom, kettőszázkilencven kép.

– Kilencven? Az előbb nem nyolcvankilencet mondott?

– Érdekes, most egy képpel többet lát – kattintott rá a doktor, és a monitoron megjelent az Uluru.

A kép, amit tegnap készítettem, a Minma szemében tükröződő hegyről.

– Van egy térképe? – néztem körül a szobában.

– Annál tudok jobbat. Van egy térképrészletem, amin az egész környék rajta van.

– Had nézzem.

– Tessék – nyitotta meg a képet. – Itt a jobb szélen vagyunk mi, Mutitjuluban. Az Ayers Rock nyugatra van tőlünk, úgy egy mérföldnyire.

– Vagyis az Uluru.

– Igen. Meg tudja mutatni, pontosan merre is járt tegnap?

– Egy pillanat itt az a parkoló, ahonnan indultunk, és körülbelül itt mentünk fel az Ulurura – böktem a monitorra. Ki lehet nagyítani?

– Nem igazán – felelte doktor Red, megpróbálta, de a kép már homályos lett.

– Szabad? – vettem kézbe az egeret és az irányítást. Két perc múlva előttünk volt a parkoló. – Így egyszerűbb.

– Nem is tudtam, hogy már elkészítették ezt a műholdas térképet. Nem semmi, olyan jó a felbontás, hogy még az embereket is fel lehet ismerni. Mármint, hogy emberek.

– Tudnának jobb képet is, csak gondolom, nem engedték a személyiségjogokra hivatkozva. És hiába van kész az egész bolygó, nem lehet látni minden részletet.

– Hogyhogy?

– Mutatok valamit. Itt például egy katonai támaszpontnak kellene lennie.

– A felhő alatt?

– Persze, egy a felvétel készítésekor véletlenül éppen ott lévő felhő alatt.

– Értem. De térjünk vissza inkább az Ayers Rockhoz – kérte a doktor.

– Amennyire emlékszem, itt lehettünk fent – mutattam a vörös szikla egy pontjára. – Bár ott kellene lennie egy esővízgyűjtő medencének. Talán száraz időben készült a kép.

– Ez viszont nem stimmel. Ugyanis itt találtak önre, jóval közelebb – mutatott egy majdnem ezer méterre lévő, sivatagos részre. – A sziklától jó száz méterre. Biztos benne, hogy ott másztak fel?

– Úgy emlékszem – feleltem.

– Mindenesetre szólok pár embernek, és átvizsgáljuk a környéket.

– Megyek én is.

– Nem ajánlanám, pihennie kellene.

– Saját szememmel akarom látni. – Reméltem elegendő magabiztosság csengett a szavaimban.

A kutatás eredménytelenül zárult. Doktor Red visszaindult az embereivel az üdülőkörzet házai felé, rövid vita után magamra hagyva. Lelkemre kötötte, hogy pár óra múlva jelentkezzek nála.

Amint eltűntek az Uluru takarásában, odasétáltam ahhoz a részhez, ahol – úgy emlékeztem – tegnap kapaszkodtam fel Minmával. De nem láttam az ösvényt, csak egy leomlott részt. Először azt hittem, hogy most omolhatott le, és én itt sérülhettem meg. De jobban körülnézve láttam, ez nem így van. A félsivatagi vegetáció már visszakövetelte az őt megillető helyet.

Megpróbáltam feljebb kapaszkodni, de láttam, hogy reménytelen. Leültem egy sziklára kipihenni magam.

– Te jól lenni? – lépett hozzám az egyik bennszülött, aki még ott maradt. Eddig nem vettem észre.

– Jól vagyok. Igazán – néztem a ráncos arcába, ami érdeklődve fordult felém.

– Tudod angol nem lenni enyém nyelv.

– Tudod, az enyém sem – mosolyogtam az öreg bennszülöttre.

– Nos, te miért mászni oda összekötözött fejjel? – intett az omladékos rész felé.

– Meg akartam keresni egy helyet, ahol tegnap voltam – igazítottam meg leharcolt turbánomat. – De nem találtam. Ez az omlás akkor még nem volt itt.

– Ez az omlás itt lenni negyven éve. – Az öreg ezt úgy mondta, mintha csak egy régi emléket idézett volna fel.

– Tegnap biztos, hogy nem volt itt – kötöttem a kengurut a karóhoz. – Itt balra vezetett egy ösvény az esővízgyűjtő medencéhez.

Az ősausztrál egy szót suttogott el anyanyelvén, majd határozottan tette hozzá:

– Ez a sziklarész pontosan negyven éve szaladt ki a lábam alól – mondta elcsukló hangon és ösztönös mozdulattal bal karjához kapott. – Azóta nem lenni itt fent esőmedence.

– Akkor hogy lehet az, hogy mégis úsztam benne tegnap éjjel? – sóhajtottam fel, arra gondolva, lehetséges, hogy tényleg csak képzelem azt, ami velem történt?

– Biztos ütötted fejet, biztos csak látod tőle most álom.

– Álom. Álomidő… – merengtem nagyot sóhajtva. – Tudod öreg, ha álom volt, akkor szép álom. Egy lánnyal úsztam tegnap a medencében.

Ekkor furcsa dolog történt. Az öreg felkapott egy követ, és teljes erejéből hozzávágta egy nagyobb sziklához, az omladékos részen. Majd elém lépett, közvetlen közelről nézve a szemembe.

– Te Minmával lenni tegnap. – Nem kérdezte, állította.

– Honnan tudod? – meglepetésemben szóhoz se jutottam. – Ez valamilyen helyi legenda?

– Nem valamilyen helyi legenda! – kiáltotta feldúltan. Legyintett egyet, majd leült a sivatag porába. Nagy levegőt vett, a szemembe nézett, és belekezdett a történetébe.

– Ugye még mindig lenni ő húsz éves? – kérdezte, miután befejezte mondanivalóját.

– Lehetetlen, hogy ugyanarról a lányról beszélünk – tiltakoztam.

– Nem, én érezni. Hogy ő. Láttad neki három kis anyajegy? Lenni neki…

– Tudom, hogy hol van Minma három kis anyajegye – néztem az öreg szemébe. – És még mindig húszéves.

– Ő lenni az – mosolyodott el. Láttam az arcán, most ő is ott úszik Minmával a vízgyűjtő medencében – negyven évvel ezelőtt.

– Igen.

– Mi sohasem látni többé Ő – mondta. Lassan feltápászkodott, hátat fordított az Ulurunak, és elindult az üdülőtelep irányába.

Mellkasomban éreztem szavai szorító igazát.

Minma Bulari kikapcsolta az álcázó pajzsot, hátradőlt a karcos Ford pilótaülésében, majd elgondolkodva nézte a képet az Ulururól a tizenkét négyzetméteres főmonitoron.

Azt a képet.